Kezünkben tartjuk

Úgy tűnik, hogy itthon is „megtört a jég” ezen a téren. Mika János az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa elismerte, hogy az utóbbi években közzétett számítógépes jelentések alábecsülték a várható hőmérséklet-emelkedést. Megemlítette még, hogy a klímaváltozás legszembetűnőbb hatása az óceánok vízszintjének növekedése. „A XX. században 17 centimétert emelkedtek az óceánok, és a XXI. század végére további 60-80 centiméter várható. Jelenleg a vízfelszín felső, néhány százméteres rétege melegedett át. Lejjebb még nem mutatható ki számottevő hőmérséklet-emel­ke­dés. Ha viszont a mostani tendencia folytatódik, akkor az alsó vízrétegek felmelegedése következté­ben évszázadok múlva is növekedni fog a tengerek vízszintje. Az óceánokban akkumulálódott hő még akkor is fenntartja a sarki jéghegyek olvadását, ha időközben megszüntetjük a levegőszennyezést.” Az ebből eredő veszély érzékeltetésére érdemes megemlíteni, hogy az Antarktisz fő jégtömb­jének térfogata 25,9 millió köbkilométer. Ha a sarkvidéki hósapkák gleccserei megolvadnak, csupán ez az egy jégtömb 65 méterrel emeli meg az óceánok szintjét. Először azonban a mintegy 3,4 millió köbkilométernyi kisebb jégtömbök fognak megolvadni, de már ez is 8,5 méteres vízszintemelkedést okoz.

Ennek hatására az alacsonyan fekvő országok (pl. Hollandia, Egyiptom, Banglades, Florida), és sok nagyváros (köztük New York, London, Sydney, valamint a világörökség részének tekintett Velence) teljesen eltűnnek, a tengerfenékre süllyednek. Aki kíváncsi rá, hogy milyen lesz az időjárás 2050-ben, tekintse meg az OzonNetwork által készített futurisztikus időjárás-jelentést. Webcím: http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/idojaras-2050-9zX5kCV3RJTziSbz Ne higgyük, hogy ez csak vicc, fél évszázad múlva ez lesz a szomorú valóság. A politikusok és a tudósok persze nem hajlandók tudomásul venni a ránk váró fenyegető veszélyt, ezért nem is tesznek ellen semmit. Ezt a helyzetet figurázza ki az angol Monty Python társulat az Erik a Viking – Atlantisz elsüllyed című filmjükben. Azt a jelenet mutatják be, amikor az atlantisziak nem képesek felfogni a tényt, hogy a sziget elsüllyed. Most mi is ugyanezt tesszük. A rövid kis videó ezen a webcímen tekinthető meg: http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=3uB3cOb5i3w

Az IPCC mezőgazdasági munkacsoportja szerint már 1 méteres tengerszint-emelkedés 5 millió négyzetkilomé­ternyi területet árasztana el a világ mélyföldjeiből, el­pusz­­títva az összes termőföld egy­harmadát. Emellett 100 millió ember kényszerülne környezete elhagyására. Bang­la­des esetében ez a termőterület egynegyedének elvesz­té­sét, és a népesség 30-35%-ának kitelepítését jelentené. Bangladesben már 1,5 mé­teres szintemelkedés is 17 mil­lió em­bert űz el a szülőföldjéről. Egyip­tomban ennél is rosszabb állapot ala­kulna ki, mivel a Nílus-delta már 0,5 méteres szintemelkedés után víz alá kerül, és miután az ország termő­földjeinek túlnyomó része itt talál­ható, a parasztokat nem lenne hová költöztetni. Nem is szólva a termő­földek elvesztésével járó éhínségveszélyről. A kontinensek összterületéhez képest a tengerek által elnyelt terület nem tűnik ugyan nagynak, de mindjárt más a helyzet, ha figyelembe vesszük a lakosságot is. A világ népességének majdnem fele a tengerpartok közelében él, így az emberiség életterének fele megsemmisül.

Hollandia anyagi helyzete lehetővé teszi ugyan a már most is meglevő gátak magasítását, de ez azzal a veszéllyel jár, hogy egy nagyobb vihar hatására ezek a falszerű építmények egy ponton átszakadnak, és akkor szinte egyik percről a másikra a fél országot elönti a víz. Nagyobb mértékű tengerszint-emelkedés esetén Kelet-Anglia, Dél-Lousiana, Latin-Amerika észak-keleti partvidéke és Indo­nézia egyes részei is veszélyeztetett területekké válnának. A kis szigetországok (pl. a Maldív-szige­tek, Vanatu és Kiribati) pedig teljes egészében elmerülnének az óceánban. A Maldív-szigetek lakói már befogadó országot keresnek maguknak. Az itt élő 300 ezer ember számára új termőterületeket vásárolnak Indiában, Srí Lankán és Ausztráliában. Ők lesznek a világ első klímamenekültjei. Költözésük néhány év múlva esedékessé válik.

Az üvegházhatás is fokozza a jéghegyek olvadását. A jég és a fehér hó ugyanis visszaveri a napsugarakat, de ha csökken a jéggel borított terület, fokozódik a tengerek melegedése. Ettől még gyorsabban olvadnak a jégmezők, így a két jelenség egymást gerjeszti. Az Északi-sark körüli jégtakaró 1980-ban még 7,8 millió km² volt, 2010-ben már csak 4,9 millió km². Az elmúlt 5 évben 2 billió tonna jég tűnt el a Sarkvidékekről. A legrosszabb a helyzet Grönlandon, ahol évente 100 milliárd tonna jég olvad el. Jelentősen hozzájárul a vízszintemelkedéséhez a hőtágulás is. Ha levegő átlaghőmérsékletet 1 ^oC-kal nő, a víz térfogata 1 ezrelékkel nagyobb lesz. Ez a változás csekélynek tűnik. Az óceánok átlagos vízmélysége azonban 4 km, így ez a tágulás már 4 méterrel növeli a tengerszintet. A tengerszint emelkedésével nem csak a tengerparti országok mélyföldjei kerülnek víz alá. A kontinensek belsejében is hasonló sorsra jutnak az alacsonyan fekvő államok. Az ok nagyon egyszerű. Az óceánok vízszintemelkedése következtében a folyók vize nem tud lefolyni a tengerekbe. A torkolati öblök visszaduzzasztják a folyókat, így a vizük megreked a lapályos területeken. Először csak az ártereket lepi el az egyre gyülemlő víz, majd egész országok fulladnak a mocsárba.

Közép-Európában Magyarországnak van a legnagyobb esélye arra, hogy víz alá kerüljön, mert egy idő után az egész Kárpát-medence megtelik a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva lefolyni nem tudó vizével. Csupán néhány domb, és hegycsúcs emelkedik ki hazánkból jelezve, hogy itt egykor egy virágzó ország állt. Nekünk tehát fokozottan érdekünk a globális felmelegedés megállítása. Ennek ellenére mi törődünk vele a legkevésbé. Ilyen hozzáállás mellett nem ártana elgondolkodnunk azon, hogy 50-100 év múlva hová fogunk költözni, ki fog bennünket befogadni? A szomszédaink? 10 millió embert egyébként sem tud egyetlen ország sem letelepíteni. Még a velünk szimpatizáló államok is csak néhány ezer menekültről tudnak gondoskodni. Mivel ez az állapot tartósnak ígérkezik, szétszóródásunk elkerülhetetlen következménye lesz a beolvadás. Nem is olyan sokára nemzeti létünk megszűnésével fogunk fizetni a jelenlegi közönyünkért.

Az üvegpalackok visszaváltható polietilénpalackokkal való helyettesítése nem jelent megoldást. Az üveg negyvenszer újratölthető, a műanyag maximum tízszer. Ezután ugyanúgy eldobják, mint a vissza nem váltható műanyag göngyöleget. Az üveget viszont összegyűjtik, és beolvasztják. De ha nem, az sem baj, mivel a kvarc nem árt a talajnak. A föld kérgének 12%-át ez az anyag alkotja. Az üdítőitalgyártók azért ragaszkodnak annyira a műanyag palackhoz, mert törhetetlen, és szinte súlytalan. Ezért olcsóbb a szállítása, egyszerűbb a mozgatása. Ez utóbbin azonban könnyen lehet segíteni. Hollandiában kifejlesztettek egy kisebb fajsúlyú üveget, amely harmadával könnyebb, és előállításának anyag- valamint energiaigénye is kisebb a hagyományosnál. Kerüljük a fémdobozba kisze­relt söröket, gyümölcskonzerveket; a tubusos, flakonos ízesítő anyagokat is. Ezeket üvegbe is lehet tölteni, ami visszaváltva egyáltalán nem szennyezi a környezetet. Ezzel anyagilag is jól járunk, mert a dobozos sörök árának negyedét a díszes fémdoboz előállítási költsége teszi ki.

