Kezünkben tartjuk

Fejlődésünk buktatói

Az „Ezoterikus körkép” VII. fejezetében elhangzott, hogy a tudományos haladás egyik kerékkötője az információrobbanás, vagyis az a sajátos helyzet, hogy idő hiányában a kutatók nem tudják feldolgozni a mind nagyobb mértékben rájuk zúduló ismereteket. Az információrobbanás okozta káosz azonban már az átlagembert is mind jobban idegesíti. Manapság már nem csak a munkahelyünkön, hanem otthon is szinte megszámlálhatatlan adatszolgáltató készülék vesz körül bennünket. A rádió, a televízió, a különféle hirdetések, a teletext, a kábeltévé-hálózat szerteágazó szolgáltatásai, a számítógépen olvasható adattárolók, pendrájvok, az Internet, a fax, a telefon, a mindenhová magunkkal hurcolt mobiltelefon szünet nélkül ontják ránk a híreket. Az ismeretterjesztő műsorokat tartalmazó hang- és videokazetták, a CD-, DVD- és MP3 lemezek, valamint a Flash memóriának nevezett mozgó alkatrész nélküli digitális tárolók elárasztanak bennünket információkkal. Szakértői vé­lemények szerint az emberiség az elmúlt 10 év során több tudást gyűjtött össze, halmozott fel, és tett széles körben hozzáférhetővé, mint a megelőző 2500 év alatt összesen. Ennek eredménye, hogy a XX. század végén megjelent a homo digitális, aki a nap minden percében információ-közvetítő eszközein csüng, és úgy érzi, markában tartja a világot.

Ez az állandó készenlét azonban meglehetősen fárasztó, ezért világszerte megfigyelhető egy új jelenség, az információstressz. A technostressznek is nevezett jelenséget tovább fokozza a nyugtalanság érzése. Ez abból fakad, hogy mostanában mind több ember ismeri fel, hogy a rájuk zúduló ismeretek nem teszik okosabbá, sem határozottabbá, sőt egyre jobban elbizonytalanítják őket. A mindenhonnan felénk áradó információk ugyanis a legtöbbször meglehetősen felületesek, és nem egyszer egymásnak ellentmondóak. Szerzőik nem rendelkeznek alapos tudással, nem képesek lehatolni a problémák, jelenségek gyökeréig, így az esetek túlnyomó részében nem kapunk mást, mint tetszetős köntösbe öltöztetett halandzsát, bő lére eresztett maszlagot. A nagy felhajtással közzétett „nesze semmi, fogd meg jól” információk sorozatos csalódást okoznak az embereknek. Arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzt, időt és energiát követel a figyelemmel kísérésük. Nem véletlen, hogy az „információ-fogyasztásban” élen járó menedzserek szerint az új ismeretek jelentős része nem éri meg azt a pénzt, amibe kerül.

A felmérések alapján az is kiderült, hogy a túl sok hír és adat miatt a vezetők nehezen jutnak elha­tározásra, s fontos döntéseket halogatnak. Úgy érzik, hogy ítélőképességüket mind jobban befolyásolják, elhomályosítják a külső hatások. Sokuknál már kezd kialakulni az úgynevezett Informa­tion fatique syndrom¹⁹ (Információ-fáradtsági tünetcsoport), amely zavartságban, koncentrációs nehézségekben, kimerültségben és közömbösségben nyilvánul meg. Az átlagemberek emellett még a tájékozatlanságtól is szenvednek. Kellő szakértelem és pénz hiányában nem tudják megkeresni az igazán fontos tudnivalókat. Hiába a hírek özöne, a kulcsfontosságú ismeretek rejtve maradnak előttük. De ha szert tudnak tenni minden hozzáférhető információforrásra, akkor sem mennek vele sokra, mert a rengeteg eléjük szórt adatot nem tudják feldolgozni, hasznosítani, és életük szolgálatába állítani. Mindezek alapján az összegzéssel, a lényeg megkeresésével foglalkozó tudományos szakértők tevékenységét célszerű lenne kiterjeszteni az átlagfogyasztóknak szánt információk feldolgozására is. Ezáltal megállíthatóvá válna a technostressz káros folyamata, és visszatérne az emberek tudományba vetett hite.

