Kezünkben tartjuk

Környezeti ártalmak

A bioszféra helyzete még a gazdaságnál is labilisabb. Ahelyett hogy világméretű összefogással kilábalnánk az általunk ásott gödörből, egyre mélyebbre süllyedünk. Köztudomású, hogy a globális felmelegedés legfőbb kiváltó oka a Földet körülvevő ózonréteg rohamos pusztulása. Erre először a föl­dön­kívüliek hívták fel a figyelmünket, még az 1980-as évek derekán. Miután tudósaink műszeres meg­figyelései igazolták a veszély fennállását, a hír nyilvánosságra került. Ezt követően a szakértők és a közvélemény nyomására politikusaink kénytelenek volta lépni ebben az ügyben. Intézkedéseiknek köszönhetően betiltották, és néhány év alatt megszüntették az ózonréteget leginkább károsító ve­gyü­letek gyártását. A probléma azonban ezzel nem szűnt meg, mivel a tilalom nem mindenkire vonat­kozik. A montreali egyezményt aláíró 165 ország közül többen 10 éves haladékot kaptak, hogy legyen idejük az átállás megszervezésére. Kína viszont nem erre fordította az ily módon nyert éveket, hanem felfuttatta ezeknek az anyagoknak a gyártását, így mára már ők váltak a világ legnagyobb halon- és freontermelőjévé.

A belföldi igények kielégítésén kívül a világ minden részébe exportálják ezeket a környezetromboló termékeket. Az ENSZ környezetvédelmi szakemberinek megállapítása szerint Kína halon­exportja 1997-re 14-szeresére nőtt. Jelenleg a világban gyártott összes CFC harmadát, a halonnak pedig a 90%-át ők termelik. Mivel az egyezmény ezeknek a vegyületeknek nem csak a gyártását, hanem a forgalmazását is tiltja, az értékesítés a feketepiacon történik. Ily módon évente 30 ezer tonnányi freon kerül a nyugati országokba a régi típusú hűtőszekrények, klímaberendezések és kórházi fagyasztókamrák javításához. Hasonló a helyzet az oltógázként használt halonnal. Mindezek ellenére Kína rendszeresen felveszi az átálláshoz biztosított segélyt abból az alapból, amit a montreali jegyzőkönyvet aláíró országok hoztak létre. A vizsgálatok során kiderült, hogy az 1 milliárd dolláros alap felét Kína kapta, amit a gyártás bővítésére használt. Ezek után érthető, hogy minden erőfeszítés ellenére miért nőtt a világ CFC-termelése 55%-kal, halontermelése pedig 10%-kal.
Környezetszennyezési szempontból a lakosság óriási száma is sok megpróbáltatást tartogat a világ számára. Ezek egyike, hogy Kínában, a 400 millió kerékpár országában mind többen vásárolnak gépkocsit. A motorizáció folyamatát a nyugati autógyárak is elősegítik azzal, hogy a minél magasabb profit érdekében milliószámra exportálják termékeiket Kínába. Újabban a szállítási költségek csökkentése, valamint az olcsó munkaerő kihasználása érdekében egymás után hoznak létre helyi összeszerelő üzemeket is. 1970-ben még csak 600 ezer gépkocsi üzemelt ebben az országban, ma már 10 millió felé közelít a számuk. Mellékesen megjegyezve a többségük ólmozott benzint használ. Mivel semmi sem utal rá, hogy ez a növekedés idővel lelassulna, előbb-utóbb el fogják érni Japán motorizációs szintjét. Ez esetben Kína napi kőolajfogyasztása 60 millió hordó lesz, ami megközelíti a világ jelenlegi teljes termelését. A világ jelenlegi kőolajfogyasztása napi 87 millió hordó.²⁰

