Doktori iskola

A hatékony és eredményes pénzgazdálkodás – vagy másképpen fogalmazva megbízható pénzügyi irányítás – elve a költségvetés végrehajtására vonatkozó legfontosabb alapelv. Noha az elv az alapító szerződésekben a pénzügyi rendelkezések között nem jelenik meg, megtalálható azonban a Számvevő Bizottságra (Audit Board), illetve 1975-től a Számvevőszékre vonatkozó akkori 188. cikkben, valamint a legelső, 1960-ban megalkotott költségvetési rendelet alapelvei között. A Számvevő Bizottságot a Szerződés megfogalmazása szerint a pénzügyi gazdálkodás hatékonyságának és eredményességének javítása érdekében hozták létre¹⁰⁷. Az első költségvetési rendelet is csak annyit mondott, hogy a „költségvetési előirányzatokat a gazdaságosság és a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás elveinek megfelelően kell felhasználni”, de azt nem határozta meg, hogy ez alatt mit kell érteni.

A Számvevőszék létrehozásával a rá vonatkozó rendelkezések kifejezetten előírták az ezirányú vizsgálatokat. Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 287. cikk (2) bekezdése – hasonlóan az EK Szerződés 248. (eredetileg 206a.) cikk (2) bekezdésében foglaltakhoz – akként rendelkezik, hogy „[A] Számvevőszék megvizsgálja a bevételek és kiadások jogszerűségét és szabályszerűségét, valamint a pénzgazdálkodás hatékonyságát és eredményességét”. Az Európai Számvevőszék gyakorlata szerint a gazdálkodás akkor tekinthető hatékonynak és eredményesnek, ha az adott forrásokon nyugvó végrehajtási rendszerek és döntések lehetővé teszik az optimális eredmény elérését, vagy a minimális forrást használják fel a tételezett cél eléréséhez. E két véglet között az adott cél elérésének és a rendelkezésre álló eszközök választásának illetve felhasználásának optimális aránya eredményezi a leggyakrabban a gazdálkodás hatékony és eredményes voltát¹⁰⁸.

Az EK Szerződés 274. cikke, amely a végrehajtás feladatát bízza a Bizottságra, a Maastrichti Szerződés által végrehajtott módosítás óta előírja számára, hogy a végrehajtás a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás elvének szem előtt tartásával történjen. Ezt az attitűdöt azonban nem csak a Bizottságtól, hanem a tagállamoktól is megköveteli. Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 317. §-a mindezt tovább erősítette azzal, hogy a költségvetés végrehajtásának feladatát a Bizottság a tagállamokkal együttműködve hajtja végre, így az elvnek szükségszerűen a tagállami közreműködés során is maradéktalanul érvényesülnie kell.

A gazdálkodás gazdaságosságának, hatékonyságának és eredményességének mérhetősége érdekében a Költségvetési rendelet előírja, hogy a költségvetésben foglalt minden tevékenységi ágra egyedi, mérhető, elérhető, szakszerű és időzített célkitűzéseket kell megszabni. A döntéshozatal javítása érdekében pedig az intézmények mind előzetes, mind pedig utólagos értékeléseket készítenek minden olyan programra és tevékenységre, amelyek jelentős kiadással járnak. Emellett figyelemre méltó a Költségvetési rendelet 28. cikke, amely minden olyan jogalkotási javaslathoz, amely hatással lehet a költségvetésre, pénzügyi kimutatás és előzetes pénzügyi értékelés készítését rendeli.

A hatékony és eredményes gazdálkodás záloga azonban nem csak megfelelő döntéshozatalban, hanem a hatékony és eredményes belső ellenőrzésben is rejlik, amelynek a Költségvetési rendelet 28a. cikke alapján ki kell terjednie

a) a műveletek hatékonyságának, eredményességének és gazdaságosságának,

b) a jelentések megbízhatóságának,

c) az eszközök és információk védelmének vizsgálatára, valamint

d) a csalások és a szabálytalanságok megelőzése és felderítése, és

e) az érintett műveletek törvényességéhez és szabályosságához kapcsolódó kockázatok megfelelő kezelése.

Minden demokratikus jogállam költségvetési jogának alapvető tétele, az állami működés átláthatósága. Az átláthatóság követelménye természetesen a költségvetési kérdésekre is vonatkozik, ennek megfelelően kell a költségvetést megalkotni és végrehajtani és az elszámolásokat bemutatni. Másképp fogalmazva az átláthatóság követelményének érvényesülnie kell mind a költségvetés megalkotásakor, mind a végrehajtás, mind az ellenőrzés alapjául szolgáló beszámolók elkésztése során.