A legtöbb gondot a számítógépes világhálón felhalmozódott adattenger kezelése okozza. Ha ezt a problémát nem oldjuk meg, akkor olyanná válik az Internet, mint egy hatalmas könyvtár, amely nincs felkartonozva. Így az olvasó kénytelen minden egyes könyvet leemelni a polcról, és oldalanként átböngészni, hogy hozzájusson a keresett információhoz. Nyilvánvaló, hogy ez az út nem járható; szakképzett „könyvtárosokra”, a weboldalak dzsungelében otthonosan mozgó szakemberekre van szükség; akik utat mutatnak nekünk, elvezetnek bennünket a használható hírforrásokhoz. Ezt a feladatot nem lehet keresőprogramokkal megoldani, mert ezek csak arra képesek, hogy a beírt kulcs­szavak alapján egy listát produkáljanak. A feltüntetett dokumentumok legtöbbje azonban hasz­nálhatatlan. A számítógép szakmailag nem képes minősíteni a rajta tárolt anyagot, ez emberi közreműködést igényel. Jelenlegi számítógépeink intelligenciaszintje a nullával egyenlő, így nem várható el tőlük semmiféle minőségi osztályozás. A szelekciót csak több évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező, nagy tudású specialisták képesek elvégezni. Igazi áttörés azonban akkor várható ezen a téren, ha a végső értékelésben a bölcsek és a zsenik is részt vesznek, mivel az összefüggések bonyolult láncolatát csak ők képesek átlátni.



Az előző két kötetben több helyen is foglalkoztunk a piacgazdaság visszásságaival, a gazdagok és szegények között egyre mélyülő szakadékkal. Most nézzük meg, miként vélekednek erről a témáról a szakemberek. Pete Péter közgazdász szerint: „A piacgazdaságon alapuló gazdasági rendszer betegségének alapvető oka a kereslet hiánya. A multinacionális vállalatokban koncentrálódott gazdasági és szellemi potenciál, valamint a profithajsza a munka termelékenységének soha nem látott növekedését eredményezte. Ebből ki­folyó­lag mindig több munkahely szűnik meg, mint amennyi keletkezik, az egyes országokban és régiókban. Tehát a fog­lalkoztatottak száma folyamatosan csök­ken, a munka­nélkülieké pedig nő. A mun­kanélküliség aztán tovább növeli a ke­reslethiányt, ami költségve­tési hiány­hoz, az állami támogatások csökkenésé­hez vezet. A fenti leépülési folyamat következté­ben a tőkések egyre kevésbé ta­lálnak a reálszférában befektetési lehető­ségekre, ezért létrehoztak ma­guknak egy virtuális gazdaságot, ahol semmit sem termelnek; csupán tőzsdei, pénzpiaci spe­­kulációk­kal próbálják elnyerni egymás vagyonát. A tőke mind nagyobb hánya­da áramlik ide, és a spekulá­ciók által ger­jesztett áringadozások a reál­gaz­da­ság bi­zonytalanságát is növelik. Túl nagy pénzek forognak a látszólagos gazdaságban, ami azzal a veszéllyel jár, hogy egy rosszul sikerült pénzügyi tranz­akció a rendszer összeomlásához vezethet.” Hiába életképes a kapitalizmus, hiába virágzik a reálgazdaság, a spekulációs tőke oly nagy súllyal nehezedik rá, hogy bármikor szétrombolhatja. Elég egy tőzsde­pánik, és nem csak a bróker cégek, a különféle befektetési alapok, valamint a bankok mennek tönk­re, hanem a termelő üzemek és szolgáltató egységek is. A pénzügyi bizonytalanság ugyanis rohamo­san csökkenti a keresletet, ami a reálgazdaságot is rövid idő alatt csődbe juttatja.

