Kezünkben tartjuk

Láncra vert intelligencia

A nyugati országokban közismert a fejvadász cégek tevékenysége, akik nagyvállalatok megbízásból felkutatják a legalkalmasabb embereket a kulcspozíciók betöltésére. A kreatív elmékért, a színvonalas munkaerőért folyó harc egyre élesedik. A multinacionális cégek már az egyetemek padsoraiban kiszemelik maguknak a tehetséges diákokat, és magas ösztöndíjakkal igyekszenek magukhoz láncolni őket. A diploma megszerzése után az átlagjövedelem többszörösét biztosítják számukra, így a kutatóintézetek és a költségvetési szervek számára szinte lehetetlenné teszik az utánpótlás biztosítását. Ráadásul a több éve náluk dolgozó munkatársakat is elszipkázzák, magas bérajánlatokkal magukhoz csábítják. Az állam nem tud versenyezni a multik tőkeerejével, képtelen horribilis jövedelmeket biztosítani az alkalmazottai számára. (Amerikában ma egy menedzser százszor annyit keres, mint egy állami hivatalnok.) Színvonalas munkaerőre, kreatív elmékre azonban az űrkutatásban és a hadserekben is szükség van, ezért megszerzésük érdekében újabban a törvénytelen eszközöktől sem riadnak vissza. A belügyi apparátus lehetőségeit kihasználva elrabolnak, majd nyomtalanul eltüntetnek nagy tudású szakembereket, specialistákat. A legújabb esetről Peter Van Dyke számol be a Hihetetlen folyóirat 2005. áprilisi számában (54-55. oldalak):

Eugene Wilson a híres Yale Egyetemen végezte tanulmányait, méghozzá nem is akárhogy. A tanárok ideális diáknak, a társai pedig követendő mintaképnek tekintették. A fiatalember harmadéves volt, és természetesen minden tantárgyból jelesre vizsgázott. Ehhez az eredményhez jelentősen hozzájárult, hogy a Lockhead-Martin repülőgépgyár által biztosított magas ösztöndíj következtében nem voltak anyagi gondjai. Nem kellett mellékállás után szaladgálnia, újságkihordással és egyéb tevékenységgel biztosítania a megélhetését. Minden erejét és idejét a tanulásra fordíthatta. A szorgalomhoz kiváló tehetség párosult, így a tanárai nagy jövőt jósoltak neki. A jóslat be is vált, csak nem egészen úgy, ahogy ő azt elképzelte. Az egyetemet ugyanis nem fejezhette be, a doktorátust nem szerezhette meg, pedig az ehhez szükséges tudás már akkor a kisujjában volt.

Tanulmányai megszakadásának oka, hogy Eugene Wilson 2002. novemberében egyszerűen eltűnt. A szokásos emberrablás kizárható volt, mert családja nem volt tehetős, így nagy váltságdíjat nem remélhettek volna az elrablói. Az önpusztítás, bűncselekményekbe keveredés miatti lemorzsolódás sem jöhetett szóba, mivel soha nem voltak zavaros ügyei. Nem járt tépős bulikra, nem randalírozott, és kerülte a kábítószeres összejöveteleket. Szinte mindig otthon vagy az egyetemi könyvtárban ült, és tanult vagy könyveket, tudományos szakfolyóiratokat olvasgatott. Jó kedélyű, kiegyensúlyozott diák volt, és az eltűnése előtti napokban semmi sem utalt arra, hogy valamilyen gondja, baja lenne. Személyes tárgyait, ruháit, könyveit is hiánytalanul megtalálták a szobájában. Ez arra utal, hogy nem önként távozott, nem utazott el sehová, mert nem vitt magával semmit. Az iratait sem. Az édesanyja egy darabig azt hitte, hogy emberrablók hurcolták el, de hiába várta a zsaroló telefonhívásokat. Senki sem jelentkezett. Ezért a következő fél évben privát nyomozásba kezdett, melynek során sikerült felderítenie fia utolsó napjának egyes mozzanatait. A tanúk egyike beszámolt róla, hogy eltűnése napján, november 26-án délután 3 órakor egy országúti McDonald’s étteremből sétált ki, és beszállt egy fekete Buickba. (Az Egyesült Államokban ez a gépkocsitípus tölti be azt a szerepet, amit Európában a Mercedes. A kormányhivatalok előszeretettel használják ezt a márkát. Itt is fekete színben rendelik meg, mint nálunk a minisztériumok.) A gépkocsiban rajta kívül három ismeretlen férfi tartózkodott., és semmi nem utalta arra, hogy erőszakot alkalmaztak volna.