Az átláthatóság elvének formai megjelenése az Unió költségvetésének vonatkozásában, hogy az Európai Parlament elnöke a költségvetést és a módosító költségvetéseket, a végső elfogadás után az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában (Official Journal) közzéteszi. Ugyanez vonatkozik az éves pénzügyi beszámolókra, valamint az intézmények által elkészített pénzügyi gazdálkodási beszámolókra, amelyeket az Európai Közösségek Hivatalos Lapjában szintén közzé kell tenni.

A költségvetési rendelet végrehajtási szabályai¹¹¹ azonban az elfogadott költségvetés közzététele szempontjából még a Hivatalos lapban történő közzétételnél is tovább mennek: előírják, hogy a költségvetés végleges, részletes számait a költségvetés végleges elfogadását követően a lehető leghamarabb, de legkésőbb négy héten belül valamennyi nyelven közzé kell tenni az intézmények honlapján, amíg a Hivatalos Lapjában közzététel folyamatban van.

A költségvetési ellenőrzés során kiemelkedő szerepe van az Európai Számvevőszék által végzett ellenőrzéseknek. A Számvevőszék által készített éves jelentéseket, megbízhatósági nyilatkozatokat, különjelentéseket, éves különjelentéseket és véleményeket szintén közzé kell tenni a Hivatalos Lapban, de emellett megtalálhatók a Számvevőszék honlapján is.

Noha az átláthatóságot manapság a demokratikus politikai berendezkedés egyik sarokkövének tekintik, az Európai Közösségek működésének kezdeti évtizedeiben nem tulajdonítottak ennek legalábbis a szabályozás és a gyakorlat terén túl nagy jelentősséget¹¹². Ezen akkori általános hozzáállással összhangban az átláthatóság elve a korábbi (1977-es) költségvetési rendeletben alapelvként nem jelent meg, a 2002-es költségvetési rendeletben azonban nevesített lett¹¹³. Az átláthatóság biztosítása terén a tagállamok között is lényeges eltérések tapasztalhatók¹¹⁴. Az intézmények tevékenységének átláthatósága szempontjából az egyik alapvető lépés a Maastrichti Szerződéshez csatolt, a demokráciáról, az átláthatóságról és a szubszidiaritásról szóló 17. számú nyilatkozat, amely rámutatott, hogy a döntéshozatali eljárások átláthatósága erősíti az intézmények demokratikus jellegét és a közigazgatásba vetett közbizalmat.

Hasonló jelentőségű lépés volt a dokumentumokhoz való hozzáférés jogának beillesztése az EK Szerződésbe az Amsterdami Szerződés által¹¹⁵. A Maastrichti Szerződést követően született meg a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való hozzáférésről szóló Magatartási kódex, amely – bizonyos ésszerű kivételekkel – a lehető legszélesebb-körű hozzáférést kívánta biztosítani a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz, valamint – az EK Szerződés 255. cikkének végrehajtása érdekében megalkotott – az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság dokumentumaihoz való nyilvános hozzáférésről szóló 1049/2001/EK rendelet. E szabályozások nyilvánvalóan általános érvénnyel születtek meg, de természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a költségvetési kérdések tekintetében sem¹¹⁶.

Ha az átláthatóság elvét a magyar államháztartási szabályozásban keressük, akkor meglehetősen felemás eredményre juthatunk. A magyar államháztartási törvény¹¹⁷ az átláthatóság elvét nem ismeri, a preambulumban ugyanakkor megemlíti a nyilvánosság elvét. Ez alapvetően a 17. §-ban jelenik meg: „[A]z államháztartás alrendszereiben a költségvetés teljesítésével kapcsolatos adatok; valamint a költségvetési és zárszámadási tervezetek, az államháztartás mérlegei, továbbá az ezeket megalapozó információk az Országgyűlés, illetőleg a helyi önkormányzatok és a helyi kisebbségi önkormányzatok képviselő-testületei (közgyűlései) elé történő beterjesztés után nyilvánosak”. Emellett a törvény előírja a nyilvánosságra hozatali kötelezettséget a hosszú távú kötelezettségvállalásokról (12/C. §), a nem normatív, céljellegű, működési és fejlesztési támogatások alapadatairól (15/A. §), az államadósságról és az államháztartási adósságról (112. §), valamint az államháztartás alrendszereihez kapcsolódó vagyonról, annak változásairól és értékéről (105. §).

