Kezünkben tartjuk

Boldogságkeresés

Több évezredes elnyomatásuk után a XX. század meghozta a nők számára az egyenjogúságot. A demokratikus országok mindegyike széles körű jogokat biztosít a nőknek szabadságuk, függetlenségük megvédésére, a korábbi megaláztatások elkerülésére. Öntudatos hölgyeink élnek is ezzel a lehetőséggel, sőt sokak szerint már visszaélnek vele. Viselkedésük arra enged következtetni, hogy „átestek a ló túlsó oldalára”. Újabban ugyanis mind több férfi tapasztalja, hogy a nők üldözési mániában szenvednek. Az emancipáció élharcosainak tekintett amerikai nők pl. már a férfiak létezésében is szexuális molesztálást vélnek felfedezni, és vélt sérelmeik orvoslására rögtön ügyvédért szaladgálnak. Panaszaik minden esetben meghallgatást nyernek, mivel az Egyesült Államok jogrendszere kezdettől fogva nagy hangsúly fektetett a kisebbségek, az elnyomottak védelmére. Ebben a helyzetben a gyanúba kevert férfi könnyen pórul járhat, még akkor is, ha teljesen ártatlan. Ennek láttán a férfiak többsége már azt is meggondolja, hogy egyáltalán megjelenjen-e nők társaságában. Ilyen körülmények között kihuny a szexuális érdeklődés a nemek között. Kialszanak az erotikus szikrák, már csak a régi, romantikus regények emléke marad a meghitt szerelmi vallomás. Az emancipáció, a női egyenjogúság vadhajtásai közepette a férfiaknak már nem tanácsos észrevenni a nők ösztönös szexuális jelzéseit, mert nem tudni, hogy reagálnak rá. A jogi procedúrák veszélyének tudatában úgy érzik, hogy semleges neművé kellene válniuk ebben a világban. Már ott tartunk, hogy egy idegen férfiszemből kipattanó szikra, az egymásra vetett pillantásból eredő ártatlan bizsergés is tabuvá vált. Eltévelyedett világunk messzire űzte tőlünk Erost.

Ez a probléma admi­nisz­tra­tív eszközökkel nem oldható meg, mert nem lehet kényszer hatására gyereket nevelni. Ezen az áldat­lan állapoton csak úgy lehet vál­toztatni, hogy csökken­teni kell a nőkre nehezedő ter­heket. Erre kínál­ko­zik egy ké­zenfekvő meg­ol­dás is: a nagy­csa­ládok újbóli feltámasz­tása. Az el­múlt évtize­dekben az ipa­ro­so­dás, a vi­dékről történő tömeges fel­költözés, va­lamint a függetlenné vá­lás téves ér­tel­­me­zése következté­ben a fia­talok elsza­kadtak a szü­lőktől. En­nél fogva a gyer­mek­ne­ve­lés terhe is teljes egészében rájuk há­rult, mi­vel a sokszor több száz ki­lomé­ter­nyi­re élő nagyszü­lők­nek nem volt mód­juk ebbe bese­gíte­ni. Pedig a nagy­ma­mák és nagypapák szíve­sen fog­lal­koz­nának az unokáikkal, és ez­zel je­lentős terhet vennének le az el­foglalt szülők válláról. A nemzedé­kekre épü­lő családi kap­cso­latok fel­bomlása azon­ban lehe­tetlenné teszi en­nek az évez­redeken át alkalma­zott, és jól be­vált rend­szer­­nek a szol­gála­tunkba ál­lí­tását.