Ennél több információra nem tudott szert tenni, mert az FBI néhány nap után berekesztette az utána való nyomozást. A bejelentést tartalmazó akta pedig elveszett. A kongresszusnak, illetve a képviselőknek küldött leveleit a címzettek meg sem kapták, szőrén-szálán „elvesztek” a postán. Bárhová fordult egy láthatatlan falba ütközött, amely nem engedte továbblépni, nem hagyta, hogy fényt derítsen a rejtélyre. Irene, az édesanya már kis híján megőrült a tehetetlenség miatt, amikor kapott egy telefonhívást. Egy ismeretlen férfi azt közölte vele, hogy a fia remekül van, és fontos kutatásokban vesz részt. Végül figyelmeztette, hogy magánnyomozása veszélyezteti az állambiztonságot, és ezzel saját magát is bajba sodorhatja. Irene nem tudott belenyugodni abba, hogy a fiát egy állami szervezet csak úgy elrabolta, és szigorúan titkos kutatásokban használja. Felsejlett benne, hogy ha az állam így biztosítja maga számára a kimagasló tehetségeket, akkor nem ő az egyedüli áldozat.

Ezért kiterjedt kutatásokat folytatott, melynek során kiderült, hogy sok száz fiatal tehetség tűnt el hasonló módon. Alaposan feltérképezte a médiában ismertetett hasonló eltűnéseket, majd kapcsolatba lépett a családtagokkal. Az azonos módszer alapján gyanítható volt, hogy ezeket az elrablásokat egy erre a célra létrehozott titokzatos szervezet hajtja végre. Az is kiderült, hogy nemcsak az Egyesült Államokban történek ilyen esetek. Világszerte előfordulnak hasonló eltűnések, jó néhány különleges képességekkel rendelkező személy vált „kámforrá” az elmúlt évtizedekben. Leginkább a korunk technikai színvonalát jóval meghaladó találmányok kiötlői tűnnek el, de nincsenek biztonságban a kiemelkedően magas intelligenciahányadossal rendelkezők sem. Az elkeseredett anya a nyomozása során rengeteg esetet és tanulságos, árulkodó részletet derített fel, amelyeket két év után nyilvánosságra hozott. Saját kiadásában megjelentett könyvébe rámutatott arra, hogy itt egy államilag irányított agyelszívási programról van szó. Okos, tehetséges fiatalemberek, akik fényes karrier előtt állnak egy adott szakterületen, egyszer csak nem mennek haza. Nem jelennek meg az órákon, semmilyen életjelt nem adnak magukról. Elrablásuk során rendre megjelenik egy fekete Buick típusú gépkocsi, benne marcona férfiakkal. Mivel hivatalosan igazolni tudják magukat, az áldozataik gyanútlan beszállnak. A „kis elbeszélgetés” után azonban már nem engedik haza őket.