Ez a folyamat már vészes sebességgel zajlik. Amíg az elmúlt 40 évben Európa kőolajfogyasztása 164%-kal emelkedett, Kínában 1010%-kal nőtt a kőolajszármazékok iránti igény. Ezzel együtt rohamosan nő India kőolajfogyasztása is. Amíg Luxemburgban 1000 lakosra 636 gépkocsi jut, Kínában még csak 6. Mi lesz, ha Kína is eléri ezt a szintet? 1999-ben a Kínai Kommunista Párt kiadta a jelszót: 2020-ra meg kell négyszerezni a gazdaság teljesítményét! Ha a gazdaság növekedése és a népszaporulat ilyen ütemben halad tovább, Kína 40 év alatt eléri a nyugat-európai életszínvonalat, és az ország lakossága 1,5 milliárd lesz. Ekkor 900 millió autót fognak üzemeltetni. Ez másfélszerese a világ jelenlegi teljes gépjármű­állo­mányának, ami azt jelenti, hogy kb. 30 év múlva Kína egymagában elhasználja a világ teljes kőolajtermelését. Mi jut akkor nekünk? Bírják-e az olajkutak a meg­nö­vekedett kitermelést? 40 év múlva 2,5-ször annyi kőolajra lesz szükség, mint most, miközben szakértők szerint a Föld kőolajkészlete csupán 40 évre elegendő. Nem is szólva a többi kontinensnyi mé­retű ország (pl. India, Oroszország) üzem­anyagigényéről. Oroszországban 10 év alatt megduplázódott a személygépkocsi-állomány. Jelenleg 1000 lakosra 152 autó jut. Ez csupán egynegyede a nyugat-euró­pai szintnek. Így van mit behozniuk, és ebben senki sem gátolhatja meg őket.

A környezetben okozott károkhoz hasonlóan ezt már nem tudjuk tovább passzolni a következő generációnak. Ez a helyzet ugyanis nagyon hamar tudatosul­ni fog az olajpiac részt­ve­vőiben, ami példátlan, évről évre elvisel­hetetlenebb áremelke­dést fog kiváltani az üzem­anyag-forgalmazásban. A szállítási és közle­kedési költségek ebből eredő drasz­tikus emelkedése pedig hiperinflációt indít el, ami tönkreteszi a világgazdaságot. En­nek előszele más most is érződik. 2008. júliusában elérte a 147 dollárt a kőolaj hor­dónkénti világpiaci ára, ami ed­dig még nem fordult elő a történelemben. Egy év alatt 60%-kal nőtt a nyersolaj ára. Gazda­sági elem­zők már most kongatják a vész­ha­ran­got, pedig ez csak a folyamat kezdete. Ha ez így megy tovább az átlagautósnak nagyon hamar szembe kell néznie az „Eszünk vagy vezetünk?” kérdéssel. Ennek a nö­ve­kedési ütemnek későbbi mérséklődé­se azért sem vár­ható, mert Ázsiában nem is­merik az ener­gia­taka­rékosság fogalmát. Az ázsiai orszá­gok­ban egy­ség­nyi GDP elő­állításához több mint három­szor annyi ener­giát használnak fel, mint Nyu­gat-Euró­pá­ban.

Kína tehát néhány évtized múlva egy­ma­ga el­fogyasztja a világpiac teljes kőolaj­kész­letét. Jól mutatja a növekedés mértékét, hogy Kína kőolaj­fo­gyasztása 2003-ban 30%-kal, 2004-ben pedig 40%-kal emelkedett. Ebben a helyzetben a nyugati orszá­gok üzem­anyag­igényét csak úgy lehet ki­elé­gíteni, hogy duplájára emelik a kitermelt olaj mennyi­ségét. Ekkor azonban a föld alatt rejlő kő­olaj­készlet nem 40, hanem csupán 20 évre lesz elegendő. Mit fogunk tenni ezután? A kínai la­kosság önmér­sékletére nem számíthatunk, már csak azért sem, mert milyen alapon várják el a gazdagságban tobzó­dó, energiapazarlást folytató nyugati országok, hogy a fejlődő világ ne ugyan­ezt tegye. A legnagyobb gond azonban az, hogy a fej­lődő országok felzárkózásával a kör­nye­zet­szennye­zés mértéke is legalább két­sze­resére nö­ve­kedik. Az üvegházhatás már most is elvi­sel­hetetlen időjárási szélsőségeket ered­ményez, és későb­biekben el­ke­rül­hetetlenül öko­ló­giai katasz­trófához vezet. Egyes mete­orol­ógusok szerint ez normál körülmények között 15 év múlva be­következik. Vajon mennyi időnk van hátra, ha a felmelegedés mértéke duplájára nö­vekedik? A jelenlegi növekedés ütemének gör­béje is expo­nenciálisan változik. Mivel minden esélyünk meg­van rá, hogy a felmelegedés ennek a görbének az üteme szerint folytatódik, még ebben az évszá­zad­ban 5-8 ^oC lesz az átlaghőmérséklet-emel­kedés. Vajon hogyan fog ala­kulni ez a görbe, ha 15 év múlva a kiindulási érték duplájára növe­kedik. A hatás felér majd egy katlannal. Ez eset­ben a XXI. század végét már senki sem fogja megérni.