Az idősebb családtagok ne­ve­­lés­be való bekapcsolása azért is előnyös lenne, mert ők már kellő ismerettel rendelkeznek ezen a téren. A fiatal szülők többsége még maga is gyerek. Nagyon cse­kély élettapasz­ta­latuk van. Soka­sodnak bennük a kérdések, ame­lyek válaszra várnak. Még ön­ma­gukat sem fedezték fel, és máris másokat kellene rávezetniük a helyes életútra. Tulajdonképpen még ők is nevelésre szorulnak, de már az utódaikat kell ne­vel­niük. A legtöbbjük csak akkor lesz ehhez elég bölcs, türelmes, meg­értő és szeretetteljes, ami­kor a gyermekei már kirepültek a csa­ládi fészekből. Ilyen kö­rül­mé­nyek között nem csoda, hogy a fiatal szülők túlnyomó része el­rontja utódai nevelését, mivel huszonéves korban még ők maguk sem tudják hogyan kellene ezt csinálni. Nem egy esetben a saját életük mellett tönkreteszik a gyermekeikét is, mert élettapasztalat híján nem képesek a sorsukat befolyásoló erők által állított csapdákat kikerülni. 40-50 éves korukban már tisztában vannak vele, hogy mit és hogyan kellett volna tenni, de ekkor már késő. A gyermeknevelés időszakának valójában akkor kellene kezdődnie, amikor manapság véget ér. A fiatal szülők azért sem tudják kielégítő módon nevelni az utódaikat, mert leköti őket a család eltartásával, az anyagiak előteremtésével járó gondok. Elrontott gyermekeik azután a rossz tapasztalatokat továbbadják az utódaiknak, mivel ezt a példát látták maguk előtt. Ez rohamosan csökkenti társadalmunk életképességét, erkölcsi tartását, amit tovább fokoz az elkényeztetett és neveletlen gyerekek tömege.

Növeli a gondokat, hogy az idősek semmibevételével, családból való kirekesztésével el­vesztettük társadalmunk éltető gyökereit. A gyökértelen generáció pedig érzelmi és lelki szegénységben fog felnőni. Társadalmunk megfiatalításával elvesztettük annak sokrétűségét, gazdagságát és erejét is. Pedig örök igazság, hogy az erő az egységben rejlik. A különállás gyengévé és kiszolgáltatottá teszi az embert, a közösséget; s kétségbeesett küzdelemre, kilátástalan szélmalomharcra ítéli. Ez a katasztro­fális helyzet csak a nemzedékek együttélésével, a természetes családi kapcsolatok helyreállításával számolható fel.

Sokan úgy próbálják áthidalni ezt a problémát, hogy kitolják a gyermekvállalás időszakát. Ez azonban nem jelenet megoldást, mivel a 40 éves kor felett szülő nőknél már rengeteg komplikáció lép fel, melynek eredményeként fogyatékos gyerekek születnek. Ellene szól ennek a döntésnek a rövid élettartamunk is. Egy 50 éves szülő már 70 éves, amikor a gyermekei még iskolába járnak, így könnyen előfordulhat, hogy nem lesz aki felnevelje az utódait. Akkor távozik az élők sorából, amikor a gyermekeinek a legnagyobb szükségük lenne szüleik támogatására. A pályakezdés, az életbe való beilleszkedés nem megy segítség, és jó tanácsok nélkül. Arról nem is szólva, hogy az unokák is szeretnék megismerni a nagyszüleiket, és igényelnék a szeretetüket. A gyermeknevelés, a példamutatás fizikai megpróbáltatásokkal is jár, amihez fiatal, életerős emberek kellenek. Az sem szerencsés dolog, ha a huszonéves gyerekeknek a szórakozás, párválasztás helyett idős, beteg szüleik gondozásával, ápolásával kell tölteniük a szabadidejüket. Az egyetlen jó megoldás tehát a természetes kötelékek helyreállítása a családban. Vissza kell hozni a nagycsaládok jól bevált rendszerét, amelyben mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért.

Egyébként a nálunk fejlettebb Földön kívüli civilizációk is ezt a módszert alkalmazzák. Ők úgynevezett nagy közösségekben nevelik a gyermekei­ket, amely több család együttéléséből jön létre. Ezek­ben a nemzetségekben a szülők bármikor felkeres­hetik az utódaikat, és bármennyi időt eltölthetnek velük. A gyerekek tehát nincsenek elszakítva a szülőktől, de a nevelésük az idősebb generációra van bízva. Olyan kiforrott, bölcs em­berekre, akik már túl vannak az önmeg­valósításon, és egyetlen feladatuk, hogy tu­dásukat, tapasztalataikat, hagyo­mányaikat to­vábbadják a fiatal nemzedéknek. Ez­által ők is megbecsült tagjaivá válnak a társa­da­lomnak. Nem kezelik őket számkivetettként, mint mi. Nem fordulnak el tőlük, nem hányják a sze­mükre, hogy ők csupán eltartottak. Nem írják le az öregeket, mert tisztában vannak a ben­nük rejlő értékek nélkülözhetetlenségével. Mindezek figye­lembe vételével náluk az idő­sek nagy meg­be­csülésnek örvendenek. Tisz­telik őket áldozatkész­ségükért is, azért, hogy egy élet küzdelme után nem önmagukkal törődnek, hanem hajlandóak magukra vállal­ni a fiatal nemzedék felnevelésének nem kis gondját.