Más közgazdászok azzal egészítik ki a világunkban tapasztalható gazdasági rendellenességek sorát, hogy a túlfogyasztás rengeteg kárt okoz az egyénnek és a társadalomnak. Ma egyre kevesebb ember dolgozik, de ők egyre több időt töltenek munkával. A csökkenő szabadidejükben aztán kapkodó túlfogyasztással igyekeznek kárpótolni magukat az elvesztegetett életükért, egészen a csömörig. A túlfogyasztás nem kevésbé ártalmas megnyilvánulási formája az utánzó- és a presztizs­fo­gyasztás, azaz olyan státuszszimbólumok vásárlása, amellyel a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünket jelezzük embertársainknak. Az értékek és a divat gyors változása, valamint a rohamos technikai fejlődés miatt a megszerzett javak hamar elavulnak. Ezért az emberek egyre újabb és újabb termékek vásárlására kényszerülnek az identitásuk megőrzése végett. Ezáltal életüket az anyagi javak utáni hajsza, a „mókuskerék pörgetése” tölti ki. A he­do­nista mókuskerék hajtásával azonban nem lehet előbbre jutni. Ez a tevé­keny­ség kifárasztja az egyént és a tár­sadalmat anélkül, hogy boldogabb len­ne tőle. Találóan jellemzi világunkat egy indiai jógi véleménye a nyugati ci­vilizációról: „Gyönyörű emberek, gyö­nyörű autókban rossz irányba haladnak, mivel mindnyájan azt hiszik, hogy a megszerezett tárgyak, a külcsín hozza meg a boldogságot.”

A világ különböző fejlettségű or­szágaiban végzett statisztikai felméré­sek szerint a boldogságot nem az anya­gi javak minél nagyobb mértékű birtok­lásával érhetjük el. Az alapszükségletek kielégítésén túl már kevés összefüggés mutatkozik a fogyasztás abszolút mértéke, és a boldogság között. Ennek oka, hogy anyagi helyzetünket mindig a társadalom többi tagjához mérjük. Hiába él valaki jól, ha a körülötte élők jobban élnek. Az anyagi helyzetben megmutatkozó különbségek váltják ki az utánzó fogyasztást. A tömegek számára a felsőbb osztályokba tartozók fogyasztási szintje az eta­lon, ami szükségtelen fogyasztást generál. Az utánzó- és a presztizsfogyasztás nem valódi szükségleteket elégít ki, hanem csupán státuszszimbólumként szolgál. Ezzel próbáljuk jelezni a társadalomban elfoglalt helyünket embertársainknak. Jelenlegi fogyasztásaink zömére tehát nem az igényeink késztetnek bennünket, hanem a tudati beállítottságunk.

Az egész történelmünket végigkísérő mértéktelen szerzésvágy mára már intézményesült az egész világban. A média, a reklámok, a különböző intézmények naponta sulykolják be­lénk, hogy csak a fogyasztási javak mértéktelen birtoklása tehet bennünket boldoggá. Már a gyermekeinkbe is ezt ne­velik bele az iskolában. Lassan elértük, hogy a harácsolási vágy az emberi természet alapvető jellemvonása lett. Régen a test vágyainak kordában tartása, a káros gondolatok csapongásának megfékezése erénynek számított. Ma már ösztöneik gátlástalan kiélésére büszkék az emberek. Nem divat az önmegtartóztatás. A mértéket vesztett ember egyfolytában tobzódik az élvezetekben: agyonzabálja magát, mértéktelenül italozik, sportot csinál a szexből.

