Richard dawkins az Ördög Káplánja Válogatott tanulmányok

Az utolsó fejezet címét W. B. Yeatstöl vettem kölcsön, és egyetlen tételt tartalmaz: egy nyílt levelet a lányomhoz, amelyet még tízéves korában írtam. Gyerekkora nagyobb részében sajnos csak ritkán láthattam őt, így kevés alkalmam nyílt rá, hogy az élet fontos dolgairól beszélgessek vele. Mindig is aggályosan vigyáztam rá, hogy a szokásos vakfegyelemnek és a besulykolásnak még a látszatát is elkerüljem, mert hitem szerint ez felelős a világban meglévő rossz legnagyobb részéért. Mások, akik közelebb álltak hozzá, már nem voltak ilyen aggályosak, ami fölháborít, mert azt akartam, hogy ő – és minden más gyerek is – szabadon dönthessen, ha már elég idős hozzá. Mindig arra biztattam, hogy gondolkodjon, de nem mondtam meg, hogy mit gondoljon. Mikor tízéves lett, úgy döntöttem, írok neki egy hosszú levelet. De nem küldtem el, mert úgy éreztem, egy ilyen előzmények nélküli levél kioktatásnak, szülői modorosságnak hatna.

Aztán jött egy ragyogó alkalom. Irodalmi ügynököm, John Brockman, feleségével és partnerével, Katinka Matsonnal, azt tervezték, hogy ajándékként egy kevert stílusú esszékötetet állítanak össze a fiuknak, Maxnak. Felkérték ügyfeleiket és barátaikat, hogy írjanak olyan esszéket, amelyek inspirálják a fiatalokat, és segítenek nekik eligazodni az élet kezdetén. A felkérés nyomán azonnal nekiláttam, és egy nyílt levél formájában vetettem papírra a lányomnak azt, amit addig nem mertem elküldeni neki. A kötet maga, a How Things Are (Hogy is van ez?), menet közben megváltozott. Továbbra is Maxnak dedikálták, de kapott egy alcímet is – A Science Tool-kit for the Mind (A gondolkodó ember tudományos szerszámkészlete) –, és a szerzőktől már nem várták el, hogy kifejezetten fiataloknak írjanak.

Azóta nyolc év telt el, és Juliet épp e kötet összeállításának idején vált hivatalosan is felnőtté, így hát neki ajánlom ezt a kötetet, tizennyolcadik születésnapjára, sok szeretettel, az apjától.

7.1

Kedves Juliet!

E kérdésekre „bizonyítékok" adják meg a választ. A bizonyíték néha azt jelenti, hogy saját szemünkkel látjuk (halljuk, érezzük, szagoljuk...), hogy valami igaz. Az űrhajósok már eléggé eltávolodtak a Földtől ahhoz, hogy saját szemükkel lássák, hogy gömbölyű. De néha segítségre van szüksége a szemünknek. Az Esthajnal-csillag csak vibráló fénypontnak látszik az égen, de távcsővel már látjuk, hogy egy gyönyörű golyó – a Vénusznak nevezett bolygó. Azt, amit közvetlenül a látás (hallás, érzés) segítségével tudunk meg, megfigyelésnek vagy észlelésnek nevezzük.

Sok esetben a bizonyítékok nem maguk a megfigyelések, de mindig megfigyelések vannak mögöttük. Ha gyilkosság történik, azt általában senki sem figyeli meg (persze a gyilkost és az áldozatot kivéve). De a nyomozók rengeteg olyan megfigyelést gyűjtenek össze, amelyek azután egy bizonyos emberre terelik a gyanút. Ha valakinek az ujjlenyomata megegyezik azzal az ujjlenyomattal, amit a gyilkos tőrön találtak, ez azt bizonyítja, hogy az illető megérintette a tőrt. Azt nem bizonyítja, hogy ő követte el a gyilkosságot, de sokat segíthet, ha összevetjük a többi bizonyítékkal. Van úgy, hogy a detektív addig mérlegeli magában a megfigyelések sokaságát, míg hirtelen ráébred: minden értelmet nyer, és a helyére kerül, ha ez és ez követte el a gyilkosságot.