Könyvének megjelenése után, 2004. szeptemberében Irenehoz hívatlan látogató csengetett be. A férfi az FBI munkatárasaként igazolta magát, és egy fél órás beszélgetés során tájékoztatta az édesanyát arról a programról, amelyben a fiát alkalmazzák. Az ügynök elmondása szerint a fiát is elrabló szervezet nemzetközi, és azért hozták létre, hogy kimagasló képességű embereket kutasson fel, és állítson az ország, illetve a világ szolgálatába. Mindez komoly állambiztonsági érdek részét képezi. A szabadpiacon ugyanis nem tudnak hozzájutni tehetséges fiatalokhoz, mert a multinacionális cégek elhalásszák előlük a legjobb szakembereket. A szerényen pénzelt, államkincstári forrásból tevékenykedő intézmények képtelenek versenyezni az extraprofittal rendelkező világcégekkel. Alacsony bevételei miatt az állam szinte esélytelen ebben a küzdelemben. Már pedig a honvédelem, az űrkutatás, a világban betöltött nagyhatalmi pozíció megtartása érdekében éppen az állami kutatási intézményeknek lenne szükségük a legtehetségesebb emberekre. Az állambiztonság és a tudományos haladás ugyanis előbbre való, mint a profithajsza, de ezt a multik nem képesek belátni.

Ezért az 1960-as években vezető politikusokban megfogalmazódott a gondolat, hogy akit pénzzel nem tudnak megszerezni, azt erőszakkal kényszerítik arra, hogy az államnak dolgozzon. Ez persze nem jelenti azt, hogy rabszolgaként dolgoztatják, kizsigerelik őket. Jó körülmények között élnek szigorúan titkos, még az állami szervek által is ismeretlen létesítményekben, amelyek mélyen a föld alatt vannak. A „láncra vert elmék” tehát titkos föld alatti laboratóriumokban tevékenykednek, és mivel túl sok ismerettel rendelkeznek az ott folyó dolgokról, szinte semmi esélyük arra, hogy valaha is felengedik őket a felszíni világba. Aki nagyon tiltakozik a sorsa ellen, annak hangulatjavító drogokat adnak be, de az FBI ügynök állítása szerint ez a módszert nem szeretik alkalmazni, mivel ez a hatékonyság rovására megy. Az elkábított nem képes megfelelő színvonalon alkotni. A legtöbb esetben azonban erre nincs szükség, mivel ezeknek a specialistáknak a többsége munkamániás, és nem sokat törődik az életkörülményeivel. A feladat szép és érdekes, és annyira belemerülnek a munkájukba, hogy azt a szerény fizetésüket sem tudják elkölteni, amit kapnak. Egyébként is lent minden szükségletüket kielégítik. Az ilyen emberek a felszíni világban sem nagyon tudnak mit kezdeni a jövedelmükkel, mert „nem érnek rá élni”. Aki fiatalon nem szokja meg a jólétet, annak később már nem hiányzik. Egy idő után számukra a boldogság forrása az alkotás, az önkiteljesítés lesz. Erre pedig ezeken a helyeken korlátlan lehetőség nyílik.

Irene nem sokat tudott kezdeni a kapott információkkal, mert az ügynök neveket, helyszínt nem említett. Csupán annyit mondott búcsúzóul, hogy egyszer még büszke lesz a fiára, majd ha azt látja a tévében, hogy amerikaiak teszik a lábukat a Marsra. Az anya azonban ne hatódott meg, és tovább folytatta a nyomozást, hogy kiderítse, hol van a fia. Ezen túlmenően minden elképzelhető fórumon hangoztatta, hogy amerikai kormányhivatalnokok tehetséges embereket rabolnak el, és rákényszerítik őket bizonyos programokban való részvételre. Ekkor az illetékesek megelégelték az asszony tevékenységét, és 2004. október 24-én Eugen Wilson anyja is nyomtalanul eltűnt. Senki sem tudja hová lett. A hivatalos nyomozás eredménytelen maradt. Csak a kis példányszámban megjelentetett könyve maradt meg utána. Ismerősei mind a mai napig találgatják, mi történt vele. Likvidálták, vagy levitték őt is a föld alá, és most együtt él a fiával?

