Számtalan esetben tapasztalatuk már, hogy a természet rendjébe való beavatkozás káoszt és pusztulást eredményez. Földünk élőlényei közül csupán az ember képes arra, hogy manipulálja a környezetét, és a jelek szerint ezt a lehetőséget alaposan ki is használja. Sajnos legtöbbször nem a maga javára. A környezetszennyezésen, a növény- és állatvilág tönkretételén túlmenően önmagának is árt. A helytelen táplálkozás, az egészségkárosító életvitel következtében tönkreteszi a szervezetét, és idő előtt kiselejteződik a világból. Önmagunk megnyomorításának azonban van egy sokak által kifogásolt módja is, amikor orvostudományunk fejlettségét kihasználva eleve életképtelen emberek megszületését segítjük elő. Az állatvilágban az evolúció farkastörvényei gondoskodnak róla, hogy kizárólag a legegészségesebb, a legéletképesebb egyedek maradjanak fenn. A természet szigorú törvényei, a faj fennmaradásának védelmében kialakult könyörtelen szelekció kiselejtezi a hibás szaporulatot. A betegnek ítélt utódokat világra jöttük után a szüleik magukra hagyják, vagy elpusztítják. Az ókorban, a szigorú elveikről híres spártaiak ezt az államfilozófiai szintre emelt szelekciót úgy oldották meg, hogy minden újszülöttet be kellett mutatni egy erre a célra létrehozott testületnek. Amennyiben a vének tanácsa nem találta a gyermeket teljesen egészségesnek, akkor a Taigetosz hegyéről lelökve halálra ítélték.
A modern kor álságos humanizmusa azonban ezeket a módszereket mélységesen elítéli, és az ellenkező végletbe terelte a kiválasztódás folyamatát. Szinte mániákus igyekezettel segítjük elő testileg, szellemileg sérült embertársaink világra jöttét. Törvényeinkbe foglaltuk, hogy az élet védelme mindennél fontosabb, közben egészséges és életképes fajtársaink millióit gyilkolják le különböző bűncselekmények és helyi háborúk során. Az életképteleneket viszont minden erőnkkel védjük, támogatjuk; mit sem törődve vele, hogy ezzel jót teszünk-e nekik. Jogilag is erősen megkérdőjelezhető ez a magatartás, ugyanis minden embernek joga van a teljes értékű élethez, de vajon milyen esélyei vannak ezen a téren annak, aki testi- vagy szellemi fogyatékossággal terhelten érkezik erre a világra? Manapság az érvényesülésért folytatott öldöklő küzdelem, a kíméletlen egzisztenciaharc az egészséges emberek jelentős részét is kiselejtezi. Ilyen körülmények között mire számíthat az, aki testi-szellemi adottságai miatt el sem indulhat ebben a versenyben? Ráadásul meg is alázzák őket, mert a társadalomtól elkülönítve önmaguk közötti versenyre késztetik őket (pl. paraolimpiát rendeznek számukra) és megpróbálják elhitetni velük, hogy ők is ugyanolyan hasznos tagjai a társadalomnak, mint az egészséges társaik. Meg sem próbálják rádöbbenteni őket jelenlegi hátrányos helyzetük valódi okára, így életük végéig szenvednek anélkül, hogy magyarázatot találnának sanyarú állapotukra.
Tovább súlyosbítja ezt a problémát, hogy az élet árnyékos oldalkán élő embertársaink száma folyamatosan nő. Ehhez jelentős mértékben hozzájárul az orvostársadalom magatartása is. Az élet védelmére tett esküjük sajátos értelmezése folytán mind több életképtelen csecsemőt mentenek meg. Fejlődésünkből önkényesen kikapcsolják az evolúció törvényeit, az évmilliók óta eredményesen működő természetes kiválasztódást. Azt a fejletlen újszülöttet, aki normál körülmények között elpusztulna, orvosaink sokszor emberfeletti küzdelmek árán megmentik, világra segítik, hogy aztán testi-szellemi fogyatékosságait továbbadhassa utódainak. Jelenleg ott tartunk, hogy már 500 gramm alatti újszülöttet is megmentenek csupán azért, hogy újabb szakmai rekordot állítsanak fel. (2004-ben az Egyesült Államokban egy 25 hetes csecsemőt segítettek világra 244 gramm súllyal. A világcsúcsot olasz orvosok tartják, akik egy 285 grammos csecsemőt segítettek a világra három és fél hónaposan. Megszületése után a súlya 235 grammra csökkent, és elfért az orvosok tenyerén.) Itt már nem az egészséges koraszülöttek kötelező megmentéséről van szó, hanem szakmai rivalizálásról, mit sem törődve ennek következményeivel.