A tudósok – akik arra szakosodtak, hogy felfedezzék az univerzum és a világ igazságait – gyakran úgy dolgoznak, mint a detektívek. Először találgatnak (ezt hívják hipotézisnek), vajon mi is lehet az igazság. Aztán azt mondják magukban: ha ez valóban így van, akkor ezt és ezt kell észlelnünk. Ezt hívják predikciónak (jövendölés, előrejelzés). Például, ha a Föld tényleg gömbölyű, előre meg tudjuk mondani, hogy az utazó, aki ugyanabba az irányba megy folyamatosan, végül ugyanoda ér vissza, ahonnan elindult. Ha az orvos azt mondja, kanyaród van, az nem úgy történik, hogy rád néz, és már látja is a kanyarót. Az első pillantásra felállít egy hipotézist, amely szerint lehet, hogy kanyaród van. Aztán azt mondja magában: ha ez a kislány tényleg kanyarós, akkor ezt és ezt kell látnom... Ezután a szeme (vannak rajtad kiütések?), a keze (forró a homlokod?) és a füle (a kanyaróra jellemző módon veszed a levegőt?) segítségével végigellenőrzi a predikciós listáját. Csak ezután mondja, hogy „ennek a gyereknek kanyarója van". Az orvosok néha más eszközöket is használnak – például vérvizsgálatokat, röntgenfelvételeket –, amelyek segítik a szemüket, kezüket és fülüket a megfigyelések elvégzésében.

A tudósok ennél sokkal okosabb és bonyolultabb módszereket is használnak, hogy bizonyítékokat gyűjtsenek világról, de egy rövid levélben ezekre nem tudok kitérni. Most hagyjuk egy darabig a bizonyítékokat – amelyek alapján jó okkal hihetünk el valamit –, mert három olyan rossz okra szeretném felhívni a figyelmed, amelyek alapján nem szabad semmit sem elhinni. Ez a „hagyomány", a „tekintély" és a „kinyilatkoztatás".

Nézzük a hagyományt. Néhány hónappal ezelőtt egy televíziós műsorban úgy 50 gyerekkel beszélgettem. Azért hívták őket meg, mert nagyon sokféle vallásban nevelkedtek. Voltak köztük keresztények, zsidók, muzulmánok, hinduk és szikhek. Egy ember gyerekről gyerekre ment a mikrofonnal, és megkérdezte tőlük, hogy miben hisznek. A válaszaikból pontosan megtudhatod, hogy mit is értek „hagyomány" alatt. Kiderült, hogy hitüknek semmi köze sincs a bizonyítékokhoz. Büszkén hozakodtak elő szüleik és nagyszüleik vallásával, amelyeket szintén nem támasztottak alá bizonyítékok. „Mi, hinduk, ebben és ebben hiszünk." „Mi, mozlimok, ebben és ebben hiszünk." „Mi, keresztények, ebben és ebben hiszünk."

Mivel mindnyájan különböző dolgokban hittek, nyilvánvaló, hogy nem lehetett mindnyájuknak igaza. A mikrofonos ember ezt jól tudta, de meg sem próbált vitát gerjeszteni a gyerekek között. De nem is ez a fontos. A kérdésem csupán az, hogy honnan származnak ezek a hitek. A hagyományból. A hagyomány azt jelenti, hogy a hit a nagyszülőkről a szülőkre és az unokákra száll, és így tovább. Vagy lehet, hogy kézről kézre adott könyvek közvetítésével terjed, évszázadokon át. A hagyományos hitek gyakran szinte a semmiből keletkeznek; lehet, hogy valaki egyszerűen csak kitalálta ezeket, például Thor és Zeusz történeteit. De ha egy ilyen történet már századokon keresztül apáról fiúra szállt, a puszta tény, hogy ilyen régi, már különlegessé teszi. Az emberek szívesen hisznek el azért dolgokat, mert mások már századok óta hisznek benne. Ez a hagyomány.

A gond csak az, hogy függetlenül attól, hogy a történet milyen régi, éppannyira igaz vagy nem igaz, mint eredetileg volt. Ha kitalálunk egy valótlan történetet, és évszázadokon át továbbadjuk, attól még nem lesz igaz!

Angliában a legtöbb embert anglikán vallásúnak keresztelték, de ez a keresztény vallásnak csak egy kis ága. Vannak más ágai is, mint például az orosz ortodox egyház, a római katolikus egyház vagy a metodista egyház. Mind más dolgokban hisznek. A zsidó és a muzulmán vallás még jobban különböznek egymástól; és léteznek különféle zsidó és muzulmán irányzatok is. Azok, akik egymástól akár csak egy kicsit is eltérő dolgokban hisznek, gyakran háborúznak az igazukért. Az ember azt hihetné, hogy nagyon jó okokat – vagyis bizonyítékokat – tudnak felsorakoztatni arra, hogy miért az ő hitük az igazi. De az igazság egyszerűen az, hogy különböző hiteik egymástól eltérő hagyományokból erednek.