Egyébként nálunk a rendszerváltás előtt nemzetközi viszonylatban is példaszerűen működött a visszaváltás. Az élemiszercsomagoláshoz használt összes palack és öblösüveg háromnegyede betétdíjas rendszerben forgott. Aztán jöttek a multinacionális cégek, és a lobbizás az éppen ügyeletes kormányoknál, melynek eredményeként először a dunsztosüvegeket dobatták ki a háziasszonyokkal. Utána az üvegpalackok visszaváltását tagadták meg. Ma már a márkás borokon kívül szinte semmit nem töltenek üvegbe. Már a sört is eldobható fémdobozban forgalmazzák. A gyártók és a kereskedők buzgólkodása oda vezetett, hogy a visszaváltható göngyöleg aránya egy évtized alatt 75%-ról 15%-ra esett vissza. Az üdítőitalgyártásból pedig teljesen eltűnt a visszaválthatóság. Az élelmiszeripar a csomagolás költségeit a vevőre, a hulladékkezelését pedig az államra hárította át.

Gyűjtsük össze a ránk zúdított reklámkiadványokat, és a kiolvasott újságokkal együtt jutassuk el az iparihulladék-felvásárló telepekre. Ha nincs időnk az elszállítására, akkor se dobjuk a kukába, hanem tegyük ki a kapu elé. Sok haj­léktalan abból él, hogy összeszedi és eladja az újrahasznosítható anyago­kat. Jellemző ezeknek a többnyire szí­nes prospektusoknak, szórólapok­nak a mennyiségére, hogy csupán a fővá­rosban naponta 100 tonnát osz­to­gat­nak szét belőle az utcán, illetve gyö­möszölnek postaládákba. Az éven­­te 70 ezer tonna papírt igénylő reklám­kiadványok előállítására naponta 150 millió forintot fordítanak a cégek, és ehhez hozzájön még a terjesztés költ­sége. Évenként legalább egyszer ren­dez­zünk nagytakarítást a pincében, pad­láson; és dobjuk ki a működésképtelen használati eszközöket, beren­de­zési tárgyakat. Ezekben nagyon sok új­rahasznosítható anyag van, ami nagy­mértékben csökkenti az új termé­kek előállításával járó környezet­szennye­zést. Egy alumínium alkatrész öntéséhez pl. 95%-kal kevesebb energia szükséges, ha nem bauxitból gyártják, hanem begyűjtött fémhulladékból. A nagytakarítást érdemes összekötni az önkormányza­tok által minden évben meghirdetett lomtalanítási akciókkal. Ilyenkor ingyen elszállítjuk a járdára kitett ócskaságokat.

1 kg kifehérített papír előállításához 2,2 kg fa, 35 liter víz és 8 kWh energia szükséges. A papír újrahasznosítása során elmarad a fehérítés, és csak feleannyi energiára, valamint tized annyi vízre van szükség a gyártásnál. Papír alapanyag helyett újra alkalmazni kellene a mosható textíliát. Jelen­leg csupán kényelmi okokból évente több millió tonna papírpelenka, papír zsebkendő, papírtörölkö­ző és papírszalvéta kerül a szemétbe. (Egy átlagos csecsemő a pelenkázási időszak alatt 1 tonnányi papírpelenkát használ el. A benne levő műanyag, latex és abszorbens zselé lebomlási ideje min. 100 év a szeméttelepen.) Az irodai papírfelhasználás csökkentése terén is van mit tennünk. Csak az Európai Unió brüsszeli irodájában naponta 16 tonna papírt használnak fel a különböző jelentések elkészítéséhez. Központi adatnyilvántartással, az euroképviselők WLAN-kártyás hordozható számítógépekkel való el­látásával a papírfogyasztást tizedére lehetne csökkenteni. A rengeteg papír mellett évente több száz tonna nyomdafestéket is megtakaríthatnánk, és jóval kevesebb nyomtatóra, fénymásoló-, valamint iratmegsemmisítő gépre lenne szükség.

A lakásban tevékenykedve kapcsoljuk le a nem használt lámpákat. Egy 100 W-os izzó napi 24 órás égetése 1 év alatt 800 kg széndioxid-kibocsátást eredményez a táplálását végző hőerőmű üzemeltetése által. Éljünk a korszerű, ener­gia­ta­ka­ré­kos termékek nyújtotta elő­nyök­kel, és cseréljük le a huzamosabb időn át használt izzólámpáinkat kompakt fény­csövekre. Szakértői számítások szerint teljes élettart­ama alatt egyetlen kompakt lám­pa is több mint 350 kilogrammal ké­pes csökkenteni a széntüzelésű hő­erőmű széndioxid-kibocsá­tá­sát. Az áruk ugyan magas, de a fogyasz­tásuk csupán egyötöde az ugyan­annyi fényt biz­tosító izzólám­pákénak, ezért át­lagos használati idő mellett 2-3 év alatt megtérül az áruk. (A kontaktlámpa energia-megtakarí­tása 80%, ami azt jelenti, hogy egy 100 W-os izzólámpának megfelelő fényerősséget kibocsátó kompaktlámpa csupán 20 W-ot fogyaszt.) Miután az élettartamuk elérheti a 8 évet is, ezt követően a meg­takarítás már a mi pénztár­cán­kat duzzasztja. Középületek ab­laktalan helyiségében, ahol éj­jel-nappal égetik a lámpát, a meg­térülési idő: fél év. Ügyel­jünk arra, hogy a kompakt fény­cső nem bírja a gyakori ki-be­kap­csolgatást, ezért csak ott alkalmazható, ahol legalább 2-3 órán át egyfolytában szükség van világításra. Rövid időre nem érdemes lekapcsolni, mert a bekapcsolása annyi energiát emészt fel, mintha 20 percen át folyamatosan égett volna. Mel­lesleg a hagyományos izzó­lám­pát sem érdemes percenként ki-bekapcsolgatni, mivel a hideg izzószál névleges áramfo­gyasztásának tízszeresét veszi fel.

A szobai világítás kialakításánál vegyük figyelembe azt is, hogy egy 100 W-os izzólámpa több fényt ad, mint 4 db 25 W-os. Ez nem jelenti azt, hogy a sokágú díszes csillárjainkat ki kell hajítanunk, de huzamosabb ideig ne használjuk őket. Munkához, olvasáshoz helyi fényforrást alkalmazzunk. A közvetlen megvilágítás (állólámpa, olvasólámpa) jobb látási iszonyokat teremt, és kíméli a szemet. Az óriási energia-megtakarítás láttán az Európai Parlament bürokratái úgy döntöttek, hogy 2012 után megtiltják a hagyományos izzólámpák gyártását és forgalmazását. Ez nem szerencsés döntés, mert a szegény emberek nem tudják megfizetni a kompakt lámpák több ezer forintos árát.

Egészségvédelmi szempontból sem tanácsos az izzólámpák használatának megtiltása. A kompakt fénycsövek kevés áramot fogyasztanak ugyan, de nagyfrekvenciás elektromágneses teret keltenek maguk közül. Ez 30 centiméteren belül még a TCO által megengedett értéket is túllépi. Villogása pedig árt az idegeknek. Kompaktlámpák­nál megemelték ugyan a táp­áram váltakozó frekvenciáját 100 Hz-ről 5 kHz-re, de ez csak mér­sékelte a fénycsövek egész­ségkárosító hatását. Hosszabb idő után a kompaktlámpák mel­lett tartózkodók is fejfájásra panaszkodnak. Ennek oka, hogy a szem nem érzékeli ugyan a nagyfrekvenciás villogást, de az agy idegsejtjei igen. Ezért az olvasólámpákban való hasz­nálatát kerüljük. Erre a célra halogénizzót vásároljunk. En­nek a fajta izzólámpának nagyobb az energiahasznosító hatásfoka a közönséges izzólámpánál, ezért engedélyezték a további gyártását. (A hagyományos izzólámpa hatásfoka csupán 2-3%, míg a halogénlámpáé ennek kétszerese. Az új fejlesztésű fémhalogén izzók hatásfoka azonban eléri a 30%-ot is. Ezek belül egy speciális bevonat segítségével visszareflektálják a keletkezett infravörös fény jó részét az izzószálba így csökkentve a hulladék hő keletkezését és javítva a hatékonyságot. Ez a technológia azonban meglehetősen drága, ezért ezek az izzók harmadannyiba kerülnek, mint a márkás kompakt lámpák. Emiatt nem nagyon érdemes használni őket, mivel a kompakt lámpa élettartama jóval hosszabb, minimum négyszerese a halogénlámpának.)²⁶

Kompakt lámpákból csak a 12 ezer üzemórásakat érdemes megvenni. A 3 ezer üzemórás olcsóbb ugyan, de ennek élettartama csupán háromszorosa a normál izzónak. Ennek ellenére tízszer drágább. Ilyen rövid idő alatt a fogyasztáscsökkenésből eredő megtakarítás nem sokkal múlja felül az árkülönbözetet. A minőségi kompaktlámpa négyszer annyi ideig használható, és az ára csupán háromszorosa a felfűtés-szabályozó elektronikát nem tartalmazó olcsó hamisítványoknak. A hosszú élettartam persze rizikóval is jár, mivel egy esetleges gyári hiba jelentősen lerövidítheti a termék hasz­nálhatóságát. A nagy világcégek termékeinél azonban ennek igen kicsi a valószínűsége. Egyéb­ként normál izzólámpákból sem érdemes olcsó, távol-keleti hamisítványokat venni, mert ezek gyen­ge minőségű wolframszálból készülnek. Ezért az élettartamuk csupán 500 üzemóra, az áruk viszont alig valamivel kevesebb, mint az 1000 óráig használható márkás változatoké.