Ráadásul mindezt annak ellenére teszik, hogy a Földön túlnépesedés van, amikor a mezőgazdaság a jelenlegi népességet sem képes ellátni élelemmel, a környezetszennyezés pedig már olyan szintet ért el, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget. A Proceedings of the National Academy of Sciences című folyóiratban közölt tanulmány szerint: „1961-ben 70%-át éltük fel annak, amit a Föld egy év alatt képes előállítani. 1999-ben már 120%-át, ma pedig már 130%-nál tartunk.” Ha a jelenlegi 2,68-as termékenységi szint fennmarad, 2300-ban 134 milliárd ember fog szorongani a Földön. Életben maradásukra azonban nem sok remény van, mivel bolygónk 9 milliárdnál több embert a jelenlegi szinten sem képes élelemmel és tiszta vízzel ellátni. Az általunk használt környezetkárosító technológiák mellett max. 7-800 millió ember élhetne a Földön anélkül, hogy tovább növekedne a környezetszennyezés.
A bajokat csak tetézi, hogy sok esetben érzelmi alapon döntenek az életképtelen csecsemők megmentéséről. Ezek a megnyilvánulások aztán tovább növelik a társadalombiztosítás szinte már elviselhetetlen terheit. A beavatkozást végzők azzal indokolják tettüket, hogy „az emberélet megmentése során semmi sem lehet drága”. Ez az ideológia azonban kissé sántít, mert miközben csillagászati összegeket költenek életképtelen egyedek megmentésére, évente 30 millió épkézláb ember hal éhen a világban. Az érzelmi indíttatású értelmetlen áldozatok mintapéldája az a japán eset, amikor egy sugárfertőzést szenvedett személy kórházi ápolására 1,5 millió dollárt költöttek, holott már a bekerülésekor tudták, hogy az illető menthetetlen. Az életképtelen csecsemők világra segítésének kórházi költsége csak a töredéke annak, amit ezeknek az embereknek az életben tartására kell áldoznia a társadalomnak. Az álhumánum élharcosai erre azt szokták felhozni, hogy: „Érdemes a társadalomnak ezt az áldozatot meghozni, hiszen ezek az emberek boldogok.” Állításuk alátámasztására hátrányos helyzetűek sokaságát szólaltatják meg, akik valóban boldognak és megelégedettnek vallják magukat. Az egészséges emberek azonban tudják, hogy ez nem más, mint az életösztön megszólalása. Miután a sérültek más életet nem ismernek, így ahhoz ragaszkodnak, ami jutott nekik. A szerencsés csillagzat alatt születettek viszont tisztában vannak vele, hogy a teljes élet nem ilyen, így nem lenne szabad fajtársainkat korlátok közötti életre kényszeríteni.
Mivel ez a téma meglehetősen kényes, és a legtöbb embert igen érzékenyen érinti, eddig csak szakmai körökben vitatták meg a problémákat. Civilizációnk jövőjéért aggódó tudósok megállapítását idézve: „Manapság semmiféle kiválasztódás, kiválogatás nem érvényesül az emberi faj védelmében. Az emberi humanitás, és a szociális gondoskodás következtében életben tartjuk azokat a fajtársainkat is, akik a társadalom segítségére, állandó támogatására szorulnak. Sőt mindent megteszünk annak érdekében, hogy önmagunkat reprodukálva utódokat hozhassanak létre. Egy természetes populációban a kedvezőtlen genetikai tényezőket a szelekció kiküszöböli. A természetes szelekció nem csak a fajok fejlődéséhez, hanem a fennmaradásához is szükséges. Az emberiség időzített bombája, hogy egyre több genetikai hiba halmozódik fel fajunkban.” Egyes kutatók szerint: „Ha ez így megy tovább, 200 év múlva minden ember betegen születik meg.” Az elmúlt évtizedek során az emberiségnek sikerült saját kezébe venni a törzsfejlődését, de vajon képes-e megfelelő mederbe terelni a menetét? A tudósok általános véleménye alapján nem. A jelenlegi körülmények, az ebben a témában uralkodó közhangulat, valamint az érintettek és a hozzátartozóik mind szélesebb táborának rosszalló véleménye ezt nem teszi lehetővé.