Beszéljünk egy kicsit egy bizonyos hagyományról. A római katolikusok abban hisznek, hogy Mária, Jézus anyja, olyan különleges lény volt, aki nem halt meg, hanem testi valójában emelkedett fel a Mennyországba. Más keresztény hagyományok ezzel nem értenek egyet, és azt mondják, hogy Mária is meghalt, mint minden más ember. Ez utóbbi vallások nem is beszélnek róla annyit, mint a római katolikus vallás, és nem hívják őt a „Mennyek Királynőjének" sem. Mária mennybemenetelének hagyománya nem túl régi. A Biblia semmit nem mond arról, hogy hol halt meg, és hogyan; szegény nőt tulajdonképpen alig említik meg benne. Teste mennybemenetelének történetét csak Jézus után hat évszázaddal találták ki. Először csak egy történet lehetett, olyan, mint a Hófehérke. De századok múltán hagyománnyá vált, és az emberek elkezdték komolyan venni, egyszerűen csak azért, mert már oly sok generáció adta tovább. Minél régebbi egy hagyomány, annál többen veszik komolyan. Végül leírták mint a római katolikus hit egyik fontos elemét, de ez már 1950-ben történt. Ám a történet maga semmivel sem volt igazabb 1950-ben, mint Mária halála után 600 évvel, amikor kitalálták.

Levelem végén még visszatérek a hagyományra, és más vonatkozásban is beszélek róla. De most inkább a hit másik két helytelen okával foglalkozom, a tekintéllyel és a kinyilatkoztatással.

Ha a hit a tekintélyben gyökerezik, ami azt jelenti, hogy azért hiszünk el valamit, mert egy fontos ember mondta, higgyük el. A római katolikus egyházban a pápa a legfontosabb ember, és az emberek úgy hiszik, azért van igaza, mert ő a pápa. Az iszlám irányzatok egyikében a fontos emberek olyan szakállas öregek, akiket ajatollahoknak hívnak. Rengeteg fiatal muzulmán van, aki gyilkosságot is hajlandó elkövetni, mert egy távoli országban azt mondta egy ajatollah.²³⁵

Mikor azt mondom, hogy a római katolikusok csak 1950-től hiszik: Mária teste fölrepült a mennybe, ezzel arra is célzok, hogy a pápa 1950-ben mondta az embereknek, ezt el kell hinniük. Ennyi. A pápa azt mondta, hogy ez igaz, akkor tehát igaz! Most valószínű, hogy a sok dolog közül, amit a pápa mondott, akadtak igaz és hamis állítások is. Azért, mert a pápa mondta, még nem kell hogy mindent elhiggyünk neki, legalábbis nem jobban, mintha valaki más mondta volna. A mostani pápa utasította a követőit, hogy ne korlátozzák a megszületendő gyermekeik számát. Ha az emberek olyan szolgaian követnék útmutatását, mint ahogy azt ő szeretné, az eredmény szörnyű éhínség lenne, betegség és háborúk, melyeket a túlnépesedés okoz.

Persze még a tudományban sem tudjuk mindig saját magunk bebizonyítani a dolgokat, és sokszor kell másoknak hinnünk. Én például még sohasem láttam a saját szememmel, hogy a fény 300 000 kilométer/másodperc sebességgel terjed. Inkább hiszek a könyveknek, amelyek leírják a fény sebességét. Ez is „tekintélynek" tűnik. Ám ez mégis sokkal jobb annál, mert azok, akik a könyvet írták, látták a bizonyítékokat, és mindenki számára lehetséges, hogy maga is utánanézzen a tényeknek. Ez így megnyugtató. Ám a papok maguk sem állítják, hogy bármi bizonyítékuk lenne Mária mennybemenetelére.

A hit harmadik helytelen indoka az úgynevezett „kinyilatkoztatás". Ha 1950-ben megkérdezted volna a pápát, vajon honnan tudja, hogy Mária fölemelkedett a mennybe, valószínűleg azt válaszolta volna, hogy ezt „kinyilatkoztatták" neki. Bezárkózott a szobájába és útmutatásért imádkozott. Gondolkodott, gondolkodott magában és aztán egyre magabiztosabb lett. Mikor a vallásos emberek magukban úgy gondolják valamiről, hogy az bizonyára igaz, még ha nincs is rá semmi bizonyítékuk, azt „kinyilatkoztatásnak" nevezik. Nemcsak a pápák állítják, hogy kinyilatkoztatásban volt részük. Sok más vallásos ember is ugyanezt mondja. Ez az egyik legfőbb oka annak, hogy abban hisznek, amiben. De elég ok ez a hithez?