Egyébként ez a hatalmas ország az üvegházhatást kiváltó gázok kibocsátásában már most is a feketelista élén áll. Az ENSZ legutóbbi, bonni konferenciáján széles körben ismertté vált, hogy Kína északi részén, mintegy fél Európa nagyságú területen füzérszerűen égnek a kőszénbányák. A szakértők szerint 5000 km hosszságban évente 200 millió tonna szén ég el, és az égéstermékként keletkező szén-dioxid teljes mennyisége a légkörbe kerül. A tüzek túlnyomórészt öngyulladással keletkeznek. Sok közülük már évszázadok óta ég, és oltása lehetetlenek tűnik. A világ legjobb minőségű feketeszenében, az antracitban megállíthatatlanul marja előre magát a tűz, hogy égését tápláló oxigénhez jusson. Már a felszíni kőszénlelőhelyeken is keletkeztek tüzek. Ezek egyike 20 kilométer hosszan ég. A talaj alatt égő tüzek óriási erejű detonációval is fenyegetnek, mert a metánnal keveredő levegő sújtólégrobbanást okozhat.

Mindezek ellenére nem Kína a világ legnagyobb szennyezőanyag-kibocsátója, hanem az Egyesült Államok. Az USA 1 milliárd tonna szén-dioxidot termel évente, ami az egész világ által kibocsátott mennyiség egyötöde. Ezt ők is tudják, és tisztában vannak ennek következményeivel is, még sem kívánnak változtatni a kialakult helyzeten. Az amerikai politikusok az egymást követő környezetvédelmi konferenciák egyikén sem voltak hajlandók a levegőtisztulást elősegítő korlátozó intézkedéseket aláírni, illetve ratifikálni. Ehelyett egyes országokra lebontott levegőszennyezési kvótákat szorgalmaznak, és abban spekulálnak, hogy majd pénzért megvásárolják az iparilag fejletlen államokra eső kihasználatlan részt. Ez nagy felháborodást váltott ki a szerződést aláíró több mint 160 állam­ban. Félelmük nem alaptalan, mivel az Egyesült Államok lakossága a világ népességének csupán 5%-a, mégis a levegőszennyezés 25%-áért felelős. (Időközben a kvótarendszer megvalósult, és jelenleg nagyban folyik az egyes országokra kiosztott levegőszennyezési értékek adásvétele. Már Magyarország is bekapcsolódott ebbe a szégyenletes folyamatba. 2006 decemberében a magyar állam 1,2 millió tonna szén-dioxidnak megfelelő értéket kínált fel egy nemzetközi aukción. Ebből is látszik, hogy mennyire nem vesszük komolyan a természet megsemmisülését. Ahelyett, hogy megpróbálnánk megszüntetni a környezetszennyezést, üzletet csinálunk az önpusztításunkból.)

Azért is érthetetlen az USA ódzkodása a kiotói egyezmény által előírt 5%-os széndioxid-csök­ken­téstől, mert amerikai kutatók nyilatkozatai szerint vajmi keveset ér. Azonnali 50%-os visszafogásra lenne szükség az 1990-es szinthez képest. (Az 1992-ben Rio De Janeiro-ban elfogadott ég­haj­lat­vál­tozási alapegyezmény előírása szerint az 55 résztvevő államnak 2000-ig az 1990-es szintre kellett vol­na csökkentenie az üvegházhatást kiváltó gázok termelését. 2010-ig pedig évente 5%-kal csökkenteni kellene ezt az értéket. A vállalások első feléből semmi sem teljesült. 10 évvel az egyez­mény aláírása után az Egyesült Államok szennyező­anyag-kibocsátása 13%-kal, a világátlag pedig 8%-kal haladta meg az 1990-es értéket.) Ennek alapján a Greenpeace aktivistái úgy minősítették az 1997 született kiotói jegyzőkönyvet, amely „egy hamarosan tragédiába torkolló bohózat újabb állomása”. Bezzeg nem voltak ilyen restek a politikusok a 2009-es bankválság idején. Nem véletlenül mondják a Greenpeace aktivisták, hogy ha a természet egy bank lenne, akkor a kormányok már rég megmentették volna.