Ennek oka az eugenika múltjában keresendő. Az „eugenika” kifejezést az I. fejezetben már említett brit természettudós, Sir Francis Galton alkotta, aki mellesleg Charles Darwin rokona volt. Ennek a görög eredetű szónak a jelentése: jó születésű, nemes öröklődésű. A növény- és állatvilágban alkalmazott eljárásokból kiindulva Galton úgy gondolta, hogy az emberiséget is meg lehetne nemesíteni hasonló módszerekkel. Széles körben hangozatott véleménye szerint: „Ha a lovak és szarvasmarhák tenyésztésére fordított pénznek és erőfeszítésnek csak a töredékét áldoznánk az emberi faj nemesítésére, az géniuszok áradatát eredményezné.” A XX. század elején Galton eszméi rendkívül népszerűek voltak az egész nyugati világban. Politikusok, tudósok, köztiszteletben álló akadémikusok serege osztotta a véleményét. Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke pl. így vélekedett erről a témáról: „A társadalomnak nincs joga tűrni, hogy a korcsok fajtája szaporodik. Ha lennének olyan földművesek, akik tétlenül néznék, hogy jószáguk legjobbjai nem szaporodnak, és az egész szaporulat a legsilányabbaktól származik, elmebetegnek tekintenék őket. Egy szép napon rá fogunk jönni, hogy a jobbik fajtából származó példás állampolgároknak az az elsődleges kötelességük, hogy utódokat hagyjanak maguk után ezen a világon, és azt is megértjük majd, hogy nincs jogunk fenntartani a silány fajtához tartozó állampolgárokat.”
Ezt követően sorra jelentek meg a plakátok ilyen feliratokkal: „Meddig aggódunk még mi amerikaiak disznóink, csirkéink és marháink vérvonala miatt, miközben gyermekeink leszármazását a véletlenre bízzuk.” Ennél is konkrétabb utalás volt olvasható a vásárokon, kiállításokon felállított táblákon: „A kóros emberi jellemvonások, mint pl. a gyengeelméjűség, a bűnelkövetés, az elmezavar, az alkoholizmus, a butaságból eredő nincstelenség, és sok minden más is örökletes a családon belül. Pontosan ugyanúgy öröklődik, ahogy a tengerimalacok esetében a szín.” Itt már sejthető, hogy ez a mozgalom hová fog vezetni, milyen eszmékben fog kicsúcsosodni. A szavakat nemsokára tettek követték. A „nemkívánatos elemek” tízezreit sterilizálták Észak-Amerikában és Európában is. Missouri államban pl. olyan törvényjavaslatot terjesztettek elő, amely megkövetelte azok sterilizálását, akiket emberölés, szexuális erőszak, útonállás, csirkelopás, bombamerénylet vagy autólopás miatt ítéltek el. Gazdasági és hadászati érdekek is ösztönözték a fajtanemesítést. A római birtokokon hétköznapi dolognak számított a rabszolgatenyésztés, vagyis a legtöbbet érő rabok pároztatása. Nagy Sándor legjobb katonáit kötelező jelleggel boronáIta össze a legszebb perzsa asszonyokkal, és birodalma megszilárdítását a később születő utódoktól várta, akikből a tervek szerint tökéletes harcosokat neveltek volna.
Mindez azonban csak előgyakorlat volt ahhoz képest, ami a náci Németországban folyt. Hitler és pribékjei már a pályafutásuk kezdetén 225 ezer emberen végeztettek el kényszersterilizálást. Az akció elsődleges célpontja az elmebetegek, a bűnözők és a homoszexuálisok voltak. Ezt követően meghirdették a felsőbbrendű faj világuralmát, amelyet egyetlen nemzedék alatt akartak megteremteni. Miután nyilvánvaló volt, hogy a sterilizálás ilyen rövid idő alatt nem tudja „megtisztítani” a társadalmat, drasztikusabb eszközökhöz nyúltak. Aki nem tartozott az általuk felsőbbrendűnek tartott egészséges, szőke, kék szemű árja populációhoz, (pl. a zsidók, a cigányok, a nyomorékok), azokat egyszerűen kiirtották. Erre a célra halálgyáraknak nevezett koncentrációs táborokat hoztak létre, ahová Európa más országaiból is milliókat deportáltak. A náci rémuralom barbár tettei után nem csoda, hogy az eugenika visszataszító eszmévé vált a demokratikus országokban élők számára, és sokan abban reménykedtek, hogy ezt a tudományágat eltemették azokkal a milliókkal együtt, akik a nevében meghaltak.
Az eugenika eszméjének elásásával azonban nem szűnt meg a probléma. Jobb híján ismét felvetődtek a régi megoldási javaslatok. 2300 évvel ezelőtt Platon ezt írta az Állam című művében: „A legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniük, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg.” Ez azonban nem megy meggyőzéses alapon. Akkor meg ki és hogyan fogja eltiltani a „silányakat” ettől a cselekedettől? Ezek az emberek többnyire nagy szegénységben élnek, és egyetlen örömforrásuk a szex. Erre sokakban felmerült egy másik ókori módszer gondolata, hogy akkor vizsgáljuk meg az utódokat. Igen ám, de mi történjen a „selejtesnek” ítélt egyedekkel? Egyébként sincs olyan szervezet, magánszemély a világon, aki magára vállalná a döntőbíró szerepét, és elvégezné a szelekció feladatát. Erre nincs is szükség. Nem a spártaiak Taigetoszát kell visszahozni, ahol a vének tanácsa által életképtelennek talált csecsemők befejezték rövid életüket, hanem hagyni kell a természet, az evolúció érvényre jutását. Ennek során a legnehezebb feladat az orvosokra vár. Alapjaiban meg kell változtatniuk az életről, a szakmai tisztességről alkotott felfogásukat. Az érzelmek helyett az erkölcsi érzéknek kell átvenni az emberéletek feletti döntést. Az írott szabályokon kívül minden szakmának megvan a maga íratlan erkölcsi kódexe. Az életmentésre felesküdtek esetében ezt ki kellene egészíteni azzal, hogy: Van-e joga az orvosnak valakit eleve csökkent értékű életre ítélni? A természet egyértelmű választ ad erre a kérdésre. Az evolúció, az univerzum törvényeinek engedelmeskedve csak a teljes értékű életet tűri meg.