Tegyük fel, azt mondom neked, hogy meghalt a kutyád. Nagyon el lennél keseredve, és valószínűleg visszakérdeznél, hogy „Biztos vagy benne?" „Honnan tudod?" „Hogyan történt?" Mondjuk, én azt válaszolom, hogy: „Tulajdonképpen nem tudom, hogy Pepe meghalt. Nincsenek bizonyítékaim. De itt mélyen benn, van egy furcsa érzés, hogy igenis, meghalt." Azt hiszem, nagyon haragudnál rám, amiért megijesztettelek, hiszen pontosan tudod, hogy a benső érzés önmagában még nem elégséges ok arra, hogy halottnak higgyük a whippetet. Bizonyítékok kellenek. Időnként mindnyájunknak vannak benső érzései, amelyek néha helyesek, néha nem. Különben is, a különböző embereknek egymásnak ellentmondó érzéseik vannak, így honnan tudhatjuk meg, hogy kinek az érzése helyes? Arról, hogy a kutya halott-e vagy sem, csak úgy győződhetünk meg, ha látjuk, hogy halott, vagy halljuk, hogy nem ver a szíve, vagy valaki olyan mondja ezt, aki a haláláról valódi bizonyítékokat látott vagy hallott.

Az emberek néha azt mondják, hinnünk kell a benső érzéseinkben, különben sohasem lehetünk bizonyosak az olyan dolgok felől, hogy „a feleségem szeret engem". De ez nem jó érv. A szeretetre is rengeteg bizonyítékot találhatunk. Ha olyan emberrel vagyunk, aki szeret minket, ennek egész nap sok apró jelét látjuk és halljuk, és ezek összeadódnak. Ez nem pusztán egy benső érzés, nem az, amit a papok kinyilatkoztatásnak hívnak. A külső dolgok is alátámasztják a benső érzetet: a pillantások, a hang gyengédsége, az apró kedvességek – ezek mind bizonyítékok.

Vannak emberek, akiknek egy erős benső érzés azt súgja, hogy valaki szereti őket, holott erre semmi bizonyítékuk sincs; ilyenkor valószínű, hogy nagyot tévednek. Vannak olyan emberek is, akik szilárdan hiszik, hogy egy híres filmsztár imádja őket, miközben a filmsztár még csak nem is találkozott velük. Az ilyen embereknek beteg az elméje. A benső érzéseket tényeknek kell alátámasztaniuk, különben nem bízhatunk bennük.

A megérzések a tudományban is hasznosak, de csak arra jók, hogy ötleteket adjanak, melyeket később bizonyítékokkal kell alátámasztani. Egy tudósnak lehet olyan „előérzete", hogy egy elgondolás jó. De önmagában ez még nem elég ahhoz, hogy ezt el is higgyük. Arra azonban elég, hogy bizonyos kísérleteket elvégezzünk vagy egy bizonyos módon próbáljunk bizonyítékokhoz jutni. A tudósok mindig is a benső érzéseikre támaszkodnak, mikor kidolgozzák az elképzeléseiket. De ezek semmit sem érnek addig, amíg bizonyítékok nem támasztják alá.

Ígértem, hogy még visszatérek a hagyományra, és hogy más nézőpontból is szemügyre veszem. Megpróbálom megmagyarázni, hogy miért olyan fontosak számunkra a hagyományok. Minden állat úgy van szerkesztve (az evolúciónak nevezett folyamat által), hogy abban a normál környezetben maradjon életben, amelyben a fajuk él. Az oroszlánok olyan felépítésűek, hogy Afrika síkságain jó eséllyel maradnak fenn. A folyami rák az édesvízben tud fennmaradni, míg a homár a sós tengerben. Az emberek is állatok, és olyan a felépítésünk, hogy legjobban... nos, az emberek között tudunk fennmaradni. Legtöbbünk nem vadászik, mint az oroszlán vagy a rák, hanem más emberektől veszi meg az élelmet, akik szintén másoktól vették meg. „Emberek tengerében" úszunk. Ahogy a halaknak kopoltyúra van szükségük a vízben éléshez, az embereknek agy kell, hogy képesek legyenek más emberekkel együttműködni. Ahogy a tenger sós vízzel van tele, az emberek tengere is sok nehéz tanulnivalót rejt. Ilyen például a nyelv.