Az egyezmény aláírásának megtagadásában minden bizonnyal szerepet játszott az energiaügyi minisztérium döntése, mely szerint a következő két évtizedben 150 új szénerőmű épül az Egyesült Államokban. Amerika tehát nemhogy csökkentené az üvegházhatást fokozó gázok kibocsátását, hanem jelentősen növelni fogja a légkör szén-dioxid-tartalmát. Döntésüket azzal indokolták, hogy az ország szénvagyona 300 évre elegendő, míg a kőolaj egyre drágább, és a világ kőolajkészlete max. 40 évig tart ki. Az amerikai politikusok döntésben nem kis szerepet játszott, hogy a szénre épülő energiatermelés rengeteg munkahelyet teremt, és jelentősen növeli a kormánypárt szavazótáborát. Csupán az ad némi reményt a helyzet jobbra fordulására, hogy 2007 tavaszán az amerikai legfelső bíróság a szén-dioxidot környezetszennyező gázzá nyilvánította, így az amerikai környezetvédő hivatal (EPA) korlátozhatja a gépjárművek által kibocsátott káros anyagok mennyiségét. Sokak szerint Bush elnök is változtatni fog a hozzáállásán. Ennek oka a hiúság. Nem akarja, hogy a neve úgy kerüljön be az ország történelmébe, hogy ő volt az egyetlen elnök, aki semmit sem tett a környezetvédelemért.

Egyébként a többi nyugati ország is alaposan kiveszi a részét a környezetszennyezésből. Az Agenda 21 (az ENSZ Környezet és Fejlődés Konferenciája) megállapítása szerint a Föld lakosságának csupán 20%-a él a fejlett ipari államokban, mégis ők a felelősek a szennyezőanyag-kibo­csá­tás 80%-áért. Környezetvédelmi szempontból szerencsésebb Kína energiaprogramja. A kínai energiaügyi minisztérium bejelentette, hogy a villamos energia iránti fokozott igény kielégítésére 30 új atomerőművet szándékoznak építeni. Egy atomerőmű építési költsége 2 milliárd dollár. Az összesen 60 milliárd dollár előteremtése nem okoz gondot, mert jelenleg Kína rendelkezik a világ legnagyobb valutatartalékával. Hatalmas mennyiségben áramlik a külföldi tőke az országba, melynek következtében a kínai gazdaság évi növekedése elérte a 10%-ot. Kínában jelenleg nem az a gond hogyan élénkítsék a gazdaságot, hanem ellenkezőleg: hogyan fogják vissza. Európában viszont leállt a békés célú atomenergia-program. Az utóbbi években a zöld mozgalmak nyomására az Unió egyetlen államában sem építettek új atomerőművet. Ausztriában törvény mondja ki az atomerőmű-építés tilalmát. Helyette gázturbinás erőművekkel kívánják kielégíteni a növekvő energiaigényt.
Nem kevésbé sietteti az ökológiai katasztrófa bekövetkeztét, hogy néhány évtizede megjelent a gyilkos alga szárazföldi megfelelője, a mikonia. Eredetileg Dél-Amerikában ütötte fel a fejét, és hihetetlen gyorsasággal terjeszkedik. Fél év alatt egy négyzetkilométeres területet képes benőni. A földről felkapaszkodik a magas fákra is, megfosztva a leveleket a naptól és a levegőtől. Az 1970-es években egy tévedés folytán átkerült Indonéziába, majd onnan a szél szállította tovább kis ejtőernyőre emlékezető magvait Délkelet-Ázsiába. Már Kína déli részét is elérte. Linding-sziget egykor gazdag növényvilágát és banánültetvényeit 12 év alatt elpusztította. A kínai botanikusok szerint: „A helyzet egyre súlyosabb.” A gyomirtók és egyéb vegyszerek hatástalannak bizonyultak a mikoniá­val szemben. Hiába ásták fel a talajt az egész körzetben, az élősködő pár hónap múlva újra felütötte a fejét.