Ez a késztetés alighanem az ösztöneiből fakad. Mivel évmilliókon át neki kellett a gyermekeit etet­ni, ruházni, felnevelni, a saját bőrén érezte, hogy mi­lyen az, amikor a szerencsétlen körülmények foly­tán ezt nem tudja megtenni. Gyakran előfordult, hogy a férfi, akinek gondoskodnia kellett volna a családjáról napokig, sőt hetekig nem tért haza. Ilyenkor a gyermekei a szeme láttára haltak éhen. Ezek a tragédiák oly mély nyomot hagytak benne, hogy akaratlanul törekszik az anyagi biztonságra. Mivel a civilizált országokban ma már senkit sem fenyeget az éhenhalás veszélye, ez az ösztön harácsolásban, az anyagiak mindenek fölé helyezésében nyilvánul meg. A sok pénz, a fokozott biztonság ezután elkényelmesedéshez vezet, ami a tespedés melegágyává válik a társadalomban. A végeredmény a fejlődés lelassulása, vagyis az az állapot, amely annak idején a matriarchátus meg­szű­néséhez vezetett. A nők tehát még át sem vették a hatalmat, máris előkészítették az újkori matriarchá­tus bukását.

A fejlődéshez ugyanis rugalmasságra, kockázatvállalásra, és nagyfokú lemondásra van szükség. Ez utóbbi tulajdonság ugyan korábban magvolt a nőkben, de mostanában mind kevesebb az olyan nő, aki hajlandó lenne bármiről is lemondani az élet­ben. Ezek az elvárások kiegé­szül­nek a new age követel­mé­nyeivel: az önzetlen szere­tettel, az embertársaink iránti törő­déssel, toleranciával. A nők ezen a téren is nagy gyakorlatra tet­tek szert az évezredek során. Ezért is kapták meg a lehető­séget a világ megmentésére; az erőszak, a mindent elöntő bru­talitás mocsarából való kieme­lésére. A hatalomváltás során azonban úgy tűnik, hogy ezek az erények is eltűntek a nőkből, és viselkedésükkel sorozatosan azt bizonyítják, hogy nem képesek eleget tenni küldetésüknek.

A józanul gondolkodó nők már érzik ennek veszélyét, és mintegy „mentőövként” hangoztatják társaiknak: „A férfiak legyenek továbbra is a teremtés koronái, de mi legyünk a teremtés mozgatórugói. Nem a férfiak túlszár­nya­lásá­ra kell törekednünk, ha­nem önmagunk kiteljesítésé­re.” Sza­va­ik azon­ban a „falra hányt bor­sónak” bizonyultak, mivel az egyenjogúságukat ki­har­colt nők újabban már nem csak a férfiak szerep-körét vet­ték át, hanem a rossz szoká­sai­kat is. A dohány­zást, az al­ko­hol­fogyasz­tást, a ká­­bítószer-él­ve­zetet, a ká­rom­ko­­dást és a sze­xuális sza­ba­dos­sá­got. Mind több az olyan nő, aki nyílt szexuális ajánlatot tesz a neki tet­sző fér­finak, és való­ság­gal az ágyá­ba vonszolja őt. Már a tar­tós kap­csolataikat sem az érzel­meik vezérlik. Az eman­­ci­pált nők manapság csak azért tartanak maguk mellett férfit, mert a hiányuk leértékeli női mivol­tukat. Hosszú távon hajadon­nak len­ni a társadalom jelenle­gi értékítélete alapján a nő képességeinek fogyatékossá­gá­ra utal. Egyébként elhanya­gol­ható tényezőnek tekintik a fér­fit az érvényesülésért foly­tatott kőkemény küz­delemben. Ennek során már nem csak a vi­selkedésük hasonlít a férfiak­hoz, hanem a kül­sejük is. Vetélytársaikhoz hasonlóan a nők is kopaszodnak. Mind több vezető beosztású nő szenved diffúz hajhullásban. A fejtető ton­zú­ra­szerűen kialakuló hajritkulása eddig csak a fér­fiakra volt jellemző, és a férfi nemi hor­mon, a tesztoszteron váltotta ki. Ennél is meg­lepőbb tény, hogy ma már több nő hal meg szívinfarktusban, mint férfi. A nőknél az „üz­let­asszony-betegség” mögött pszichés ténye­zők húzódnak meg, amelyek a feminin és a maszkulin szerepek keveredéséből származ­nak.