Ez a jelenség a közvéleményt is megosztja. Különösen az érintett nők nyilvánítanak határozott véleményt erről a beavatkozásról. A Nők Lapjának írt olvasói levelek31 alapján még bonyolultabbá válik ez a kérdés. Mi a jobb nekünk, ha a természet szigorú rendjét, a kíméletlen szelektálást követjük, vagy ha az érzelmeink irányítják a döntéseinket? Ez a dilemma még súlyosabban jelentkezik társadalmi szinten. Utóbbi esetben ugyanis fennáll génállományunk leromlásának és fajunk elkorcsosodásának veszélye, míg a kíméletlen szelekció lehetetlenné teszi a karmikus adósságok ledolgozását. Ha valaki olyan bűnöket követett el előző életében, melyek következményeként most nyomorék testben kell leszületnie a Földre, hogyan fogja ezt megtenni, ha nem hagyjuk. Hiába vállalnák ezt a terhet a vele karmikus közösséget alkotó családtagok, ha egy szigorú törvényt követve a vezeklő lelket születése után rögtön visszaküldik. Lásuk most a hozzászólásokat:
„Én is koraszülött vagyok. Amikor Judit arról beszélt a cikkben, hogy három napig nem volt ereje megnézni a gyerekeket, felháborodtam, majd arra gondoltam, mi lett volna, ha az én édesanyám is ezt teszi? Amikor 1981-ben, a 28. terhességi héten egy „vetélés” következtében megszülettem, 40 centi és 950 gramm voltam. Világrajövetelemet három agyvérzés, légzésleállás és a reflexek teljes hiánya kísérte. Ha édesanyám is hisz az orvosoknak, akik közölték vele, hogy két hétig ne élje bele magát, hogy gyereke van, akkor hol lennék én most? Úgy gondolom, nem lennék gazdagabb két diplomával és két nyelvvizsgával. Ne higgye, hogy bántani akarom vagy akár elítélem Juditot. Csak úgy gondolom, van, lehet más út is. Az én példám igazolja, hogy igen, érdemes megmenteni, vagy megpróbálni megmenteni az ilyen kis súllyal születetteket is. Ha akkor az orvosok nem tesznek meg mindent, ma nem vagyok. El is határoztam, ha egyszer férjhez megyek, meghívom őket az esküvőmre!”
„Az orvosok nem médiasztárok, hanem szakemberek, hippokratészi esküt tett gyógyítók, akik életeket tartanak a kezükben. Ha egy kisbaba többszöri újraélesztésre szorul, akkor megkérdezhetik a szülőket, hogy ha újra válságos állapotba kerülne, kívánják-e az újraélesztést. Tudni kell, hogy kevés szülő akarja ezt, mert nem ellensége saját gyerekének. Csak hát itt jönnek a csodák. Az is kis súlyú, válságos állapotba került, száz bajjal küzdő kis élet nem akar kihunyni, hanem elkezd élni. Lehet, hogy kacskalábú lesz, lehet, hogy pokol lesz az élete, neki is és a szüleinek is, de ezt az életet már nem lehet megszakítani. Nincs gomb, amit meg lehet nyomni, és kész, vége. Ellenkezőleg! Ilyenkor történik a csoda. A kis jövevény olyan kórságokat él túl és olyan krízisekből támad fel, amibe egy felnőtt belehalna. A szülők többsége ilyenkor odatelepszik az inkubátor mellé, és mesét olvas, verseket mond, énekel, dünnyög, és csak akkor sír, amikor kilép a klinika ajtaján. Ilyenkor egy iszonyú küzdelem indul el, olyan küzdelem, amit nem lehet, egy újságcikkben „bármi áron”-nak nevezni, és azt sugallni, hogy ezek a szülők önzésük, meggondolatlanságuk miatt tartanak életben minőségi életre képtelen utódokat. Nem. Ezek a gyerekek azért maradnak életben, mert élni akarnak. Minden transzcendencia és spirituális maszlag nélkül állítom, hogy küldetésük van, mégpedig egyetlen küldetésük, az, hogy az egészséges emberek, családok megtanulják becsülni a saját életüket, és hozzájuk viszonyítva érezzék magukat szerencsésnek, kiválasztottnak. Létezik a beteg gyerekeket nevelő szülőknek egy igen nagy csoportja, akik igenis boldogok. Boldogok, mert él a gyerekük, és boldogok, mert leküzdötték magukban azt az iszonyú csalódást, amit a velük történt tragédia okozott. Életük, küzdelmük példaértékű, róluk kellene írni sokat, sokszor, színesen, és akkor a társadalmi intolerancia is oszladozni kezdene.”