Mellékesen megjegyezve az izzólámpák élettartama is megnövelhető, de ennek nálunk rendelkezésünkre álló módját nem érdemes alkalmazni. Szakmai körökben köztudott, hogy a tápfeszültség csökkentésével arányosan nő az izzólámpák élettartama. Fele feszültségen üzemeltetve kétszer annyi ideig égnek. 460 V-os izzólámpát azonban nem gyártanak. Így kettőt kellene sorba kapcsolnunk ahhoz, hogy ezt a célt elérjük. A dupla időtartam után azonban a két lámpa nagyjából egyszerre ég ki, így mindkettő cserére szorul. Emiatt mi semmit sem takarítunk meg. Az Amerikában élők azonban jól járnának a külföldön forgalmazott 230 V-os izzólámpákkal. Arra azonban ügyeljenek, hogy a szükséges névleges teljesítménynek a kétszeresét szerezzék be, mert az Egyesült Államokban honos 110 V-os hálózati feszültségen a fényerő felére csökken.

Egyébként a tápfeszültség-csökkentés módszere főleg a biztonságtechnikában terjedt el, mert itt alapvető a kijelző egységek hosszú élettartama, a karbantartási idő minimumra csökkentése. Ma már azonban csaknem mindenütt LED-eket (világító diódákat) használnak erre a célra, melyeknek élettartama szinte korlátlan. A fogyasztásuk is igen alacsony. Fényerejük azonban csekély, ezért világítani nem lehet velük. Vannak ugyan próbálkozások, amikor 20-25 db LED-et egy csokorba kötnek, amivel elérik egy 15-25 W-os izzólámpa fényerejét, ezek a fényforrások azonban nagyon drágák. A minőségi kompaktlámpáknál is kétszer-háromszor többe kerülnek. Viszont fele annyit fogyasztanak, mint a kompakt fénycső. (3 W fogyasztással 75 W-nyi fényt adnak.) A wolframszála izzólámpák fényárama 16 lumen/watt, a neoncsöveké 60 lm/W, a LED-lámpáké 360 lm/W. Élettartamuk pedig min. 20 év. (Hideg környezetben: pl. éjszakai világításnál, vagy kis teljesítményű lámpáknál élettartamuk elérheti a 100 000 órát is. Ez napi 6-8 órás használat esetén 30-40 év. Ezért a lámpatesttel együtt árult LED lámpákba már nem tesznek foglalatot, hanem beforrasztják őket. Ez az eljárás csökkenti az érintkezési hibákat, és a gyártási költséget.) A kompakt lámpával ellentétben a gyakorik ki-bekapcsolgatás nem rövidíti az élettartamukat. Fényük vibrációmentes, és természetes. A fehér LED színhőmérséklete a Naphoz hasonló, ezért kellemes a szemnek. (A megfelelő színhőmérséklet biztosítására csak a márkás típusok képesek. A Sylvania, Philips és Cree LED lámpáinak CRI-je, vagyis Color Rendering Index-e elérheti a 80, sőt a 95-ös értéket is.) Végered­ményben megéri használni őket. Megtérülési idejük ugyan hosszú, elérheti a 10 évet is, de utána még legalább 10 évig használhatók. Idő előtti meghibásodással sem kell számolni. A LED ugyanis úgy viselkedik, mint a többi félvezetőeszköz, ha az elején működik, továbbra is fog.

Tetemes beszerzési költségük azonban sokakat visszariaszt a használatától. A kompaktlámpától is idegenkednek, de nincs más választásuk, mert az Európai Unió betiltotta a hagyományos izzólámpák gyártását és forgalmazását. A kompakt lámpák gyártóinak fő érve, hogy lumineszcens csővel szerelt lámpáik élettartama tízszerese a hagyományos izzószálas lámpának. Erről a lépéshátrányról azonban a hagyományos izzók gyártói tehetnek. A profithajsza, a környezetvédelemmel nem törődő szűklátókörűség áldozatává váltak. A XX. század elején, a Millner Tivadar által tökéletesített wolframszálas izzólámpa élettartama még 2500 óra volt. Így évekig működtek, nem szorultak cserére. A gyér forgalom nem tetszett a gyártóknak, ezért 1924-ben a világ vezető villanykörte előállítói összegyűltek Genfben, ahol felosztották egymás között a világpiacot. A Phoebus²⁷ csoport abban is megállapodott, hogy izzólámpáik élettartamát lecsökkentik 1000 órára. A profithajsza fokozódásával a XX. század második felében ez az élettartam is tovább csökkent, mivel megjelentek a piacon az olcsó távol-keleti termékek. Sokan örültek a 20-30% árcsökkenésnek, de nem jártak jól, mert ezek az izzólámpák csak 500 óráig működtek. Az átlagfelhasználó nem is sejti, hogy az izzólámpák élettartama szinte végtelen. Amerika Ohio Shelby²⁸ nevű városkájában 1895-ben készült egy villanykörte, amit 1901-ben a livermore-i²⁹ tűzoltóállomáson valaki becsavart a foglalatba, és azóta folyamatosan ég, több mint 110 éve. Sokan nem hitték el, ezért évekig webkamerával figyelték, és az Interneten bárki ellenőrizhette, hogy nem történt lámpacsere. Egy idő után azonban megszűnt ez a szolgáltatás, mert tönkrement a webkamera. Az izzólámpa azonban most is ég. Sorozatban sajnos nem lehet gyártani, mert feltalálója, Adolpher Chaillet magával vitte a sírba találmányának előállítási módját.

A háztartási készülékek lecserélésénél szintén kellő gonddal járjunk el. Ne csak a tetszetős külsővel törődjünk, hanem nézzük meg a termék áramfogyasztását is. Az energiatakarékos készülékek, berendezések a hagyományos típusok energiaszükségletének sokszor csak a felét fogyasztják. Ez­ál­tal az értük fizetendő magasabb ár most is néhány év alatt megtérül. Ezt követően környezetkí­mé­lő dön­tésünkből már közvetlen hasznunk is származik, ami villanyszámlánk hosszú időn át tartó je­lentős apadásában nyilvánul meg. Rengeteg áramot takaríthatunk meg, és jelentősen meghosszabbít­hatjuk villanybojlerünk élettartamát is, ha évente legalább egyszer megszabadítjuk a vízkőtől. Az egyedi gázfűtéssel rendelkezőknek lehetőségük van arra, hogy csak azt a helyiséget fűtsék, amelyben tartózkodnak. A gázkonvektor nagyon hamar felfűti a szobát, így nincs értelme állandóan +20 ^oC felett tartani a nem használt helyiségek léghőmérsékletét. A szellőztetésnél célszerű kereszthuzatot csinálni. Így percek alatt kicserélődik a levegő anélkül, hogy a falak lehűlnének. Száraz levegőjű la­kásokban ajánlatos párologtatót használni, mert nagyobb pártartalomnál melegebbnek érezzük a le­vegőt. Ezen túlmenően a légutaink sem száradnak ki, nem gyötör bennünket állandó köhögési inger.

A levegőszennyezés csökkentése érdekében, ha csak lehet, hagyjuk otthon az autót, és használjuk a tömegközlekedési eszközöket. A személygépkocsik többsége kihasználatlanul, egy-két utassal fut. Egy ember saját autóval történő utazásához hússzor annyi energia kell, mintha tömegközlekedési eszközt venne igénybe. Még nagyobb a különbség a vasúti személyszállításnál. Egy személygépkocsi átlagos energiafelhasználása férőhely-kilométeren­ként 790 kilojoule. Ugyanez az érték a vasúti személyszállításnál csupán 250 kilojoule. A vasúton történő utazás egy főre vetített energiaigénye tehát még harmada sincs a személyautónak. Még kedvezőbb az arány a vasúti teherszállításnál. A vasútnál már csak a folyami teherszállítás olcsóbb, de ez lassú és korlátozott az útvonala.