Hasonló gondokat okoz a medúzák elszaporodása. Japánban már a halászat fennmaradását fenyegeti. Mind gyakrabban fordul elő, hogy a teljes fogás 1-2 méter átmérőjű, 5-6 méter farokkal rendelkező medúzákból áll. A Földközi-tengerben sem jobb a helyzet. Olasz halászok naponta több száz kiló medúzát halásznak ki. Tengerbiológusok megdöbbentő felfedezése, hogy az Adriai-ten­ge­ren és egész Olaszország körül áthatolhatatlan falat alkotnak a medúzacsoportok. A medúzainvázió miatt egymás után zárják be a strandokat. A medúzák ugyanis jóval veszélyesebbek, mint a cápák, amelyek csak nagyon ritkán merészkednek partközelben. A semmitől sem tartó medúzák évente 70 ember halálát okozzák. Csalánsejtjeik váladékával megmérgezik áldozatukat. Féktelen szaporodásuk oka a túlhalászás, és a környezetszennyezés. Természetes ellenségüket, a tonhalak és a kardhalak már a kihalás szélén állnak. Mivel még sok helyen tisztítatlanul engedik a tengerbe szennyvizet, nagymértékben elszaporodtak a planktonok, melyek a medúzák fő tápláléka. Számuk ma már eléri a több milliárdot, és a mikoniával együtt lassan átveszik a hatalmat az óceánokban.

Megállíthatatlannak bizonyult a Föld elsivatagosodása is. A közép-afrikai országokban nem tesz­nek ellene semmit. Pénz és eszközök hiányában tehetetlenül szemlélik életterük rohamos pusztulását. Dél-Amerikában már gondolkodnak a nyugati szakértők által felajánlott őserdő-visszatelepítő programok alkalmazásán, miután rájöttek, hogy a természettől korábban elrabolt talaj nem alkalmas mezőgazdasági művelésre. Pár év után kimerül, majd kiszárad, és elhomokosodik. Így a megélhetési gondjaik nemhogy enyhültek volna, hanem tovább fokozódtak. Most már fa sincs, amit eladhatnának. A tervszerű erdőgazdálkodás lehetősége is megszűnt számukra. Kínában már elindítottak egy prog­ramot az elsivatagosodás feltartóztatására. Itt elsősorban az északi országrészen évente 30-40 alkalommal végigsöprő homokviharokat kívánják elkerülni. Kína területének 27,5%-a sivatag, és évente 2500 négyzetkilométerrel „gyarapodik” a mezőgazdaságilag művelhető vidék kárára. (1994-ben ez az érték még csak 17,6% volt.) A három nagy sivatag közül az egyik Pekingtől mindössze 180 kilométerre található, és minden évben 1,8 kilométerrel közelebb kerül a fővároshoz. Egy-egy nagyobb szélvihar esetén már most is hetekig porfelhőben úszik a város, az emberek csak orruk elé kötött kendőben tudnak kimenni az utcára.

Vannak olyan területek, ahol 200 napja nem esett egy csepp eső sem, miközben a hőmérő higanyszála eléri a +40 ^oC-ot. Az aszály következtében az ivóvízkészlet is rohamosan apad. Peking környékén évente 1-2 méterrel csökken a talajvíz szintje. Az utóbbi 30 évben 80 méternyi volt a szintcsökkenés. A fővárost övező falvakban folyók, kutak száradnak ki, a zöldterület eltűnése miatt pedig éhen halnak a jószágok. Ennek a jelenségnek tudható be, hogy Észak-Kína több városában szigorú víztakarékossági intézkedésekre kényszerültek. Van ahol napi 6 órára korlátozzák a vízhasználatot. Tiencsinben megtiltották az autómosók működését, és a vízkvótát egy háromfős család esetében havi 8 m³-ben állapították meg. Az indiai főváros, Delhi vízkészletei is kimerülőben vannak. 1977-ben még csak 6 métert kellett leásni a föld alá, napjainkban egyes helyeken 35 méteres kutakat is fúrnak. A problémát az jelenti, hogy míg a városnak 3,3 millió liter vízre van szüksége naponta, mindössze kétmillió liter áll rendelkezésre. És a helyzet csak rosszabbodni fog. Az észak-indiai Gujarat tartományban a talajvíz évente 6 méterrel süllyed. A dél-indiai Tamil Naduban a kutak 95%-a kiszáradt. Ezeken a területeken 75 millió ember él. Nem jobb a helyzet Oroszországban sem. Vlagyivosztokban már annyira lecsökkent a várost ellátó kutak vízszintje, hogy az előbbinél is szigorúbb vízkorlátozást vezettek be. Naponta csak 4 órán át folyik víz a csapokból, a központi melegvíz-szolgáltatás pedig megszűnt. A megfelelő fürdési és tisztálkodási lehetőségek hiányában a városban terjed a kiütéses tífusz hordozójaként ismert ruha­tetű.