„Nekem is két halmozottan sérült kicsi lányom van. 34. hétre születtek, de az orvosi késlekedés következtében nem időben császároztak, és ez a lányaim életébe került. Nem szó szerint, de a vegetálás nem élet, és erre lassan rámegy a családi életünk. Nehéz dönteni, amikor az inkubátor felett állsz, és potyognak a könnyeid. A gépek csipogására, zajára összerezzensz, és naponta várod a csodát. Még most is nehéz erre visszagondolni. Az anya, szülő életet ad, és a gyermekei életébe boldogságot akar hozni, nem fájdalmat, kínt. Nehéz megbirkózni azzal a tudattal, hogy én mit adtam a gyermekeimnek: csövek a testükben, gyógytorna, fájdalom, kín, szenvedés. Egy anyának ezt végignézni maga a pokol. Ha valaki felvilágosított volna, hogy a dobogó szív még nem jelent életet, és döntési jogom van, akkor én is lekapcsoltattam volna a gépeket.”
„Teljesen átérzem Judit helyzetét. 22 évvel ezelőtt, a 25. hétre ikreim születtek, és néhány óra múlva meghaltak. Elgondolkoztam azon, ők döntöttek így, vagy valaki más. Valami hasonlót éltem meg, mint Judit. Minden értelmetlenné vált egyszerre. Én is azt látom, hogy orvosi szenzáció, ha megmentenek egy félkilós gyereket. A koraszülött életét megmentették, de tönkretettek négy életet. Nemrégiben láttam a televízióban egy filmet, ahol a halmozottan sérült ikergyerekeit nevelő fiatal nő el akarta hitetni a világgal és saját magával, hogy boldog, ahogy egyik gyerekét a másik után vonszolja, az egész napja az etetésükkel, a gondozásukkal telik el. Én azt gondolom, hogy a természet bölcs, és nem kell beavatkozni a dolgába. Nem véletlen, ha egy baba idő előtt kéredzkedik a világra, és életképtelensége folytán kiselejtezi önmagát. Ők nem az életre születnek, hanem teret engednek az életnek. Ezt akkor nagyon nehéz elfogadni, de ez a törvény. Számomra félelmetes és hátborzongató, ha arra gondolok, mi lett volna, ha életben maradnak a babáim! Mit veszítettem volna! Az ikrek után három évre született egy fiam, és egy évre rá követte őt az öccse. Gyönyörű, életerős, okos fiúk, 17 és 18 évesek. Sokáig nem tudták, hogy előttük születtek az ikrek, de egyszer elmondtam nekik, és kétségbeesett tekintettel szögezték nekem a kérdést: „Ha élnének, akkor mi nem lennénk?” Nem lennének. Helyettük lenne két beteg gyerekem, megtört, boldogtalan életem, tönkrement házasságom. Én nagyon hálás vagyok a kis angyalkáimnak, hogy szárnyakat növesztettek, és elhagyták ezt a világot. Olyan szeretetet érzek irántuk, mint a fiaim iránt, és nincs nap, hogy ne gondoljak rájuk. Nagyon megköszönöm nekik, amit tanítottak nekem. Az alázatot az élettel szemben, hogy jó, türelmes anyjuk lettem a testvéreiknek. Ha élnének, akkor most nem levelet írnék, hanem esetleg pelenkáznám a 22 éves gyerekeimet. Ehelyett most alkotó munkát végzek, nevelem a fiaimat, nőként is teljes életet élek, boldog vagyok. Mindezt a két apróságnak köszönhetem, vagy ki tudja, kinek? Hálás vagyok. Szerencsés vagyok. Így van jól.”
Civilizációnk tehát nem a természetes kiválasztódás útját választotta. Az orvosok a szülőkkel karöltve küzdenek minden életképtelen csecsemőért, és ez a harc csak akkor ér véget, ha az orvostudomány jelenlegi fejlettségi szintje már nem elegendő az életmentésre. Ennek ellenére mégis érvényre jut egyfajta kiválasztódás, amit a szülők irányítanak. Fajunk elkorcsosodásának védelmében nem az évmilliók óta jól működő rendszert állítottuk vissza. Kihasználva a tudomány rohamos fejlődését az egyén saját kezébe vette a társadalom sorsát, genetikai állományának alakulását. Az emberi genom feltérképezése a XX. század végére olyan körülményeket teremtett, hogy az emberek maguk dönthetik el, hogy ebbe a szelekciós folyamatba melyik oldalon kívánnak részt venni. A tudósok tehát akarva-akaratlanul létrehozták a modern Taigetosz intézményét, ahol a döntőbíró szerepét a szülők töltik be.