Növeli a gondokat, hogy a rohamosan növekvő gépkocsiállománynak nincs elegendő parkolóhely. Ezért az autók a járdákat is elfoglalják, így a gyalog járó többség sem tud közlekedni. Egyébként a saját gépkocsi tartása a tulajdonosoknak sem előnyös. 1 kilométernyi út megtétele saját autóval ötször annyiba kerül, mint tömegközlekedési járművekkel. Erre rájön még a gépjárművezetői engedély megszerzésével és időszakos meghosszabbításával járó költség, a regisztrációs adó, súlyadó, kötelező biztosítás díja, műszaki vizsga díja, szervizköltség, autómosó díja, autópálya használati díj, parkolás díj, stb. Tetemes kiadás az önkéntes biztosítás havonta fizetendő díja is. Ennek hiányában autónk ellopása esetén a veszteség teljes mértékben bennünket terhel, és a mi hibánkból magunknak okozott keletkezett kár sem térül meg. A legnagyobb költség azonban az amortizáció. Ahogy kigördülünk az új gépkocsival az autószalon kapuján, máris 25%-ot vesztett értékéből a jármű, mivel használt árucikkek után nem kell ÁFA-t fizetni. A vevő nem téríti meg nekünk az államnak juttatott forgalmi adót.

Ha a lakhelyünkön nincs tömegközlekedés, vásároljunk üzemanyag-takarékos gépkocsit. Statisztikai becslések szerint, ha minden egyes autó csak 1 literrel kevesebb üzemanyagot égetne el 100 kilométerenként, akkor az éves széndioxid-kibocsátás 3,3 millió tonnával csökkenne, ami annyival járul hozzá a levegő tisztábbá válásához, mintha két 350 megawattos hőerőművet leállítanánk. A vízpazarlás megszüntetése érdekében szereljünk fel víztakarékos zuhanyfejet. Egy hagyományos zuhanyrózsán percenként 18 liter víz távozik, a víztakarékos fejen viszont csak 9 liter. Ezáltal egy négyszemélyes család egy év alatt min. 70 ezer liter vizet takaríthat meg. A hagyományos WC-tartályt is cseréltessük ki szabályozhatóra. A féltöltés gomb használatával egy négyfős családban az éves megtakarítás 30 ezer liter víz. Ezzel nem csak a környezetünket kíméljük, hanem anyagilag is jól járunk. Az együttesen 100 köbméternyi megtakarítás a jelenlegi víz- és csatornadíjakon számolva félhavi nettó átlagbérnek felel meg.

Reméljük, hogy nálunk is hamarosan kötelezővé válik a nyugati országokban már általánosan alkalmazott szelektív hulladékgyűjtés. Az újrahasznosítható anyagok iparba való visszaáramoltatása nem csak a környezetszennyezést csökkenti, hanem rengeteg víz, energia- és nyersanyag-megtakarí­tással jár. Különösen ügyeljünk a veszélyes hulladékok elkülönítésére. Az erre a célra létrehozott tározóba dobott szárazelemek, akkumulátorok nem a szeméttelepre kerülnek, hanem a vegyihulla­dék-égetőkbe. A hagyományos és kompakt fénycsövek sok újrahasznosítható anyagot is tartalmaznak, amelyeket égetés előtt kinyernek belőle. A vegyelemzések kimutatták, hogy a talajvíz nehézfém-szennyeződésének negyede kadmiumból, fele pedig ólomból származik. Azokból a fémekből, amelyek a kidobott elemekben, akkumulátorokban, fénycsövekben koncentráltan megtalálhatók. A már lejárt szavatosságú gyógyszereket se dobjuk a kukába, hanem adjuk le valamelyik patikába; ők gon­doskodni fognak a szakszerű megsemmisítéséről. A gépkocsiból leengedett fáradt olajat, és a tönkrement akkumulátort a benzinkutaknál adhatjuk le. (Sokan nem is sejtik, hogy 1 liter olaj 1 millió liter ivóvizet képes ihatatlanná tenni.)

Jelentős mértékben csökkenthetjük a hulladékhegyeket, ha vásárlásaink során nem tartunk igényt a díszcsomagolásra. Saját fogyasztásra szolgáló termékek esetén kérjük meg az eladót, hogy csak a legszükségesebb mértékben csomagol­ja be őket. Minél többen hagyják ott a felesleges dobozokat, szalagokat és rek­lámszatyrokat a boltok­ban, annál ke­ve­sebbet kell rendelni, gyártani belő­lük; és kidobásukkal sem terheljük a kör­nyezetet. Mellesleg a csomagoló­anya­gok árát is velünk, vásárlókkal fi­zette­tik meg. Minél többet használnak belő­le, annál többe fog kerülni egy-egy áru­c­ikk. A gyorsan fogyó termékekből ve­gyünk utántöltős kivitelűt. Persze a ke­reskedők nem szívesen mondanak le a csomagolóanyagok reklámhordozó sze­repéről. Emiatt világszerte percen­ként félmillió, évenként pedig 456 mil­liárd műanyag szatyrot viszünk ha­za évente. Ennek a problémának az át­hi­da­lására is van megoldás. A kor szük­ségleteire fig­yelő vállalkozók ugyanis már elkezdték gyártani a burgonyake­ményítőből (so­la­niumból) készített bevásárlózacskókat. Ránézésre nem különböznek a PVC tasakoktól, de a környezetben napfény és csapadék hatására lebomlanak, és bomlástermékeik sem szennyezik a talajt.

A műanyag reklámtasakok milliárdszámra történő felhalmozódása, szemétre hányása ellen igen hatékony az ír módszer is. Írországban 2002. tavaszán bevezették a „szatyoradót”. A bolti eladó minden reklámzacskó után, amelybe az egyébként becsomagolt árut beleteszi köteles 22 eurócentet (mintegy 60 forintnyi összeget) felszámolni a vevőnek. Erre a vásárlók mindjárt észbe kaptak. Ettől kezdve szinte senki sem kérte az egyébként teljesen haszontalan műanyag tasakot. Senki sem akart olyasmire pénzt adni, amit hazaérve úgyis a szemétbe hajít. A reklámszatyor-felhasználás néhány hét alatt 94%-kal csökkent. Tajvanon 2001-től kérnek pénzt a műanyag zacskókért. Dániában már 1994-ben adót vetetettek ki mindenféle csomagolóanyagra, mely által 66%-kal visszaszorult a forgalmazásuk. Itt a szupermarketeknek kellett a termékdíjat fizetni. 2002-ben Banglades még drasztikusabb intézkedést hozott. Ők egyszerűen betiltották a polietilén gyártását. Az ok nagyon ésszerű. Az emberek naponta 10 millió zacskót dobtak el, amelytől eldugultak a csatornák. Emiatt minden év­ben árvizek keletkeztek a fővárosban, mivel a lezúduló nagy mennyiségű csapadék nem tudott lefolyni.

Az Amerikában használt papírzacskókra való átállás nem megoldás. Az irdatlan mennyiségű nejlonszatyor kiváltásához ugyanis hatalmas erdőket kellene kivágni, hogy biztosítsák hozzá a cellulóz-alapanyagot. Ezen túlmenően a papírgyártás rendkívül vízigényes művelet, és több széndioxid-kibocsátással jár, mint a PVC-gyártás. Ráadásul a papír hulladékégetőkben történő megsemmisítése szennyezi a levegőt, dioxint termel. Az egyetlen megoldás, a takarékoskodás. Ha piacra, áruházakba megyünk, vigyük magunkkal a vászonból, műbőrből, bőrből készült bevásárlótáskát, a nejlonzacskókat pedig ne dobjuk el egyszeri használat után. Ha elszennyeződött öblítsük ki, és addig használjuk, amíg tönkremegy. A csomagolóanyag megadóztatásával meg lehetne szüntetni a túlzásba vitt díszcsomagolást is. A legtöbb áruházban a csomagolást is becsomagolják, így minden árucikk kibontása után dupla mennyiségű csomagolóanyag vándorol a szemétbe. Különösen az apró aján­déktárgyaknál tapasztalható az agyoncsomagolás. Újabban az órát, ékszert, kozmetikai cikkeket hatalmas díszdobozba rakják, hogy jobban mutasson. Mintha a mérete szabná meg egy ajándék értékét. Ezeket a túlkapásokat csak egy módon lehet megszüntetni: szigorú és következetes adóztatással, olyan mértékű termékdíj bevezetésével, amely mind a gyártó, mind a kereskedő, mind a fogyasztó kedvét elveszi a nyersanyagpazarlástól, a környezetszennyezéstől.

A környezetszennyezést büntető termékdíj nálunk sem ismeretlen, csak kevesen tudnak róla. Az állam már évek óta tetemes adót vet ki a természetkárosító árucikkek előállítóira. Ez azonban beépül az árba, így nem képes betölteni valódi szerepét, a környezetszennyezés csökkentését. A termékdíjat nem a gyártóval kell megfizettetni, mert ők gyártási költség formájában áthárítják a fogyasztókra, hanem közvetlenül a vevőkkel. Ha a vásárló látja, hogy mekkora felárat kell fizetni egy környezetkárosító termékért, legközelebb meggondolja, hogy melyiket vegye: a környezetkímélőt, vagy a környezetszennyezőt. A reklámzacskók osztogatásának visszaszorítása azért is kívánatos, mert komoly pusztítást végez az állatvilágban. Nagy részük a szelek szárnyán útra kel, és előbb a kerítéseken, fákon, majd a tengerpartokon kötnek ki. Ott a szatyorlufi bekerül az óceánokba, ahol lenyelik a halak és a madarak. 2002-ben Normandia partjainál egy elpusztult bálna gyomrából 800 kg műanyag zacskót és egyéb csomagolóanyagot szedtek ki. Megbecsülni sem lehet azoknak a tengeri emlősöknek, teknősöknek és madaraknak a számát, amelyek emiatt a nyílt vízen hullik el. Jellemző a helyzetre, hogy csupán az Egyesült Államokban évente 14 milliárd műanyag zacskót dobnak ki.