Mivel a férfias helytállás nagyfokú önbizal­mat igényel, mostanában tömegesen plaszti­káz­tatják magukat, hogy keményebbé, kihí­vóbbá és dögösebbé váljanak. A vonzó külső számukra nagyon fontos, mert lelkileg rend­kívül sebezhetők. Ha egy férfit becs­mérelni kezdenek, nem veszi nagyon a lelkére, mivel az elő­ző életeiben hozzászokott a meg­alázó helyzetekhez. Az otthon védelmét élvező nő azonban nem volt kitéve a társadalom kénye-kedvének, a rosszin­du­la­tú alakok szidalmai­nak, ócsár­­lá­sának. Csak a családjában kel­lett megfelelnie az elvárások­nak. Emancipáció azon­­ban le­bon­totta ezt a védőburkot, így most ezen a téren is helyt kell állniuk. Ez azért sem könnyű, mivel köztudott, hogy a nők hama­rabb öregszenek, mint a férfiak, és ennek meg­nyilvá­nu­lásai to­vább növelik sebez­hetősé­gü­ket. Az ebből eredő lelki bizonytalanság emancipációs törekvéseik fokozására ingerli őket, mivel tisztában vannak vele, hogy céljaikat csak fiatalon, szépségük teljében érhetik el. Az idő rövidsége miatt az eddigieknél is könyörtelenebb módszereket alkalmaznak.

Ennek a jelenségnek a nyoma már a sajtóban is fellelhető. Az olvasói levelek alapján meg­álla­pítható, hogy ez a helyzet nem arat osztatlan si­kert a „gyen­gébb nem” körében sem. Meg­l­epő, hogy ép­pen a nők kriti­zálják ezt a folyamatot a leg­in­tenzívebben. Egyi­kük ezek­kel a szavakkal adott hangot a nemtet­szé­sének: „Nem az a baj, hogy a férfiak hatalma meg­­tört, hanem az, hogy a he­lyü­ket átvevő nők semmivel sem kü­lönbek náluk. A leg­többjük meg­lehetősen agresszív, tör­tető, kíméletlen. Mind a csa­ládban, mind a tár­sa­da­lom­­ban uralomra vágynak, és a hata­lomért foly­tatott harc­ban min­dent legázolnak. Női mivol­tuk­ból kifordulva szinte kéjes él­vezettel tapossák el a férfiakat maguk körül, és »kard­csörte­tő« kijelen­téseikkel lépten-nyo­mon hangoz­tatják le­szá­molási szán­­dé­kaikat.” Nem zárható ki, hogy ebben a vi­sel­ke­désben szerepet játszik egy tudat­alatti kész­­­tetés is. Most akarnak törleszteni mind­azon meg­aláztatásokért, ame­lye­ket a történelem során a fér­fiaktól elszenvedtek.

Mindezen hibák következ­mé­­nyeként a vezető pozícióba ke­rült nők sorra buknak el. Emiatt késik a túlvilági erők által előké­szített és megjövendölt női ha­talomváltás. Világunk látha­tat­lan irányítói úgy látják, hogy a férfiak paródiájaként viselkedő nők nem méltók a támogatásukra. A szelídség, az együttérzés és a nagyfokú erkölcsi érzék helyett még a férfiaknál is kíméletlenebb módon bánnak embertársai­k­kal. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy rohamosan fogynak a férfiak. A WHO felmérései szerint a 15-44 éves kor­osz­tályból elhunytak jelentős ré­szének halála vezethető vissza lelki zavarra. A depresszió okozta megbetegedések főleg a férfiakat sújtják. Ennek oka az átalakuló társadalom okozta stresszhelyzetben keresendő. A nők előretörése, a férfiak leértékelődése ma már világjelenség. Az ezzel járó jövedelem-lemaradást, a dominancia-sorrendben való hátrább sorolódást azonban a férfiak nehezen tudják feldolgozni. A több ezer éves értékrend felborulása, a viszonylagos lemaradás lelki átélése pszichés zavarokat idéz elő náluk. Az agresszív hajlamú férfiak azonban nehezen nyugszanak bele ebbe a helyzetbe. Hímsoviniszta ösztöneik sokszor tragikus következményeit legérzékletesebben a „Végső hajsza” című amerikai film érzékelteti, Victoria Principal főszereplésével.