Ez a fejlemény korábban következett be, mint vártuk. A kutatók az 1990-ben indított Humán Genom Program befejezését 2005-re ígérték, de már 2000 nyarára készen lettek vele. Az emberi sejt mintegy 60 ezer gént tartalmaz. A tulajdonságainkat meghatározó gének a kromoszómákban helyezkednek el. Az embernek 46 (23 pár) kromoszómája van. A kromoszómák dezoxiribonukleinsavból épülnek fel, és kettős spirált alkotnak. A DNS-spirálnak is nevezett genetikai anyagunk kb. 2 méter hosszú, és 3,2 milliárd bázist tartalmaz. Az első 1 milliárd bázis sorrendjének feltárásához még 4 év kellett. Időközben azonban olyan rohamosan fejlődött a számítástechnika, hogy az utolsó 1 milliárddal már 4 hónap alatt végeztek. A 100 gigabyte-nyi adatból álló genom szekvenálása 10 évet vett igénybe, és 3 milliárd dollárba került. A számítástechnika rohamos fejlődése következtében 2015-ben ehhez már csak 40 óra kellett, és max. 2500 dollárbaba került. A nagyfokú idő- és költségcsökkenés lehetővé tette a betegségek genetikai hátterének kiderítését. Ehhez a kutatóintézetekben hetente ezer gonomot elemeztek. Több ezernyi minta elemzése esetén kiderül, hogy mely genetikai eltérések közösek bennük. Így a jövőben egy rutinvizsgálattal könnyen megállapítható, hogy a páciens milyen betegségekre hajlamos.
Az emberi géntérkép felvázolása szinte forradalmasította az orvostudományt. Alkalmazásával egymás után derül ki, hogy sok betegségünknek genetikai oka van. Azt már régen tudjuk, hogy a velünk született betegségek túlnyomó része (pl. a Down-kór, a nyitott szívűség vagy a gerinchasadék) genetikai hibára vezethető vissza. Most azonban beigazolódott, hogy a szerzett betegségek többsége is genetikai okokból bekövetkező hajlam eredménye. Így pl. a korai kezdetű szívinfarktus, a magas vérnyomás, az agyvérzés, az epilepszia, a különféle rákok, az Alzheimer kór, a vese- és végtag rendellenességek, a korai elmeszesedés, a cukorbetegség, a szürke hályog, az izomsorvadás, a szklerózis multiplex, a skizofrénia, de még a depresszió egyes változatai is genetikai rendellenességre vezethetők vissza.
A vizsgálatok azt is megállapították, hogy minden 500-adik ember hordozza magában azt a hibás gént, melynek hatásaként a sejtjei nem képesek felvenni és elemészteni az ártó koleszterint, az úgynevezett LDL-t. Ennek eredménye a korai szívinfarktus, ami 45 éves korig 90%-os eséllyel bekövetkezik. Európában és Észak-Amerikában évente 200 ezer ember hal meg emiatt. A feltárt tények láttán sokan gondolkodóba estek, és már magzati stádiumban kérik a leendő gyermekük genetikai vizsgálatát. A magzati diagnosztika spektruma ma már nem csak a meglevő, hanem a várható betegségekre is kiterjed. Az elkészült géntérkép a genetikai hajlamot is feltárja, és 200 betegséget képes azonosítani. Ennek alapján a szülők eldönthetik, hogy megtartják-e rendellenes, illetve a jövőben súlyosan megbetegedő magzatukat, és vállalják az ezzel járó egyéni, családi és társadalmi terheket; vagy kérik a terhesség megszakítását. Jelenleg a párok döntő többsége az utóbbi megoldást választja, ezért évről évre drasztikusan nő a genetikai okok miatt elpusztításra ítélt magzatok aránya.