Te angolul beszélsz, de a barátnőd, Ann-Kathrin németül. Mindketten olyan nyelvet használtok, amely a saját „embertengeretekben" való úszáshoz szükséges. A nyelvet a hagyomány közvetíti. Más mód erre nincs. Angliában Pepe „a dog", Magyarországon „egy kutya", Németországban „ein Hund". Egyik szó sem jobb a másiknál, és nem is igazabb. Mindegyiket örököltük. Ahhoz, hogy jól tudjanak úszni az „emberek tengerében", a gyerekeknek meg kell tanulniuk a saját országuk nyelvét, és még egy csomó más dolgot is az emberekről. Ez azt jelenti, hogy hatalmas mennyiségű hagyományos információt kell itatóspapírként magukba szívniuk. (Ne feledd, hogy a hagyományos információ azokat a dolgokat jelenti, amelyeket a nagyapák hagynak a szülőkre és az unokáikra.) Egy gyerek agya nyitva áll minden hagyományos információ előtt. Nem lehet tőle elvárni, hogy megkülönböztesse a jó hagyományos információt a rossztól, például a nyelv szavait az olyan káros ostobaságoktól, mint a boszorkányokba, ördögökbe és örök életű szüzekbe vetett hit.

Sajnos így lehetséges az – és ezen nem lehet változtatni –, hogy a hagyományos információra való nyitottságuk miatt a gyerekek könnyen elhisznek mindent, amit a felnőttek mondanak nekik, legyen az igaz vagy hamis, jó vagy rossz. Sok olyan dolgot hallanak a felnőttektől, amelyek igazak, és bizonyítékokra épülnek vagy legalábbis értelmesek. Ám ha olyasmit hallanak, ami hamis, ostoba vagy gonosz, semmi sem tartja vissza őket attól, hogy azt is elhiggyék. És mit tesznek a gyerekek, ha felnőttek? Nos, elmondják ugyanazt a következő generációnak. Ha tehát valamiben erősen hisznek – legyen bár hazugság, amit az égvilágon semmi sem támaszt alá –, akár örökké fennmaradhat.

Lehet, hogy ez történik a vallásokkal is? Hogy van isten vagy vannak istenek, hogy van Mennyország, hogy Mária nem halt meg, hogy Jézusnak nem ember volt az apja, hogy az imákat meghallgatják, hogy a bor vérré válik – egyik hiedelmet sem támasztották alá egyetlen értelmes bizonyítékkal sem. Mégis, emberek milliói hisznek ezekben. Talán azért van ez, mert még akkor mondták nekik, hogy higgyék el, amikor még olyan fiatalok voltak, hogy bármit elhittek.

Más emberek milliói egészen más dolgokban hisznek, mert gyerekkorukban más hitre tanították őket. A muzulmán gyerekeknek más dolgokat mondtak, mint a keresztény gyerekeknek, és mind úgy nőnek fel, hogy tökéletesen meg vannak győződve arról, hogy nekik van igazuk, és a többiek tévednek. Még a kereszténységen belül is, a római katolikusok más dolgokban hisznek, mint az anglikánok vagy az episzkopális egyház hívei, a sékerek vagy a kvékerek, a mormonok vagy a holy rollerek, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy nekik van igazuk, a többieknek meg nincs. Pontosan olyan okokból hisznek más-más dolgokban, amiért te angolul beszélsz, Ann-Kathrin pedig németül.

Mindkét nyelv helyénvaló a nekik megfelelő országban. Ám azt már nem mondhatjuk, hogy a különböző vallások is a saját országukban helyesek, mivel a különböző vallások egymásnak ellentmondó dolgokat tartanak igaznak. Az nem lehet, hogy Mária élve jutott a mennybe a Katolikus Köztársaságban, de meghalt a protestáns Észak- Írországban.

Mihez kezdjünk ezzel az egésszel? Nem könnyű ezzel bármit is kezdened, hiszen alig vagy még tízéves. De megpróbálhatod a következőt. Ha még egyszer valaki egy fontosnak tűnő dolgot mond neked, gondold végig: „Olyasmi ez, amit az emberek bizonyítékok alapján ismernek? Vagy olyasmi, amit a hagyományokra, a tekintélyre vagy a kinyilatkoztatásra hagyatkozva hisznek el?" És ha a következő alkalommal valaki azt mondja valamiről, hogy ez és ez igaz, kérdezd meg tőle: „Milyen bizonyíték támasztja ezt alá?" És ha nem tud jó választ adni, remélem, kétszer is meggondolod, mielőtt egyetlen szavát is elhiszed.