Ha valamely használati tárgyunk elromlik, ne dobjuk ki, hanem javíttassuk meg. Minden ruhaneműt, szerszámot, készüléket addig használjunk, amíg lehet, hogy utódainknak ne jelentsen megoldhatatlan gondot iparuk nyersanyagokkal való ellátása. Hogy ez a probléma mennyire valós, azt jól mutatja az Egyesült Államok Bányászati Hivatalának jelentése, mely szerint rézből 14, ólomból pedig már csak 4 évre elegendő érckészlet található az országban. Különösen sok textilalapanyag takarítható meg a gyermekruhák célszerű felhasználásával. Miután a kisebb gyerekek hamarabb kinövik a ruháikat, mint ahogy elhasználódnak, ne dobjuk el őket. Adjuk tovább a rászorulóknak, vagy cserélgessük a rokonság körében. Érdemes körülnézni a saját ruhásszekrényünkben is. Ha valamely holminkat már évek óta nem vettük fel, nagy valószínűséggel soha nem is fogjuk. Ezért aján­dékozzuk oda a jótékonysági szervezeteknek. Ők eljuttatják az adományokat a fejlődő országokba. Ezekben a régiókban sok száz millió ember él, aki csak a használtcikk-kereskedésekben vásárolt, illetve a szeretetszolgálatok által adományozott holmikkal tudják megoldani önmaguk és családjuk öltöz­ködési gondjait.

A túlságosan elhasználódott ruhákat sem kell kihajítani. A természetes alapanyagúak kiválóan megfelelnek törlő- vagy felmosórongyként. Még a kopott fogkefét sem célszerű eldobni, mert olyan kis rések is kitisztíthatók vele, ahová a szokványos takarító eszközökkel nem lehet benyúlni. A fiatal generáció már nem ismeri a stoppolást. Ha elszakad a ruhája egyszerűen kidobja. (A rövidáruüzletekben már évek óta nem lehet stoppolófát kapni. A fiatal eladók azt sem tudják, mi az. Az idősek pedig úgy néznek a fejlődésképtelen vevőre, mint aki az őserdőből jött.) Sokan szemétre hajítják a megunt holmit még akkor is, ha az kifogástalanul működik. Az indok: „Megengedhetem magamnak, hogy újra cseréljem.” De vajon a természet meddig engedi meg, hogy túlhajtott iparunk, kaotikussá duzzadt közlekedésünk és rekordtermést hajhászó mezőgazdaságunk évente 23 milliárd tonna méreggel, a lakosság pedig 12 milliárd tonna háztartási szeméttel szennyezi a környe­zetet?

Apróságnak tűnik, de a sok kicsi sokra megy elve alapján a kis javításokkal is jelentősen csökkenthetjük a szeméthegyeket. Pl. sokan kidobják a különböző színű filctollakat, ha már nem lehet velük írni. Aztán vesznek helyette újat. Pedig még hónapokig használhatnák. A gyártó ugyanis teletölti festékkel a filctollakat. Egy idő után azonban kiszáradnak, elvesztik nedvességtartalmukat, és a bennük levő festék nem tud felszívódni. Ekkor ne dobjuk ki, mert félperces munkával meghosszabbíthatjuk az élettartamát. Húzzuk le róla az írófejet, rázzuk ki belőle a festéktároló filcpatront, és a végébe csurgassunk pát csepp vizet. Illesszük az elejébe az írófej festékfelszívó filctüskéjét, és szereljük össze a tollat. Néhány óra múlva a víz átnedvesítik az egész szerkezetet, és olyan lesz a filctollunk, mintha új lenne. Ezt a műveletet még egyszer megismételhetjük, mert csak utána kezd el a festék fogyni a tollunkból. Különösen olyan családokban érdemes ezt az eljárást alkalmazni, ahol több iskoláskorú gyermek van. 2-3 gyereknél az általános iskola nyolc éve alatt több ezer forintot takaríthatunk meg ezzel a módszerrel.

Szintén apróságnak tűnik, de éves viszonylatban sok pénzt és időt lehet takaríthatunk meg a felesleges gombfelvarrások elkerülésével is. Egy többgyermekes családban egy év alatt több tucat gombot kell visszavarrni különböző színű, ma már olcsónak egyáltalán nem mondható cérnával. Mindez könnyen elkerülhető, ha kooperálunk a gyártókkal. Ezek a gombok ugyanis a legtöbbször nem a mi hanyagságunk miatt esnek le, hanem a nem megfelelő gyártástechnológia következtében. a gombgyártók a rögzítéshez szükséges lyukakat utólag fúrják a termékeikre, mert így olcsóbb az előállításuk. A költségek további csökkentése érdekében a lyukak szélét nem sorjázzák. Ezek az éles szélek aztán nagyon hamar elnyírják a cérnát, és leesik, sőt sokszor elveszik a gomb. Vehetünk helyette másikat, ha kapunk. Arról nem is szólva, hogy a legtöbb gomb akkor esik le, amikor a legjobban sietünk.

Mindez a bosszúság és többletköltség könnyen elkerülhető, ha visszavarrás előtt sorjázzuk a gombot. Vegyünk elő egy hegyes kést, illesszük a lyukakba, és elől is, hátul is néhányszor forgassuk meg benne a hegyét. (Ne nyomjuk erősen, mert akkor átszakadnak a lyukak közötti hidak.) A sorjázott gomb háromszor annyi ideig marad a helyén, mint a félkész gyári gomb. Tovább növelhetjük a tartósságát, ha nem pamut-, hanem műszálas gépcérnával varrjuk fel őket. A műszála cérna drágább ugyan, de tartóssága többszörösen felülmúlja a pamutcérnáét. Mosás közben nem szívja magába a vegyszeres vizet, ezért nem kopik, nem roncsolódik. Néhány év alatt megtérül az ára.

Jelentős mértékben lehetne csökkenteni a hulladékhegyeket, a konyhai edények felújí­tá­sá­val. Jelenleg évente több száz millió lá­bast, fazekat és serpenyőt dobnak ki a házi­asszonyok, mert le­pattant a zománcuk, vagy elkopott bennük a leégésgátló bevonat. Kis­vállalkozók ezeket össze­gyűjthetnék, és újra­zomácozhatnák. Ezek­nek a fémedé­nyek­nek ugyanis semmi bajuk sincs, csak gyá­rilag olyan vékony zománcot tesz­nek rá, hogy 1-2 év alatt lekopik, és min­den leég benne. Újra­zomán­cozva azonban még évekig használ­ha­tók len­nének, nem kel­lene a szemétre hányni, és újat vá­sárolni helyettük. Ehhez túl nagy beru­há­zásra sincs szük­ség, mert a mázégetés egy fa­ze­kasok által használt kemencében is meg­oldható. A kopott teflon­edé­nyek fém­tisztára csiszolása és szilikon­bevonattal való ellátása pedig még tar­tósabbá is tenné a ser­penyőket. Ez az üveg­szerű bevo­nat ugyanis keményebb, mint a tef­lon, rá­adá­sul nem mér­gezi a szerve­zetet.

A kiolvasott újságokat, folyóiratokat sem kell azonnal a szemétre hányni. Sok olyan kis­nyugdíjas él a környezetünkben, akik szí­vesen el­olvasnák őket. Ajánljuk fel a rászoruló is­merőseinknek, vagy kérjük el az illető szer­kesztőségektől azoknak a címét, akik ilyen ké­réssel fordultak hozzájuk, és küldjük el nekik a felesleges sajtótermé­keket. A határon túl élő magyaroknak nyelvük megtartása érdekében is nagy szükségük lenne a régebbi lapszá­mok­ra. Nehéz anyagi helyzetük folytán nem tud­nak előfizetni a számukra drága kül­földi la­pokra. A szemétpostának nevezett sok reklám­kiadvány­tól és áruajánlattól úgy szaba­dulha­tunk meg a legeredmé­nye­sebben, ha az önkor­mányzatnál letiltatjuk lakcímünk kiadását. Ez esetben a Bel­ügy­minisztérium, illetve a Lak­cím­nyil­ván­tartó Hivatal nem szerepeltet ben­nünket a kereskedelmi célokra árusított cím­lis­tákban. A fenti gondok további eny­hítése ér­de­kében ne vásároljunk sem­milyen felesleges árut. A lakásunkba felhalmozódó sok kacat csak arra jó, hogy legyen miről letörölgetni a port. Aján­dékba se vegyünk olyan dolgokat, amelyeket mi sem tartanánk meg szí­ve­sen. A tehetősek sokat te­hetnének a tró­pusi őserdők meg­mentéséért, ha nem vásárolnák meg a ma­hagóni- ében- és tikfából gyártott méregdrága bútorokat, hanem hazai fából készültet ven­nének.