Mindezek hallatán sokakban felmerülhet, mi szükség van erre. Hogy lehet ilyen kegyetlen és eszetlen módon megoldani a társadal­mi problémákat. Csak egy bürokrata képes ilyen megoldások kiötlésére. Min­den épeszű ember belátja, hogy a mai terrorveszélyes világban elsőrendű fon­tosságúvá vált az állambiztonság. A tudományos haladás, a jelenleg állami­lag finanszírozott űrkutatás is megkí­vánja a legjobb koponyák alkalmazá­sát. De ezeket az embereket másként is meg lehet szerezni. Ha államérdekből ki lehet sajátítani telkeket, ingatlano­kat, akkor miért nem lehet ezt megten­ni a munkavállalókkal, egyes szakem­berekkel is. Miért van szükség az el­rablásukra. Persze egy ilyen törvény megalkotásakor rögtön felmerülnek az alapvető emberi jogok. Az, hogy az ember nem egy darab föld, vagy egy épület, amit csak úgy el lehet venni. Ez igaz, de ha egyszer el kell venni, akkor melyik megoldás a jobb? Nyomtalanul eltüntetni, vagy közölni vele és a családjával, hogy a társadalomnak szükség van a munkájára. Az elraboltak családtagjai nem azért vannak elkeseredve, mert a fiúk az államnak dolgozik. Még csak nem is a versenyágazatoknál alacsonyabb fizetést sérelmezik. Kétségbeesésük oka, hogy nem tudják mi lett a gyermekükkel. Elrabolták, megölték vagy láncra vert rabszolgát csináltak belőle? Ha tudnák, hogy hol van, és legalább írásban érintkezhetnének vele, mindjárt más lenne a helyzet.

Egyébként változik a világ, és emiatt változni fog a jelenlegi megítélési mód is. Ma már a multinacionális cégeknek sem megy olyan jól. A dekonjunktúra, az alacsony fizetőképes kereslet következtében sorra mennek tönkre a nagyvállatok is. A tartósan munkanélküliek tábora minden országban több milliósra duzzadt. Ilyen körülmények között egy biztos állami állás, egy stabil jövedelem szinte kí­vánatossá válik a munkavállaló szá­mára, még ha nem is olyan nagy a fizetés, mint amit jelenleg a multik fizetnek. Viszont nem fordulhat elő, hogy egyik napról a másikra utcára rakják. Emellett rendkívül érdekes, színvonalas munkát végezhet. Nem jól jövedelmező kacatot, különböző divatterméket kell fejlesztenie nyug­díjig, hanem csúcstechnológiát. Ezt előbb-utóbb az elraboltak is belátják. A zseni egyre jobban belemerül a munkájába, és az évek múlásával már akkor sem merül el az élvezetekben, ha ezt anyagilag megengedhetné ma­gának. Sajnálja rá az időt. Úgy gon­dolja, hogy ennél hasznosabb, értelmesebb dolgokkal is foglalkozhat. A nagy tehetségű emberek azért születnek a Földre, hogy segítsék az emberiség fejlődését. De erre nem lehet erőszakkal kényszeríteni őket. Normális körülmények között önszántukból is hajlandóak feláldozni az életüket.

Mellesleg erre a humanizált kisajátítási rendszerre sem lenne szükség, ha a politikusok bölcsebben irányítanák az országot. Hol van az előírva, hogy az államnak kell magára vállalni az űrkutatás költségeit? Azért, hogy utána az iparvállalatok profitálhassanak belőle? Közismert, hogy az űrkutatásban elért eredmények néhány év után megjelennek a polgári életben is, közszükségleti cikkek formájában. Egy példát kiragadva: annak idején mennyivel járult hozzá a Du Pont cég a NASA költségvetéséhez, hogy kifejlesszék a teflonbevonatot. Pedig igen nagy hasznuk származott belőle. Eddig több száz millió leragadásgátló serpenyőt forgalmaztak világszerte ennek a technológiának az átvételével. Miért nem azok fizetik az űrkutatás költségeit, akiknek ebből a legtöbb hasznuk származik. Ha nem akarnak űrkutatással foglalkozni, akkor fizessenek kutatási adót a várható eredmények fejében. Az így befolyt kutatási hozzájárulásokból már az állam is meg tudná fizetni a jó szakembereket, és semmi szükség nem lenne az erőszakos elvitelükre, a „láncra verésükre”.