Minden csepp víz számít Törökországban is, ahol 2007 nyarán heteken át tartó vízkorlátozást vezettek be, két napra teljesen elzárva a vizet ötmillió ankarai és tizenegymillió isztambuli elől. Mivel a tározókban 4 százalékra esett vissza a vízkészlet, Törökország gátakkal próbál meg vízhez jutni. Így viszont Szíria és Irak nem jut elég ivóvízhez. Amikor a károsult országok külképviseletei felelősségre vonták Szulejmán Demirel miniszterelnököt, ezt mondta: „Az országunkban eredő folyók a határig hozzánk tartoznak, és csak azután a szomszédainkhoz. Azt teszünk vele, amit akarunk.” Súlyos vízproblémákkal küzd Egyiptom, Szudán, Pakisztán, Irán, Szaúd-Arábia, Irak, Izrael, Kambodzsa, Laosz, Thaiföld, Vietnam és Szíria is. Jelenleg a Földön 1,1 milliárd embernek nem jut tiszta ivóvíz, a vízhiány pedig 2,6 milliárd ember mindennapjait keseríti meg. A Dél-Afrikai Köztársaságban úgy próbálták csökkenteni a vízfogyasztást, hogy privatizálták a vízműveket. Az új cégtulajdonos első dolga az volt, hogy elzáratta azoknak az embereknek a csapjait, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy kiegyenlítsék vízszámláikat. Ezt követően a helybeliek jobb híján szennyezett vizet kezdtek fogyasztani. Emiatt kolerajárvány tört ki, ami 32 ember életét követelte.

Nem kímélik Kínát az árvizek sem. Miután legnagyobb folyójuk a Jangce vízgyűjtő területén kiirtották a fákat, a hegyekből lezúduló esővíz akadálytalanul ömlik a folyóba. Ez olyan magasságba duzzasztja a Jangce vízszintjét, hogy elkerülhetetlenül átszakadnak a gátak, és a min. 45, de néhol 80 méter magas víztömeg percek alatt több millió hek­tárnyi mezőgazdaságilag művelt terü­le­tet önt el. Ezek az évente menet­rend­szerűen ismétlődő áradások azon túlmenően, hogy dollármilliárdokra rúgó károkat okoznak, emberek ez­rei­nek életét oltják ki. A fák vissza­tele­píthetőségének esélye egy­re kisebb, mivel a nagy sebességgel lezúduló víz magával vi­szi a he­gyek termőtalaját is. Új talaj­rétegre pedig nem számít­hat­nak, mert a geológusok szerint 400 év kell ah­hoz, hogy a Föld kérge 1 cm-rel vasta­godjon. A mezőgazdasági mű­veléshez azonban min. 30 cm vas­tag humusz­rétegre van szükség, ami 12 ezer év alatt alakul ki.