A modern Taigetosz áldozatainak száma azonban tovább fog növekedni, mivel elkészült a legújabb diagnosztikai program, amely a betegségeken túlmenően egyéb hajlamokat is feltár (pl. a homoszexualitást). A kutatók a géntérkép felrajzolása során 1900 káros tulajdonságot eredményező gént találtak, amelyek előfordulhatnak az emberben. Ha a genetikai szűrést ezekre a génekre is ki fogják terjeszteni, akkor szinte egyetlen tökéletes magzatot sem fognak találni. Félő hogy ez oly mértékű terhesség-megszakítást fog eredményezni, hogy szinte senki sem fog gyereket szülni. Ezt a félelmet támasztja alá, hogy nemrégiben készítettek egy tesztet, amelyben a genomprogram után érdeklődő fiatal házasoknak többek között ezt a kérdést tették fel: Megtartanák-e a magzatot, ha kiderülne róla, hogy homoszexuális lesz? A megkérdezettek 97%-a nemmel válaszolt. Még szerencse hogy ezt az eljárást nem 500 évvel ezelőtt dolgoztuk ki, mert akkor most történelmünk szegényebb lenne Lenardo da Vincivel, Michelangelóval, Shakespeare-rel, Csajkovszkijjal, és még hosszan sorolhatnánk kiváló művészeink nevét. Érzelmi alapon nem tanácsos a megszületést sem kikényszeríteni, sem megakadályozni. Csak Isten tudja, hogy kinek kell megszületni, és kinek meghalni. Ha Önöknek lenne egy rokonuk, egy nyolcgyerekes nő, aki ismét terhes és gyermekei közül 3 süket, 2 vak, 1 szellemileg visszamaradt, neki magának pedig szifilisze van, ajánlanák-e neki az abortuszt. Ha igen, ezzel a hozzáállással másfél évszázaddal ezelőtt megölték volna Beethovent.
Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy jó szándékkal sem szerencsés dolog a természet rendjébe történő önkényes beavatkozás. A genomtérkép alkalmazásával átvesszük az irányítást saját civilizációnk fellett anélkül, hogy tisztában lennénk a teremtés lényegével. Könnyen lehet, hogy ez az önkényes lépés nem elősegítője, hanem gátlója lesz a fejlődésünknek. A testi-szellemi tökéletességre törekvés közepette elvész az igazán nagy érték, a kreativitás. Közismert, hogy a lángésznek, a világra szóló tehetségnek hatalmas teherrel kell megküzdenie, hogy érvényesülhessen az életben. Ha a jövő nemzedékét megszabadítjuk a testi-lelki szenvedés terhétől, akkor megszűnik a motor, ami győzelemre segítené őket. Gigászi erő csak ugyanakkora ellenerő hatására alakulhat ki. Akinek nem kell szembeszállnia semmilyen nehézséggel az életében, abból semmi sem lesz.
Ez a több ezer gén vizsgálatára kiterjedő program egyébként már arra is alkalmas, hogy felismerje a kivételes muzsikusi, és matematikai adottságokat. Ennek a vizsgálatnak a költsége még kissé magas, de az árak ezen a téren is rohamosan csökkennek. E tömeges megmérettetés ellen az orvosok egy része tiltakozik, és nem hajlandó részt venni a leendő gyermekek terhesség-megszakítással történő halálra ítélésében. Szerintük helyesebb lenne, ha minden fogamzás lombikbébi-módszerrel történne, mert akkor még a beültetés előtt 32 sejtes magzatállományban el lehetne végezni ezt a vizsgálatot. A humánus genetikai védelemnek egyébként már korábban is voltak hívei. Az előzőekben említett Francis Galton, a humángenetika megalapítója szerint a kiváló képességű szülőknek kellene több gyermek nemzésére és felnevelésére vállalkozni. A XX. század elején élt tudós elképzelése azonban utópiának bizonyult, mert az azóta eltelt időszakban a családonként gyermekszám 11-ről 1,4-re csökkent. Ennek oka a civilizálódással járó önzés, és elkényelmesedés.
Erre alapozódnak azok a vélemények, melyek szerint könnyen meglehetne oldani a világ túlnépesedési gondjait. A szakemberek számítása szerint 6 ezer évvel ezelőtt még csak 12 millió ember élt a Földön. Jézus születésekor is csupán 300 millió ember alkotta az emberiséget. 1500 évvel később, Amerika felfedezésekor még mindig csak 500 millióan voltunk. 1900-ban alig 1,5 milliárd ember lakta a Földet. 1960-ban is csupán 3 milliárdnyian voltunk. 2000-re elértük a 6 milliárdot, és ebből 5 milliárd a fejlődő országokban él. Egyes országok lakossága 20 évente megduplázódik. Ha a jelenlegi ütemben szaporodunk tovább, akkor a statisztikai számítások szerint 2030-ra kétszeresére nő az emberiség létszáma, azaz 12 milliárdnyian leszünk. Nyilvánvaló, hogy ennyi embert képtelen lesz eltartani a bolygónk, hiszen már a jelenlegi terheket sem bírja. Nem véletlen, hogy a médiában gombamód szaporodnak az olyan írások és nyilatkozatok, amelyek a túlnépesedéssel járó veszélyek rémképét vetítik elénk. Már a politikusok is elkezdték kongatni a vészharangot.