Családi házaknál a szerves hulladék újra­hasznosításának legszerencsésebb módja a komposztálás. A lekaszált fűből, a levágott hajtásokból, az ősszel lehulló levelekből is kitűnő trágya készíthető a virágos kertünkbe. A karácsonyt sem kell illúzióromboló mű­fenyővel ünnepelni, mert már mindenütt kap­ható földlabdával együtt kiemelt cserepes fenyő, amelyet utána kiültethetünk a kertünk­be. Sok helyen kölcsönözhetünk is cserepes fenyőt, betétdíj ellenében. Így anyagilag is jobban járunk, mert a legnemesebb fenyőfajta kölcsönzése sem kerül többe 1000 Ft-nál. Az igaz, hogy az élő fenyő nem magasabb 1 méternél, de hol van az előírva, hogy egy ka­rácsonyfának a plafonig kell érni. A kör­nyezetkárosító növényvédő szerek ránk nézve is veszélyes mérgek, helyettük használjunk természetes alapú permetszereket. Ennél is kíméletesebb eljárás a vetésforgó és növény­társítás ősrégi módszerének visszaállítása.

A lakáskarbantartás során is kerüljük az egészségkárosító vegyszereket. Ma már kaphatók vizes alapú festékek, amelyek nem igényelnek allergiát kiváltó, ráadásul tűzveszélyes hígítókat. Kozmetikai szerek vásárlása esetén kerüljük a hajtógázos permeteket. Gumiballonnal ellátott pumpás kivitelűt válasszunk, mert ez levegővel műkö­dik. A golyós dezodor sem járul hozzá a légszennyezéshez. Ha légfrissítőket, illatosító szereket vásárolunk jusson eszünkbe, hogy ezek nem természetes alapanyagból készülnek. Használatuk során vegyszergőzt lélegzünk be, ami lerakódik a tüdőben, májban. A vászonzacskóba töltött szárított levendula vagy rózsaszirom tovább megtartja illatát, mint a szintetikumok, és olcsóbb is. A falra akasztott szárított virágszirmokon kívül igen hatékony szagtalanító szer még a tányérba öntött és a helyiség közepére helyezett ételecet, vagy egy szál égő gyertya. Ezekkel az egyszerű eljárásokkal a dohányfüstöt, és a frissen festett szobában terjengő festékszagot is hamar megszüntethetjük.

Azzal is csökkenthetjük szervezetünk méregterhelését, ha gyári termékek helyett természetes alapanyagokból álló, magunk által előállított kozmetikumokat használunk. Friss zöldségből, gyü­mölcsből, növényi olajokból, nyers tojásból, biológiai eljárással erjesztett ecetből, nyerstejből előállított tejtermékekből, frissen szedett gyógynövényekből és egyéb otthon fellelhető alap­anyagból igen hatékony bőrápoló krémet, pakolást lehet készíteni. Ezeket az évezredek óta használt, és jól be­vált alapanyagokat az ipar azért nem tudja alkalmazni, mert könnyen romlanak. Azonnali felhasználás esetén azonban ez nem jelent gondot. A mosó- és mosogatószerek között ma már szép számmal találhatók foszfátmentes, és biológiailag lebomló alapanyagúak. A legkevésbé azonban a korábban használt mosószerek (mosószóda, mosószappan, kenőszappan) ártanak. A szappanpehely az élővizekben teljesen lebomlik. Kemény víz esetén lágyítószerként fele mennyiségű mosószódát kell hozzáadni. A lereszelt mosószappan gyapjú, lenvászon, sőt selyem mosására is alkalmas. Ezen a módon azonban csak színtartó textíliát lehet mosni.

Indiában és Nepálban ősidők óta mosódióhéjat használják ruhák mosására. A benne lévő sza­ponin vízzel érintkezve úgy hat, mint a szappan. A mosódióhéjat a nyugati világban is használják szappan gyártására, de csak adalékanyagként, vegyszerekkel elegyítve. A mosódió ezzel szemben 100 százalékosan természetes, vegyszer nélküli tisztítószer. Készíthető belőle sampon, szappan, mosogatószer, általános tisztító- és növényvédő szer is. Hatékonysága felveszi a versenyt bármely hagyományos vagy öko mosószerrel. Használatával hosszabb ideig élénkek maradnak a színek, mint a hagyományos mosószerekkel. Biológiailag teljesen lebomlik. Az elhasznált mosódiót egyszerűen kidobják, illetve komposztálják. A legcsekélyebb mértékben sem szennyezi a környezetet. További előnye, hogy a hagyományos mosószerekkel ellentétben nem habzik. (Fehér ruhákhoz használjunk hozzá nátrium-perkarbonátot, ami megakadályozza, hogy ruháink beszürküljenek, meg­­sárguljanak.)

Egyébként az igazán környezetkímélő megoldás az ultrahanggal tisztító (kavitá­ciós) mosógép lesz. Ez a Japánban már kapható, és a III. fejezetben részletesen ismertetett berendezés langyos vízben, ultrahanggal gerjesz­tett légbuborékok összeomlása által távolítja el a koszt a textíliából. Addig is használjunk természetes mosószereket, de igen jó eredményt lehet elérni a szubatomi energiasugárzással történő szennyeltávolító módszerrel is (lásd I. fejezetben a Lappiramisnál). Tisztítószereket is elő lehet állítani otthon fellehető, vagy gyógyszertárak­ban beszerezhető kevésbé veszélyes vegyszerekből (pl. timsóból, bóraxból). Részletes tanácsok „Az egészségkímélő ételek ínyen­ceknek” című könyv I. - II. és IV. fejezeteiben találhatók. (lásd Edények tisztításánál.)

Rovarirtó spray használata helyett sokkal jobb megoldás, ha szúnyoghálót szerelünk fel az ablakokra. A csúszó-mászó rovarok, valamint a rágcsálók lakásba települése ellen legjobb módszer a gyakori takarítás, a higiénia. Az apró rovarok gyakran költöznek be a tapéta mögé is. Emiatt célszerűbb a falakat festetni. A penészedés elkerülése érdekében természetes alapanyagú, légáteresztő festéket alkalmazzunk. A mellékhelyiségek festésére legjobb alapanyag a mészhidrát. A molyok elriasztására se használjunk vegyszereket, (pl. az undorító szagú naftalint), mert a szárított levendula egész éven át képes távol tartani ruhásszekrényünktől ezeket az alattomos kártevőket. Mellesleg a fitotékákban, illetve a gyógyszertárakban levendulaolajat is vásárolhatunk. Öntsünk belőle néhány cseppet egy kis csomó vattára, és tegyük a szekrény mélyébe. Végezetül sokat segít környezetünkön a jártunkban-keltünkben tanúsított kulturált viselkedés: a szemetelés mellőzése, a növények kímélése, a természetes közegükben élő állatok békén hagyása, és a tűzgyújtástól való tartózkodás. Kevesen tudják, hogy már egy eldobott cigarettacsikk is 5 évig fertőzi a talajt, illetve az élővizeket, egy darab hungarocell pedig 1000 év alatt bomlik le a természetben. Ne feledjük, a természetet nem szavakban kell óvni, hanem tettekben. Hiába beszélünk környezetvédelemről, ha mi magunk nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt a természet megmentése érdekében.

A módszer lényege, hogy a hulladékkezelést a legalsó szinten kell kezdeni, és csak akkor lehet feljebb lépni, ha ott már minden lehetőség kimerült. A legalsó szint a hulladék keletkezésének minimalizálása. Ez érthető, hiszen ha nem keletkezik hulladék, kezelni sem kell. Ennek az elvnek alapján a fejlett nyugati országok adókkal és kedvezményekkel érik el, hogy a lakosság minél kevesebb szemetet termeljen. Ezek a szabályozók olyan jól működnek, hogy Németországban és Finnországban már nem található a boltokban eldobható csomagolású üdítőital. A büntető adók miatt a gyártóknak nem éri meg a nálunk szinte egyeduralkodó eldobható PET palackokat hasz­nálni. Ezekben az országokban már az önkiszolgáló éttermekben sem tálalják az ételeket kidobandó hungarocell tálcákra, hanem elmosható porcelántányérokat alkalmaznak.

