Kezünkben tartjuk

Felvilágosult gyermeknevelés

„Az ezotéria kiteljesedésé”-ben több helyen is szó volt a fiatalok nevelési módjáról. Legtöbb problémát a nyakló nélküli televíziózás okozza, az a világszerte tapasztalt jelenség, hogy az elfoglalt szülő a tévékészülék elé ülteti gyermekét, és engedi, hogy válogatás nélkül minden műsort végignézzen. Ebből aztán igen komoly problémák, sőt nem egy esetben tragédiák származnak, mivel a gyerek nem tud különbséget tenni a látottak, és valóság között. Egy 9 éves gyereknek alapvetően mást jelent a valóság, mint a felnőtteknek. Teljes történeteket összeilleszteni és értelmezni csak 13-14 éves korától képes az ember, bonyolultabb eseménysorozatok értelmezésére pedig kizárólag a fel­nőttek képesek. Jelentősen rontják a gyerekek valóságérzetét az akciófilmek, ahol a hősök a legna­gyobb balesetekből is ép bőrrel, sértetlenül sétálnak ki. Nem csoda, hogy ezek után ők is elkezdenek vagdalkozni. Gyilkos szerszámokkal, sőt sok esetben valódi fegyverekkel támadnak társaikra, ab­ban a hiszemben, hogy semmi bajuk sem történik. Hogy mennyire nincsenek tisztában a valódi fegyverek veszélyességével, arra legjellemzőbb példa annak az amerikai kisfiúnak az esete, aki miután szitává lőtte az osztálytársát ártatlanul azt mondta: „Nem hittem, hogy ettől meghal.” A következményektől sem félnek, hiszen a „hősökre” nem büntetés vár, hanem felmagasztalás. Egyébként sem kell tartaniuk a büntetéstől, mert a kiskorúak javító-nevelő intézete minden országban dugig van telve, és a hosszú várólista miatt végül is hazaküldik őket. A javítóintézeteknél is rosszabb megoldás a kiskorúak börtöne, mert itt profi bűnözők veszik kézbe őket, és képzésükkel biztosítják az utánpótlást. Ez a közeg egész életre meghatározza a sorsukat, örökre a bűn fogságában maradnak.

A problémát tehát már látjuk, a gyökerét is feltártuk, de semmit sem teszünk ellene. Mindenki arra vár, hogy majd csak történik valami, idővel jobbra fordulnak a dolgok, de a híradások ennek éppen ellenkezőjéről szólnak. Az Egyesült Államokban pl. az elmúlt 2 év alatt már a 13. tömeggyilkosságot követték el fiatalkorúak, mivel senki sem hajlandó kivenni a fegyvert a kezükből, sen­­kinek sincs ideje arra, hogy elkezdje ne­vel­ni őket. Nem érünk rá a gyermekeinkkel fog­lalkozni, mert látástól vakulásig haj­tunk, hogy meg­kapjon mindent, amit csak kér. Ke­zün­ket, lábunkat törjük azért, hogy elké­nyez­tessük őket; de semmit sem te­szünk annak érde­ké­ben, hogy embert farag­junk belőlük. Jelen­tő­sen nehezíti a szem­léletváltás bekö­vetkezését, hogy a so­kak számára példaképül szolgáló sztá­rok sincsenek tisztában a gyermekne­velés helyes módjával. Ezt bizonyítja egy is­mert filmszínész nyilatkozata: „Gye­rek­koromban sokat nélkülöztem, ezért el­határoztam, hogy az én gyerekeim min­denből a maximumot kap­ják.” A gyere­keiket kényeztetőknek eszük­be sem jut, hogy a nélkülözések, csalódások, szen­­­vedések csináltak belőlük embert; há­nyat­­tatá­sokkal teli életük eredmé­nyez­te a ki­tar­tá­su­kat, a szívósságukat, a küz­dő­képes­sé­gü­ket, vagyis mindazon tulaj­donsá­gai­kat, me­lyeknek a sike­rei­ket kö­szönhetik. Elkényeztetett utó­da­ikból vi­szont semmi sem lesz, mert a jómód, a gondtalan élet nem sarkallja őket képes­ségeik fejlesztésére.



Köztudott, hogy teljesítményori­en­tált világban élünk, és életünk minden mozzanatát ennek az elvárásnak ren­deljük alá. A jelenlegi követelmény­rendszer fokozott súllyal nehezedik a felnövekvő nemzedékre. A karrierépítés már az iskola-előkészítővé torzult óvo­dákban elkezdődik. Újabban a 4-5 éves gyerekek sem játszhatnak önfe­ledten, mert folyik az „életre való felké­szí­té­sük”. A vad hajsza azonban az elemi iskolában indul be igazán. 6-7 éves gyerekek testsúlyuk egynegyedét is elérő 6-8 kilós táskák alatt görnyedeznek, mivel már a betűvetés elsajátításának időszakában annyi plusz terhet raknak rájuk, ami egy tucatnyi könyv magukkal cipelését teszi szükségessé. Az iskolai órák után nem mehetnek haza, mert otthon nincs aki vigyázzon rájuk. Így irány a napközi. Onnan rohanás a szakkörbe és különféle különórákra, nehogy az érvényesülésért folytatott világméretű versenyben lemaradjanak. Ez a hajsza csak fokozódik a középiskolában, és a felsőfokú tanulmányok végzése so­rán. Mire a mai fiatalok megszerzik a diplomájukat, illetve a diplomáikat – mert mostanában egy dip­lomával már nem sokra lehet menni – idegbeteggé válnak. Nem is csoda, hiszen évtizedeken át nem volt egy perc nyugalom sem az életükben. A nyári vakációk alatt sem tehették amit akartak, mivel vártak rájuk a képességfejlesztő táborok. Soha nem tudtak csendet teremteni önmagukban, nem ma­radt idejük a befelé fordulásra, önmaguk megismerésére. A világot sem volt alkalmuk meg­ismerni, mert az iskolákban nem tanítják az univerzum valós működtető erőit, a háttérből irányított életet maguk az oktatók sem ismerik. Ennélfogva valójában semmit sem tudnak a világról, a sok bizonyítvány és oklevél ellenére halvány sejtelmük sincs arról, hogy mi történik velük, mi folyik körülöttük.