Statisztikai kimutatások szerint 1950 óta az emberek több árucikket vásároltak, és több szolgáltatást vettek igénybe, mint civilizációnk egész korábbi történetében. (Ma már több mint 1 millió termék között válo­gat­hatunk a boltokban.) A középkori asz­kéta életszemlélettől alaposan eltávolod­va átestünk a „ló túlsó oldalára”. Pedig léteztek jól működő, hosszú távon fenn­maradt társadalmak rendkívül alacsony anyagi igények mellett is, mint pl. a gyűj­tögető-, halászó-, vadászó őskö­zös­ségek. A pénzt és a magántulajdont nem ismerő emberek semmivel sem voltak boldogtalanabbak, mint mi, sőt a rendelkezésre álló leletek azt bizonyítják, hogy ná­lunk jóval kiegyensúlyozottabban él­tek.

A jelenlegi túlfogyasztás nem szol­gálja a javunkat, sőt kifejezetten kárt okoz nekünk. A föld-, a természet ki­zsa­rolása, az ásványkincsek pazarlása, a környezetszennyezés mind nagyobb mértékű növekedése ökológiai katasztrófával fenyeget. Arról nem is szólva, hogy mértéktelen fogyasztásunkkal a következő nemzedékek életlehetőségeit csökkentjük. Azok a nyersanyag- és energiaforrások, amelyek jelenleg a mi luxusigényeinket elégítik ki, az utánunk jövők létfeltételét teremthetné meg. Ha nem gondolunk az utódainkra, ha alapvető szükségleteik kielégítését is lehetetlenné tesszük, vajon meddig marad fenn a civilizációnk? Elengedhetetlen tehát a fogyasztás önkéntes mérséklése. A mohó fogyasztás ördögi légköréből nehéz kilépni, de be kell látnunk, hogy jelenlegi életmódunkkal a vesztünkbe rohanunk.

Ennek a szemléletváltásnak már vannak követői. Az Egyesült Államokban lassan tömegessé válik az „önkéntes egyszerűség” mozgalom. Követői nem akarnak kivonulni a társadalomból, hanem józan, mértéktartó életmódot kívánnak folytatni. Szó sincs lemondásról, aszkézisről. Ők csupán a luxust nélkülözik. Az anyagi értékek helyett a lelki értékeket helyezik előtérbe. Ez nagyobb boldogságot biztosít számukra, létük kiteljesedését eredményezi. Emellett jóval egészségesebbek is. Kevésbé fenyegeti őket a túltápláltságból eredő magas vérnyomás, szerzett cukorbetegség, és a rák. Az egyéni kezdeményezések azonban nem képesek jelentős változást előidézni. Elengedhetetlen az állami szerepvállalás ebben a folyamatban. Olyan szabályozásra van szükség, amely a javak újrael­osztását, a fogyasztás csökkenését eredményezik. A jövedelemkülönbségek csökkenése nem ösztönzi az embereket túlfogyasztásra, megszűnik az utánzó fogyasztás. A presztizsfogyasztás felszámolása érdekében pedig széleskörű tudati felvilágosításra, államilag szorgalmazott tájékoztatásra van szükség. A diktatórikus módszerek elkerülése érdekében minden korlátozó intézkedést széleskörű, nyilvános társadalmi párbeszédnek kell megelőznie. Elengedhetetlen a példamutatás is. Ez a folyamat csak akkor válhat sikeressé, ha hirdetői, képviselői és irányítói személyes életvitelükkel is példát mutatnak.