A következő szint az újrahasznosítás. A kampány jelszava: Amit csak lehet, mindent újra fel kell használni! Pl. az újságokat, kartondobozokat és egyéb papírhulladékot nem égetik el, hanem ismét papír lesz be­lő­le. A műanyaghulladék­ból újra mű­anya­got gyártanak. A vissza­maradt szennye­ződés miatt ez az alap­anyag már nem al­kalmas élelmiszerek csomagolására, de kitűnően megfelel építőipari alkal­ma­­zásra. Az újrahasz­nosítás előfelté­te­le a szelektív gyűjtés. Elkülönítve kell gyűj­teni a papírt, a mű­anyagot, a fémet és a szer­ves hulladé­kot. Ezeket a papír­gyá­rak, műanyag-feldolgozó üzemek, vala­mint a vas- és színesfém-feldolgozó kohók jó pénzért megveszik. A szerves hulladékot pedig komposztálják, és az ily módon kelet­ke­zett humuszt szintén értékesítik. Csak a nagy energiatartal­mú, nehezen feldol­gozható sze­mét ke­rül az égetőkbe. A hul­ladék­ler­akókba azt a szemetet viszik, amelyet az al­sóbb szinteken nem sikerült újra­hasz­nosí­tani, ártalmatlaní­tani. Ez az összes hulladéknak csupán a töredéke. Így nem keletkeznek szeméthegyek. Nem kell ötévente új lerakóhelyekről gon­dos­­kod­ni. Nem kell egész völgyeket szeméttel betemetni, és nem veszélyeztetik a környező lakosság egészségét sem.

A szelektív hulladékgyűjtés beveze­téséhez azonban bizonyos kulturáltsági szint szükséges. Amíg a polgárok nem látják be ennek elke­rülhetetlenségét, és a hatóságok nem biztosítják az ehhez szükséges technikai feltételeket, nem vár­­ható el áttörés ezen a téren. Az önkén­tes ala­pon történő sze­lektív hulladék-gyűj­tés nem oldja meg a problémát. Még a meg­­rögzött környe­zetvédőktől sem vár­­ható el, hogy a saját költségükre több kilométeren át szállít­sák a szétválogatott hulladékot, amíg Budapest 13 hulladék­gyűjtő udvarának valamelyikébe eljut­nak. Az is meg­le­hetősen rombolja a sze­lektív hulladék­gyűjtési kedvet, ha a lakosság azt látja, hogy megáll a sze­metes kocsi az utca vé­gén, és az általuk gon­do­san konté­nerekbe váloga­tott hul­la­dékot egybe­öntik, majd a leg­köze­lebbi a szemét­te­lep tetejé­re hány­ják. Ez ugyanis ol­csóbb, mint vissza­jut­tatni a gyártóhoz. A gyá­rak sem szív­e­sen fo­gadják a hulla­dékot, mert ipari nyers­anyagból olcsóbban elő tudják állítani a termékeiket. Az újra­hasz­no­sítás csak akkor lenne számukra kifizetődő, ha az új termék előállí­tását környezetszennyezési adó terhelné.

A lakosságot pedig az önkor­mányzatok tudnák rászorítani a sze­lektív hulladékgyűjtésre. A nyugati országokban nem szállítják el a szétválogatatlan szemetet. Ők már ott tartanak, hogy a vissza nem vált­ható üvegpalackokat is háromfelé válogatják. Külön konténerbe kell dobni a zöld, a fehér és a barna üvegeket. Egyébként a nyugati országokban már oly mértékben leegyszerűsítették a szelektív hulladékgyűjtést, hogy ez semmilyen többletterhet nem ró a lakosságra. Nem hoznak létre konténerszigeteket, ahová a lakóknak el kell cipelniük a papírral, üveggel, műanyaggal és egyéb elkülönített szeméttel töltött szatyraikat. Bécsben, a kapualjakban található egyszínű gyűjtőedényeket különböző színű „Papír” – „Üveg” – „Műanyag” – „Fém” feliratú gyűjtőedényekkel cserélték le. Ezeket aztán a közművállalat külön-külön kocsival üríti, fajtánként gyűjtik be. A háziasszonyoknak is kevesebb gondot okoz a szemét szétválogatása, mert már megjelentek a többrekeszes szemétvödrök. Ezeket csak ki kell bélelni különböző színű nejlonzacskókkal, és megtelve már vihetők is az azonos színű kukákba. Ilyen egyszerű.

Svájcban az emberek öntudata olyan magas szintű, hogy figyelik egymást. Ha azt látják, hogy a szomszédjuk az újságot bedobja a komposztálandó szerves hulladék közé, legközelebb már a köszönését sem fogadják. Megvetik a kulturálatlan, a környezetükkel nem törődő embereket. Arra sincs mód, hogy a szétválogatott szemetet mások kukájába csempésszük. A nyugati nagyvárosokban sokan lakattal zárják a szemetes edényeiket. A szemétszállítási díj ugyanis függ a hulladék mennyiségétől. Ez a rendszer is azt szolgálja, hogy a háztartások minél kevesebb szemetet termeljenek. Ne hordjanak haza felesleges csomagolóanyagot, és a beszerzett tartós fogyasztási cikkeket addig használják, ameddig csak lehet. A felvilágosítás, a különböző reklámok is sokat segíthetnek ezen a téren. Portugáliában néhány éve vezették be a szemét elkülönítve gyűjtését. A meggyőzés sajátos eszköze egy tévéreklám volt, amit hónapokon át vetítettek. Ebben egy csimpánz rakosgatta a szétválogatott szemetet a megfelelő kukákba, majd megjelent egy felirat: „Próbálja meg, talán önnek is sikerül!”

A last minute piaccal mindenki jól jár, mert a még ehető élelmiszer nem kerül a szemétbe, nem terheli a környezetet, és túlélést biztosít a rászorulóknak. A boltoknak azért előnyös, mert mentesíti őket az elszállítás, a megsemmisítés költsége. Azok a cégek amelyek csatlakoztak a kezdeményezéshez, a last minute piac bevezetése óta 39%-kal csökkentették a selejtnek nyilvánított áruk elszállításával, bezúzásával vagy újrahasznosításával járó kiadásaikat. Emellett örömmel ölti el őket a tudat, hogy segítettek a rászorulókon. A kívülállók még nem döbbentek rá arra, hogy a jelenlegi világgazdasági válságban őket is csak egy hajszál választja el attól, hogy munkanélkülivé váljanak. Ezután ők is csak leértékelt árut tudnak vásárolni, ezért elemi érdekük lenne a selejtezésre kerülő termékeik last minute piacokra irányítása. Ennek a kezdeményezésnek a világméretűvé szélesítésével az éhínség is felszámolható lenne.

Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezetének felmérése szerint jelenleg világviszonylatban 1,3 milliárd tonna élelmiszer kerül a szemétbe évente. (Ez az emberiség összfogyasz­tásának egyharmada.) Csupán az Európai Unióban egy év alatt kidobott élelmiszerek elszállításához 3 millió teherautóra lenne szükség, melyek konvojba állítva körbeérnék az Egyenlítőt. Nálunk is több mint 1 millió tonna élelmiszer megy kárba évente. Ez a piac védőhálóként is felfogható, mert nem engedi a munkaerőpiacról kiszorultak teljes leépülését, hajléktalanná válását. Innen még vissza lehet kapaszkodni a társadalomba. Átmeneti nehézségek után sokan állást találhatnak maguknak, és folytathatják a régi, megszokott életüket. Az államnak is fokozottan támogatni ezt a kezdeményezést, mert így nem csökkenne olyan drámaian az adófizető polgárok száma, nem fenyegetne a népesség teljes elnyomorodásának réme, és csökkenne a környezetszennyezés.

A politikusok azonban nem törik magukat agyon, hogy ezt a globális problémát megoldják. Ezért egyelőre csak civil kezdeményezésekről lehet hallani. Mind többen vannak, akik élelmiszer-feleslegüket felajánlják a környék szegény családjainak. Érdekes az egyház kezdeményezése. A vidéki nagyvárosok templomkertjeiben felállítottak egy nagy zöld ládát, amelybe mindenki beteheti az élelmiszerfeleslegét. Az arra rászorulók pedig kivehetik belőle. Ennek a megoldásnak nagy előnye, hogy így a rászorulók névtelenek maradhatnak. A szegények nagy része ugyanis szégyelli a szegénységét, ezért nem kér segítséget. Egyelőre csak bolti eredetű, le nem járt szavatosságú élelmiszereket lehet az gyűjtőládákba betenni. Ez azonban túlzott óvatosság. Miért ne adhatná oda egy háziasszony az ünnepek után megmaradt süteményét a rászorulóknak? Annyi felelősségérzet van az emberekben, hogy szándékosan nem mérgezik meg egymást. A romlott élelmiszert kidobják, és nem adják oda senkinek. Ha mégis, aki kiveszi, nyilván megkóstolja, mielőtt megenné, és ha romlott, eldobja. Még mindig jobb és kulturáltabb megoldás az ételmaradékot ezekből a gyűjtőládákból kivenni, mint a kukákból, a szemét közül kikotorni.