Mellékesen megjegyezve a rabló­gazdálkodásnak ez a nem várt követ­kezménye nem csak Kínát, hanem a világ majd minden orszá­gát sújtja. 1960-ban még csak 7 millió em­bert érintettek világszerte az ára­dások, napjainkban 150 mil­lió ember szenved miattuk évről évre. Hiába fordítanak egyre nagyobb gon­dot a védekezésre. A magyar kor­mány pl. évente több milliárd forintot költ a Tisza gátjainak magasítására, még­sem képes megakadályozni az ár­víz­katasztrófákat. A Kárpátokból aka­dálytalanul lezúduló víz ugyanis óri­ási mennyiségű hordalékot visz ma­gával, amely minden egyes áradás so­rán legalább 10 cen­ti­mé­terrel meg­emeli a folyó fenék­szintjét. Így ennek a folyamatnak sohasem lesz vége. Nem égig érő gátakkal kell az árvi­zek ellen vé­dekezni, hanem vissza kell te­le­píteni a hegyoldalakra a tarra vá­gott erdőket, hogy a fák meg­kös­sék a vi­zet. Jelentős mér­ték­ben hozzájárult az árvizek gya­kori ki­alakulásához a kemizá­lás is. A mé­rések szerint ugyanis az agyon­vegyszerezett talaj jóval ke­ve­sebb vizet képes fel­szívni.
Mindezen bajokat tovább sú­lyosbítják az erdőtüzek. Orosz­or­szágban gyakorlatilag minden év­ben hatalmas területek pusztulnak el, mert pénz hiányában egészen őszig, vagyis az esős, havas idő-szak beálltáig nem tudják megfé­kezni a lán­gokat. Jelenleg Szibé­ria déli ré­szén tombol a tűz. A tik­kasztó hőség és az erős szél kö­vetkez­té­ben már 78 ezer hektár er­dő vált a lángok martalékává. A Burjátfölddel határos területen a tavasz kezdete óta 119 tűzgócot ész­­lel­tek. A károk többsége az em­beri felelőtlenségnek tudható be. Az égő cigarettacsikken és a tűző na­pon fókuszáló lencseként műkö­dő eldobott üres üvegeken, vala­mint a hanyagul eloltott tábor­­tüzeken túlmenően nem egyszer szándékos tűzgyújtás követ­kez­tében harapóznak el a lángok. A minap az Egyesült Államokban tört ki egy meg­fékez­hetetlen er­dő­tűz amiatt, mert egy nemzeti park vezetője avarégetést rendelt el erős szélben. Az új-mexikói erdő­tűz­ben több ezer hektárnyi erdő pusz­­tult el, és 4 város, köztük az atom­kutatás köz­pontja, Los Alamos is porig égett. A kár elérte az 1 mil­liárd dollárt.

1997-ben az indonéz sziget­vi­lág szinte egészét, valamint Ma­lajziát, Szingapúrt és a Fülöp-szi­ge­teket is beborította annak az erdőtűznek a füstje, amit azért gyújtottak, hogy a kivágott fák rönkjeit és az aljnövényzetet el­égessék. Itt is a dzsungel egy ré­szének mezőgazdasági művelésre való „felszaba­dítása” folyt, de a tűz nem állt meg a tarra vágott erdő határán, hanem tovaterjedt, és a maradékot is felemésztette. Az oltás hiábavalónak bizonyult, a tüzet csak hetek multán a monszunesők tudták megfékezni. A menekülő lakosság közül 4 ember meghalt, 32 ezer pedig súlyos légzőszervi megbete­gedést szenvedett. Az igazi tragédia azonban csak ezután kezdődött. Az áthatolhatatlan füstköd miatt a Málakká-szorosban három hajószerencsétlenség is tör­tént, melynek következtében 28 tengerész eltűnt. A híradások szerint feltehetően a cápák áldo­za­tai­vá váltak. A kontinensnyi mé­retű füstfelhő következtében irá­nyít­ha­tatlanná vált és lezuhant az indonéz légitársaság egyik repü­lőgépe is. A rajta tartózkodó 234 ember közül senki sem élte túl a szeren­csétlenséget. A robbanás olyan nagy erejű volt, hogy 100 embert ott a helyszínen temettek tömeg­sírba, mert nem tudták össze­szedni a marad­ványaikat. A meteorológiai megfigyelések alapján ez az ökológiai katasztrófa nem csak a helyi lakosságot viselte meg, hanem globális kihatásai is voltak. A biológusok szerint az élővilágot is jelentős veszteség érte, mivel az indonéz őserdőkben sok olyan növény- és madárfaj él, amelyek most jóvátehetetlenül elpusztultak. Szakértői becslések szerint bolygónkon 14 millió növény- és állatfaj él. Közülük eddig 1,7 milliót határoztak meg. Hogy a fennmaradó közel 12 millióból most mennyi semmisült meg, azt senki sem tudja.

A vezető éghajlatkutatók és a meteorológusok is szakítottak vég­re nyilatkozataik hagyományos óva­tosságával. P. Ewins