A nemi erőszak, a szexuális zaklatás is viszályára fordult. Már nem csak a férfiak provokálják a nőket. A fiatal lányok félig letolt nadrágban és a köl­dököt szabadon hagyó pó­ló­ban közlekednek az ut­cán, mert most „ez a divat”. A feszes nadrág alatt mad­zagbugyi, hadd guvadjon a férfiak szeme. A strandon egy szál tangában feszíte­nek a hölgyek. Ha nem elég domborúak az idomaik, test­ékszerek­kel és tetoválá­sok­kal igyekszenek magukra irányítani a férfiak figyel­mét. A kozmetikai iparral és a kirívó divattal támo­gatott nő szexuális tárgy­ként kínálja, tolakodóan mutogatja magát, de ha nem az áhított testi és anyagi paraméterekkel rendelkező hím közelít hozzá, sértetten és sértően hárít. Csak olyan férfi jöhet számításba, aki Sylvester Stallone testével, Stephen Hawking eszével és Bill Gates bankszámlájával rendelkezik.

Esélyeik növelése érdekében szépségversenyeken mutogatják bájaikat. Feszes trikóban forgolódva, csábos pillantásokkal kelletik magukat bíráik előtt. A formás idomaikat mutogató nőknek vajon miért nem jut eszükbe az egyenjogúság? Testük „húspiacra” bocsátása nem számít az emberi méltóság megalázásának? Az ókorban a rabszolganőket mustrálták így, de akkor a fogaikat is megnézték. Félmeztelen testük kukkolása csak akkor vált ki bennük felháborodást, ha ezt egy valaki teszi. Ha több millióan csorgatják a nyálukat, az nem zavarja őket. Manapság kissé furcsán értelmezik a nők az emancipációt. Azért harcoltak egy évszázadon keresztül az egyenjogúságért, hogy aztán önként megalázzák magukat?

A feminista túlkapások odáig fajultak, hogy korunk szüfrazsettjei átírták a Bibliát. Kiadtak egy olyan változatot, ahol a mindenható Atyát „Atya-Anyának” nevezik. Mivel más téren is hasonló állapotok uralkodnak, segítség helyett efféle rosszallások érkeznek hozzánk a túlvilágról: „A világ, amely egykor otthonos volt számotokra időközben idegenné vált, egyre nagyobb szakadék választ el benneteket tőle. Morálisan annyira csődbe jutottatok, hogy már képtelenek vagytok különbséget tenni, mi az ami ront, és mi az ami javít a helyzeteteken. Így aztán valósággal elvesztitek a fejeteket, és esztelenül cselekszetek. Helyzetetek a szó szoros értelmében drámai.”

Ez a megállapítás némileg ellentmond az I. fejezet elején vázolt pozitív fejleményeknek. Ennek a kettősségnek az oka a viselkedésünk által kiváltott bizonytalanság. A pozitív és a negatív megnyilvánulások váltakozva ütik fel a fejüket, és nem egyszer harcban állnak egymással. Így még mindig nem dőlt el a sorsunk. A jelenlegi zűrzavarban nem állapítható meg világosan, hogy a bukás vagy a megmenekülés irányába kormányozzuk civilizációnk hajóját. Sokat segítene ezen a helyzeten, ha tudatossá válna az emberekben ez a folyamat, így ki-ki eldönthetné, hogy melyik oldalra kíván állni. A tudatos cselekedetek következtében egyértelműen láthatóvá válna a segítők és a hátráltatók aránya. Ennélfogva ha más nem is történne, a létbizonytalanságunk biztosan megszűnne.