Jelentősen nehezíti soraink rendezését, hogy az emberek nem találják helyüket a világban. Minden feladatra megvan a megfelelő ember. Csak nem áll a helyzet a magaslatán, nem tesz eleget a kötelezettségének. Elmerül a karrierépítésben, vagy az egzisztenciális fennmaradásért folytatott küzdelemben. Elfeledkezik a túlvilágon vállalt küldetéséről. Mások az „isteni jelre” várnak. Azt hiszik, hogy ők fogják megváltani a világot jelenlegi bajaiból, és nem értik, hogy a Teremtő miért nem szólítja fel őket szent feladatuk elvégzésére. Hamvas Béla szerint: „A legtöbb ember csak egy kis feladattal születik a világra. Sokan azonban valami nagy dolgot keresnek, mert azt hiszik, hogy a feladatok óriásiak.” A feladatok valóban óriásiak, de ezek fel vannak osztva rész­feladatokra. Így egy-egy embert viszonylag kevés tennivaló terhel. Ha mindenki el­végezné, ami a dolga, akkor nagy tettekre lennénk képesek. Az emberek többsége azonban azt a csekély szerepet sem hajlandó eljátszani, amit a Földre születése előtt magára vállalt, illetve azt a kevés feladatot sem végzi el, amit kiróttak rá.

Sok feszültséggel terhelt a mun­kaerőpiac is. A középrétegek el­sze­gényedése, a ke­reslet fokozatos szűkülése következtében év­ről év­re csökken a foglalkoz­ta­tot­tak szá­ma. Tovább tetézi a ba­jokat a bér­rab­szol­gaság sajátos, ezred­vé­gi meg­nyilvánulása, amely kü­lö­nö­sen az idősebb korosztályt, és a dip­l­omásokat sújtja. Ez a mul­ti­nacionális vállalatok által általá­nosan alkalmazott rend­szer főként a fejlődő országokban ére­zteti ha­tását, mivel az alacsony munka­bérek kö­vetkeztében a nagy vi­lág­cégek mind na­gyobb számban te­le­pítik ter­melő­egy­sé­geiket ezek­be az országokba. En­nek a mun­káltatói rendszernek fő sajá­tos­sága a szak­mai ta­pasztalatok semmibe­vé­te­le. Egy rab­szolga akkor ér a legtöbbet, ami­kor ereje teljében van. Nem véletlen, hogy fejlődő or­­szá­gok­ban a 20’-as, 30’-as éveikben járó mun­kavállalókat fize­tik meg a leg­jobban. A rabszolgák kiválasz­tásánál az élet­erő, a mun­ka­bírás a legfontosabb szem­pont. Élet­ta­pasz­talatokra, szak­mai gya­kor­latra nincs szükség, mert a kreativitást igény­lő fe­la­da­to­kat a mun­kál­tató ott­hon vé­gez­teti el a hon­fi­tár­saival. Ezek­be az országokba már kész tech­nol­ógiát visz, ame­lynek a működ­te­tése csu­pán jól begyakorolt moz­du­la­tokat, és nagy teher­bírást igé­nyel. Ehhez kellenek a fiatal, egész­­séges rabszolgák. Gondol­koz­ni nem kell, ezt meg­teszik he­­lyet­tük a mun­ka­adóik.

Hasonló okok miatt irtóz­nak a több­dip­lo­más emberektől is. Túl­képzettnek nyil­vá­nít­va nem veszik fel őket. Régen a rab­szol­gák írni-olvasni sem tud­tak, hogy jobban kordában tudják tartani őket. Most meg 2-3 diplomával és nyelvvizs­gapapírral „okvetetlen­kednek” olyan vállalatoknál, ahol nem gondol­kodó emberekre, ha­­nem a robotoknál is olcsób­ban dolgozó enge­delmes rab­szol­gák­­ra van szükség. Ilyen kö­rül­mények között nem vé­letlen, hogy a 40 év feletti dip­lo­mások átlagban 15%-kal ke­ve­seb­bet ke­resnek, mint a pálya­kez­dő tár­saik. Az élet­böl­cses­ség, a szak­mai ta­pasz­talat, a perspektívák­ban való gondolko­dás ugyanis hát­rál­tat­ja a munkát, csökkenti a ter­melé­kenységet. Az újító ötletek meg­zavar­ják a ter­me­lés fo­lyama­tos­sá­gát, fenn­aka­­dást okoz­nak a be­já­ratott gé­pezet­ben. Így nem vé­let­len, hogy a mun­­kál­ta­tók igye­kez­nek meg­sza­ba­dulni a „kerékkötők­től”, és ez is jelentősen hozzájárul az idő­sebb kor­osztály nagy­fokú mun­kanél­küliségéhez. Mi­­után a fejlő­dő or­szágok szűk látókörű politi­ku­­sai korábban kiárusították az orszá­got, eladták a független iparvállalatokat, a kreatív munkaerő nem talál magának állást. Ennélfogva a nagy szakmai tapasztalatokkal rendelkező és kellő anyagi megbecsü­lésre vágyó szakemberek számára nincs más kiút, mint a külföldre vándorlás.