Még a látható világ működésével sincsenek tisztában, mivel ezt csak könyvekből, filmekből, színdarabokból lehetne megismerni. A túlterhelt diákok azonban a kötelező olvasmányon kívül nemigen tudnak más könyvet a kezükbe venni, és moziba, színházba, operába is csak elvétve jutnak el. De ha még szakítanak is időt egy-egy tanulságos regény elolvasására, nem mennek vele semmire, mert arra már végképp nincs idejük, hogy eltöprengjenek a tartalmán. Teljesítmény-centrikus környezetük nem engedi a befelé fordulást, az elgondolkodást, a részletekben való elmélyülést. Lépést kell tartani a többiekkel, újabb és újabb ismereteket kell befogadni. A rájuk zúduló információözönnel azonban nem jutnak sehová, mivel nem látják az összefüggéseket a tanultak között. Az iskolákban „tanulógéppé” váltak, és nem gondolkodó emberré. Így nem csoda, hogy az életbe kikerülve nagy csalódás éri őket. Hamar rájönnek arra, hogy amit az iskolában tanítottak nekik, annak túlnyomó részére semmi szükség sincs a gyakorlatban. Amire viszont szükségük lenne, arra nem tanították meg őket. Az „élet iskolájában” a legelemibb ismeretekkel sincsenek tisztában. Miután nincsenek felvértezve a rájuk leselkedő veszélyekkel szemben, már az első apró akadályban elbotlanak, és sokszor olyan súlyos lelki sérüléseket szereznek, ami egy életen át elkíséri őket.

A szakmai nehézségeken túlmenően magánéleti problémák is keserítik mindennapjaikat, mert ezen a téren még az iskolai tanulmányaikra sem támaszkodhatnak. Az iskolában nem élni tanítják meg a gyerekeket, hanem érvényesülni. Ma egyetlen iskola egyetlen tananyaga sem szól létünk értelméről, emberi mivoltunk céljáról; arról hogy honnan jöttünk, hová tartunk, és mi a dolgunk itt a Földön. Ennélfogva arról sem kapnak tájékoztatást, hogy miként tudják megállni helyünket az életben. Ezen a téren még az igazodás, a minta követése sem segít, mivel ma már nincsenek példaképek. Akiknek azzá kellene válniuk, mindegyre negatív üzeneteket küldenek a környezetüknek, cselekedeteik alapján inkább elrettentő példaként szolgálnak. A reklámok által sugallt felszínes értékek pedig hazug, illúziókkal teli életmodelleket kínálnak.

Mindezek következtében egyre szaporodnak a kétségeik az élet értelmével kapcsolatban. Mind több fiatal jut arra a meggyőződésre, hogy fizikai létének semmi értelme, indoka sincs. Egy idő után meg is tesz mindent annak érdekében, hogy kivonja magát ebből a világból. Először csak a feledés, az átmeneti kikapcsolódás reményében nyúl az alkoholhoz, a drogokhoz. Később az élvezetek rabjává válik, mivel ebben látja a testi lét egyetlen célját, magyarázatát. Ez az életmód azonban erkölcsi zülléshez, egészségének teljes leépüléséhez vezet, amelynek elkerülhetetlen következménye a földi világból való távozás. Ily módon több millió fiatal vész el a társadalom számára szerte a világon. Semmivé válik a sok tanulás, a szülők erőfeszítése, az iskoláztatásukra fordított tetemes állami kiadás. Mindez azért, mert nem vagyunk hajlandóak megismerni a valós világot, nem vesszünk tudomást a körülöttünk zajló események rejtett összefüggéseiről.

A technikai fejlődés terén nagy lépésekkel haladtunk előre. Az „élet tudományában” azonban semmit sem fejlődtünk. Sőt határozottan visszafejlődtünk. Háromezer évvel ezelőtt, a görög bölcsek tevékenységének időszakában az emberek sokkal okosabban éltek, mint most. A jelenlegi generációk az életben való eligazodásban annyi segítségre sem számíthatnak, mint az elődeik. A saját tapasztalataik és a történelem viharai által éretté vált dédszülők, nagyszülők kihalnak, így már az sincs, akitől kérdezhetnének. Így az élet nagy kérdéseire, hogy: „Ki vagyok én? Hogyan képzelem el az életemet? Kivel akarok együtt élni, és hogyan? ” – mindenkinek magának kell megtalálnia a választ. A mai fiatalok a saját kárukon jönnek rá arra, hogy milyen úton kell, illetve kellett volna járni. Addig azonban annyi hibát, olyan végzetes tévedéseket követnek el, melyek csapdájából nem tudnak szabadulni.