Egyes országok esetében az intelmek meghallgatásra találtak. A világ legnagyobb népességű országa, Kína pl. szigorú születésszám-szabályozást vezetett be. Meghirdették az „egyke” programot, melynek lényege, hogy azok a családok, akik csak egy gyereket vállalnak, előnyben részesülnek a foglalkoztatásnál, a lakáskiutalásnál, sőt szociális segélyre is jogosultak. Ennek ellenére Kína lakossága néhány év alatt 1 milliárdról 1,3 milliárdra nőtt. Az ok meglehetősen sajátos. Az ázsiai országokban a lányt nem tekintik gyereknek, így sok szülő vállalva az anyagi hátrányokat addig próbálkozik, amíg fiúgyermekük nem születik. Indiában semmiféle korlátozás nincs érvényben ezen a téren. Így ebben az egy évtizeddel ezelőtt még 600 milliós országban ma 1,1 milliárdnyian élnek. Az afrikai országokban még rosszabb a helyzet. Ott a férfiasság jelének számít, hogy kinek hány gyereke van. Errefelé elutasítják a különféle védekezési és családtervezési módszereket is, mert a fehér emberek kitalációjának tartják, amellyel korlátozni akarják az őslakosság szaporodását. Ezen a kontinensen újabban már az apácák is szülnek. Ők ugyanis szexuális szempontból nem jelentenek fertőzésveszélyt, így tömegesen erőszakolják meg őket.
A világ sorsáért aggódók tehetetlenül nézik ezt a folyamatot, és senki sem tudja, hogy mit lehetne tenni ellene. Pedig a megoldás roppant egyszerű. Jelenleg két dolog szabályozza az emberiség létszámát: Nyugaton az önzés, a kényelemszeretet, valamint az önmegvalósítás előtérbe helyezése; a fejlődő országokban pedig az éhhalál, és a betegségek miatti korai elhalálozások. Nyilvánvaló, hogy nem ez utóbbi szabályozó fokozott érvényre jutásának az elősegítése az ideális megoldás. Sokkal humánusabb rendezési mód a nyugati világban zajló népességcsökkentő folyamat elindítása, a negatív demográfiai mutatókat eredményező jelenség kiváltó okainak meggyökereztetése. Gondoskodni kell róla, hogy a fentiekben említett ösztönök, társadalmi jelenségek a fejlődő országokban is működésbe lépjenek. Hozzá kell segíteni a harmadik világot ahhoz, hogy náluk is jelentős mértékben növekedjen az életszínvonal. Ki kell terjeszteni rájuk is a magas fokú oktatást, és a széles körű egészségügyi ellátást. A jólét aztán ott is magával hozza az önzést, az önmegvalósítás mindenek fölé helyeződését.
Az igazi áttörést azonban az teremtené meg, ha a harmadik világban élő nők számára is lehetővé tennék az emancipálódást. Az egyenjogúság, az önmegvalósítás lehetősége belőlük is kihozná a karrierizmust. Ennek következtében egyre többet foglalkoznak majd önmagukkal, és mind kevésbé hajlandóak megosztani életüket az utódaikkal. Ha majd ők is tanulnak, állást vállalnak, önálló keresettel rendelkeznek, függetlenné válnak a férfiaktól. Ettől kezdve nem kényszerülnek rá többé, hogy egész életüket a háztartásban töltsék, férjük és gyermekeik szolgálatában. Maguk fogják meghatározni a sorsukat, és nyugati társnőikhez hasonlóan ők is arra fognak törekedni, hogy minél kevesebb terhet vegyenek a nyakukba. Miután a legtöbb terhet, a legnagyobb kötöttséget a gyermeknevelés jelenti, a fejlődő világban is drasztikusan csökkenni fog a népszaporulat. Ehhez hozzájárul még az új tudományos eredmények (pl. a genomtérkép) alkalmazása, így ha nem vigyáznak 50-60 év múlva őket is a kihalás veszélye fogja fenyegetni.
Az életszínvonal emelkedésével megszűnik az egzisztenciális kényszer, ami korábban házasságra kényszerítette a fiatalokat, összetartotta a családokat. Jelentős mértékben csökkenti a családalapítási kedvet a szingli életmód is. A keresetek növekedésével mind több fiatal engedheti meg magának, hogy saját lakást vegyen, saját háztartást vezessen. Az önállóság, a függetlenség sok előnnyel jár, de van egy nagy hátránya is. Az éncentrikus életmódot folytatók nem tanulnak meg alkalmazkodni, mert nincsenek rákényszerülve arra, hogy másokkal együtt éljenek. Ennélfogva képtelenek tartós kapcsolatot kialakítani. Beleragadnak ebbe az állapotba, ami azzal a következménynyel jár, hogy nem alapítanak családot. Így nem születnek gyerekeik sem. Az önzésük, a kényelem- és szabadságszeretetük szintén a népesség csökkenéséhez vezet.
|