A tudomány jelenlegi állás­pontja szerint minden ember ártatlannak születik. A bűnö­zők erkölcsi, fizikai torzulásaiért kizárólag a neveltetésük felelős. A gyakorlat azonban rácáfol erre a feltevésre. A kansasi Menninger Klinikán F. Hacker és kutatócsoportja egy fiatalkorú gyilkost pszic­ho­te­rápiás kezelésnek vetett alá. Bi­zonyos idő elteltével gyó­gyultnak nyilvánították, és el­bocsátották. Alig hogy kien­gedték, újabb gyilkosságot kö­vetett el. Amikor már negyed­szer ismétlődött meg ez az eset, a kutatók arra a meg­győ­ződésre jutottak, hogy mégsem születik minden ember ártatlannak. Vannak megátalkodott gonosz lelkek, akik bűnös hajalmokkal jönnek a világra. Rajtuk a nevelés sem segít, legfeljebb kissé vissza­fogja őket. A viselkedéstudomány művelőit már nem sok választja el attól a felismeréstől, hogy a pokol küldöttei nem tagadják meg önmagukat, bárhová születnek, nagyon hamar megmutatkozik rajtuk a valódi énjük.

Hiába igyekszik a jog és a demokratikus közfelfogás minden embert azonos mércével mérni, nem vagyunk egyformák. Eredetünk, a túlvilágon korábban elfoglalt helyünk alapján rendkívül különbözőek vagyunk. Egyes kriminológusok azzal próbálják magyarázni a bűnözők hajlamait, hogy: „Viselkedésük a társadalmi normák kulturális közvetítésének zavaraiból ered.” Mások a szegénységre, a hátrányos szociális helyzetre hivatkoznak. Ez a feltételezés azért nem állja meg a helyét, mert nem minden halmozottan hátrányos helyzetű gyerekből lesz bűnöző. Sokan közülük értékes emberekké válnak. Sanyarú sorsuk nemhogy rontott, hanem kifejezetten javított a jellemükön. Az átlagnál állhatatosabbá váltak, a sok megpróbáltatás szigorú erkölcsi értékrendszert alakított ki bennük. Ez annak tudható be, hogy ők már korábban legyőzték magukban állati ösztöneiket, és olyan szintre emelkedtek, ahol képesek voltak ellenállni környezetük visszahúzó erőinek.

Miután a láthatatlan világok létét nem vagyunk hajlandóak elismerni, a saját bőrünkön fogjuk megtapasztalni, hogy társadalmunk homogenitása téves feltevés. Ennek a fajta tapasztalatszerzésnek az eredménye az a szociológusok által kialakított nézet is, mely szerint: „Napjaink széthullóban levő plurális közösségeiben az áldozatkész, szociális magatartásforma egyre inkább háttérbe szorul. A társadalom erkölcsi törvényeit betartó egyedeken mind több szociálparazita élősködik.” Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus megdöbbentő hasonlatosságot vélt felfedezni társadalmunk állapota, és egyes állatfajok viselkedése között. Ez nem éppen hízelgő ránk nézve, és nem is megnyugtató. Az állatvilágban ugyanis ez a fajta életforma csak addig folytatható, amíg az áldozatok kihalnak. Ezt követően az élősködők is elpusztulnak.