Népszabadság, 2015. június 17. (14. oldal)

Sajnos a kedvező tapasztalatokhoz számos kedvezőtlen is társult. A jelentésből ugyanis az is kiderült, hogy minden 12. fogamzásképes korú nő vérében a higany szintje meghaladja azt az értéket, amely már veszélyezteti a magzat agyának normális fejlődését. Az Egyesült Államokban 5 millió lányt és asszonyt érint ez a probléma. Ha a higanyból 5,8 részecske jut a vér egymilliárd egységére, a születendő gyermeknek kisebb lesz az IQ-ja, és zavarok keletkezhetnek a szem- és kézmozgás össze­hangolásában. Ebből a szempontból különösen veszélyeztetettek a halfogyasztók, mivel az élő­vizek szennyezettsége következtében feldúsul a húsukban a higany. A higanykibocsátás három legfőbb forrása: az erőművek, valamint a városi- és az orvosi hulladék. (Csupán az Egyesült Államokban a széntüzelésű erőművek évente 50 tonna higanyt pumpálnak a légkörbe, ami bekerül a felszíni vizekbe, majd belemosódik a tengerekbe.) A korszerűtlen energiatermelés, és a hulladékégetés következtében ezen a téren nem tudtak haladást elérni. Ugyancsak az ingyenenergia felhasználásának halogatása, a szénhidrogének energiaforrásként való alkalmazásának tudható be, hogy két évtized alatt 3,6%-ról 8,7%-ra nőtt az asztmás gyereke száma. 2001-ben már 6,3 millió asztmás gyereket tartottak nyilván Amerikában. Köztudott, hogy az asztma fő kiváltó oka a levegőszennyezés. Az is megállapítást nyert, hogy jelenleg a levegő legnagyobb szennyezője a gépjárműforgalom. A robba­nómotoros gépjárművek kipufogógázai beszivárognak a lakásokba is, lehetetlen elmenekülni előle. Amíg az illetékesek nem szánják el magukat radikális intézkedésekre, nem tiltják meg a levegőszennyező gépjárművek használatát, addig ez a helyzet nem is fog megvál­tozni. Javulás csak akkor következik be ezen a téren, ha az autógyárak rákényszerülnek a szenny­e­zés­mentes motorok gyártására.

Ez azonban önmagában még nem szünteti meg a környezetszennyezést. Ahhoz minden téren átfogó intézkedésekre lenne szükség. Ennek elindításához, véghezviteléhez viszont nincsenek meg a feltételek. Hiányoznak a felvilágosult tömegek, akik kikövetelnék a reformokat, és nincsenek megfelelő szakemberek, akik végrehajthatnák a szükséges változtatásokat. Ezeket az embereket először ki kellene nevelni. Már az általános iskolában el kellene kezdeni a környezettudatos nevelést, hogy felnőtté válva minden ember számára magától értetődő legyen a természet megóvása. A jelenlegi ok­tatási rendszer azonban még az általános műveltséget sem képes biztosítani a jövő generációjának. Ennek okára a későbbiekben részletesen kitérünk. Sokat elárul azonban iskolai képzésünk alap­ál­lásról az éppen aktuális jelszó. A XIX. században ez volt kiírva az osztálytermek falára: „A tudás ne­me­sít!” A XX. században változott a nevelési elv. A mi tanáraink már ezt hangoztatják: „A tudás hatalom!”

A környezetvédelem terén a nagyhatalmak tudnának a legtöbbet tenni, de a közoktatást tekintve náluk a legrosszabb a helyzet. A New York – Daily News-ban megjelent beszámoló szerint: „Az amerikai fiatalok siralmasan keveset tudnak. 11%-uk nem találja meg az Egyesült Államokat a világtérképen. Ha pedig egy feliratok nélküli térképet raknak eléjük, a felének fogalma sincs, merre keresse New York-ot. Amikor a hírekben szereplő országokról kérdezték őket csak 13%-uk tudta hol van Irak, és csupán 17%-uk találta meg Afganisztánt a térképen. Pedig honfitársaik százai estek el ezeknek az országoknak a felszabadítása során. A világ legnagyobb víztömegét, a Csendes-óce­ánt a 18-24 éves amerikaiaknak csak a 71%-a találta meg a földgömbön.”

A felmérés nyilvánosságra hozása után John Fahey, a National Geographic Society elnöke így fakadt ki: „Ha a fiatalok nem tudják mi hol van a térképen, és nincsenek tisztában a körülöttük zajló eseményekkel, hogyan érthetik meg azokat a kulturális, gazdasági és környezetvé­delmi gondokat, melyekkel küszködik a világ?” Vala­mivel jobb volt az ered­mény a nyugat-európai diá­kok körében. Az 56 kérdésből álló tesztet 3250 ameri­kai, brit, francia, japán, ka­na­­dai, mexikói, német, olasz és svéd fiatal töltötte ki. A maximálisan elérhető pont­szám 42 volt. Ezt a szintet Svédország közelítette meg ­na következett Németország és Olaszország 38 ponttal. Az amerikaiak csak 23 pon­tot értek el, így az utolsó előttiek lettek. Egyedül Mexikót előzték meg, ahol 21 pontos eredmény született.

Nagyon megnehezíti problémáink megoldását, hogy az emberek nem ismerik az univerzum, a világ, sőt a saját testük működését sem. Ez nem csak az átlagemberek esetében van így. A diplomás szakembereknél sem jobb a helyzet. Az amerikai Harward Egyetem frissen végzett diplomásai közül kiválasztottak 23 nem fizika szakos személyt, és megkérdezték tőlük, hogy miért van nyáron meleg, télen pedig hideg. A helyes választ csupán ketten tudták. Hasonló tapaszta­la­to­kért nem kell Amerikába menni, mert más orszá­gok­ban sem jobb a helyzet. Az életét irá­ny­ító, befolyásoló jelensé­gekről a legtöbb em­bernek sejtelme sincs. Sőt szép számmal akadnak olyanok, akik nem is akarnak tudo­mást szerezni ró­luk. Még a gondolatát is el­utasítják an­nak, hogy va­la­ki meg­pró­bálja kizökken­teni őket be­szűkült világnézetükből. At­tól tartanak, hogy az új in­formációk hatására össze­zavarodnak bennük a dol­gok, és nyomasztó, szoron­gató érzéseik támadnak. A legtöbb ember ugyanis akkor érzi magát biztonságban, ha a nézetrendszere szilárd, rendíthetetlen, és útmutatóként szolgál. Nem baj, ha az általa vallott elvek nem felelnek meg a valóságnak. A lényeg, hogy higgyen bennük, és támaszkodni tudjon rájuk.

Ez az elzárkózó gondolkodásmód az oka annak is, hogy a legtöbb ember nem vásárol meg olyan újságot, nem vesz meg olyan könyvet, melynek tartalma ellenkezik a nézeteivel. Életkorunk elő­rehaladtával is egyre merevebbé válik a nézetrendszerünk. Minél idősebb valaki, annál jobban lecsökken a szellemi befo­gadó-képessége. Ez alól a zsenik sem kivételek. Szá­mos világhírű tudós tette nevetségessé magát be­gyö­pösödött nézetei hangoz­ta­tásával. A szaktudomá­nyok képviselői sem jár­nak élen az új információk befoga­dásában. A legtöbb tudós, kutató szakismerete meg­le­hetősen alacsony szinten áll. Még a töredékét sem tudják annak, amit tudniuk kellene a szakterületükről. Nem segíti elő ismereteik gyarapítását, hogy mere­ven elzárkóznak az új gon­do­latoktól, nem fogadják el mások ötleteit, elgondolásait. Ez az ostoba viselkedés nem egyszer em­be­ri gyarlóságra, az irigység, az önzés meg­nyilvánulására vezethető vissza. A val­lá­sos emberek többnyire mentesek az ef­féle magatartástól, de ők sem tudnak többet világnézetük alapjairól. Ugyan­olyan tájékozatlanok vallási kérdé­sek­ben, mint a természettudományok műve­lői a világ dolgokban. Rendíthetetlen vi­lágnézetük alapját az adja, hogy hisz­nek abban, amit a vallásuk tanít. Ilyen kö­rülmények között valóban nehéz el­vár­ni az emberektől a környezettudatos gon­dolkodást és cselekvést.



	Bokorbab		Káposzta		Fejes saláta		Paradicsom		Spenót
	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM	ÖKO	KEM
Nátrium	40,5	15,5	60	17,5	71	16	23	4,5	96	47,5
Kálium	60	2	13	2	169	1	68	1	117	1
Kalcium	73	10	42	7	37	6	36	3	88	12
Magnézium	0,36	0,22	0,38	0,18	0,43	0,22	0,35	0,16	0,52	0,27
Foszfor	10,5	4,04	10,4	6,12	24,5	7,01	14,2	6,07	28,6	12,4
Vas	69	6	48	0,4	60	3	53	0	32	0,3
Réz	99,7	29,1	148	23,7	176	53,7	148	58,8	237	84,6
Mangán	60	14,8	43,6	13,6	49,3	13,1	59,2	4,5	204	46,9
Kobalt	73	0	42	0	37	0	36	0	88	0,2
Bór	227	10	94	20	516	9	1938	1	1584	49
Hamuzsír	8,6	0,9	20,4	0,8	12,2	0	6,5	0	69,5	0