Az átláthatóság azonban nem tekinthető a nyilvánosság szinonimájának. Míg a nyilvánosság a releváns adatoknak a köz számára való hozzáférhetővé, megismerhetővé tételét jelenti, addig az átláthatóság ennél némileg többet is feltételez: a megismert tények, információk tegyék lehetővé annak érdemi megismerhetőségét, hogy a költségvetés, vagy annak egy külön vizsgált része, vagy egy költségvetési intézmény miként gazdálkodik, vagy például a közpénzekkel való gazdálkodás a hatályos jogszabályi előírásoknak megfelelően történt-e. Ennek egyik fontos eszköze az összehasonlíthatóság számviteli elvének alkalmazása. Ennek megfelelően az Áht. 18. §-a előírja, hogy „[A] költségvetés végrehajtásáról szóló zárszámadást költségvetési évenként, az elfogadott költségvetéssel összehasonlítható módon, az év utolsó napján érvényes szervezeti, besorolási rendnek megfelelően kell elkészíteni”. Fontosnak tartom azonban annak a szükségességét kiemelni, hogy bár lényeges elem az átláthatóság biztosítása szempontjából az összehasonlíthatóság elvének rögzítése, de ez csak a zárszámadásra vonatkozik. Az egymást követő éves költségvetések tekintetében nem találunk ilyen rendelkezést, amely nem biztos, hogy célszerűtlen lenne¹¹⁸. Ennél azonban nagyobb probléma, hogy a magyar szabályozás a költségvetés megismerhetősége szempontjából egyelőre megreked a nyilvánosság formai követelményének előírásánál és az átláthatóság tartalmi követelménye a szabályozásban – az Áht.-ban – nem jelenik meg. A támogatások terén némi előrelépést jelent a közpénzekből nyújtott támogatások átláthatóságáról szóló 2007. évi CLXXXI. törvény megalkotása, az átláthatóság fogalmát azonban e törvény is bizonyos fokig keveri a nyilvánossággal, és bizonyos adatok nyilvánosságra hozatali követelményével.

Végül a részletesség és az átláthatóság elvének együttes alkalmazásával kapcsolatban szükségesnek tartok egy lényeges – nem csak az EU költségvetését – érintő kérdéskört megemlíteni: mégpedig azt, hogy milyen mértékben legyen egy költségvetés részletes és egyszerre átlátható is. Egyik oldalról vizsgálva e kérdést nyilvánvaló, hogy a költségvetés megalkotóját „képbe kell hozni”, hogy tudja, hogy miről dönt. Másik oldalról azonban feltehető az a kérdés is, hogy szükséges-e, célszerű-e, hogy a költségvetés megalkotóján kívül a széles nyilvánosság számára is hozzáférhető legyen minden költségvetési adat. Pontosabban fogalmazva milyen költségvetési adatokat szükséges és célszerű mindenki számára megismerhetővé tenni. Egy állam esetében van számos olyan szenzibilis információ, amely egyszerre teheti szükségessé a költségvetés nyilvánosságát és nyilvánosságra nem hozatalát. Gondolhatunk itt például különféle haditechnikai beszerzésekre. Elég-e a ha költségvetésben az szerepel, hogy az állam vásárol X darab katonai helikoptert a hozzá tartozó fegyverzettel a költségvetésben e célra összességében meghatározott összegért, vagy a részletesség elve alapján meg kell-e határozni a költségvetésben a helikopterekre, illetve a különféle haditechnikai eszközökre szánt összegeket is. Mindezek más államok számára fontos információk lehetnek. Noha az EU nem rendelkezik saját haderővel, szenzibilis információk a közös költségvetésben is szerepelhetnek. Csak két példát kiemelve, bár a Közösségek létrehozásának idején nem volt cél, de mára megkerülhetetlenné vált a terrorizmus elleni küzdelem, vagy az Unió energiaellátásának kérdésköre. Olyan területek, amelyek jelenleg még viszonylag alacsony finanszírozási összeggel jelennek meg a közös költségvetésben, de nem kizárt, hogy a nem is túl távoli jövőben a tagállamoknak külön-külön és együtt is a mainál jóval jelentősebb összegek kell e kérdésekre fordítaniuk. Kérdés, hogy mennyire szükséges és célszerű az ezekkel összefüggő pénzügyi információk teljeskörű nyilvánosságra hozatala.

A közös költségvetés bevételei tehát két fő kategóriára oszthatók: az ún. saját forrásokra és az egyéb bevételekre. A költségvetés bevételeinek túlnyomó részét – összegszerűen nézve – a saját források jelentik. A 2009. évi költségvetés bevételeinek főösszege 122,9 Mrd EUR, amelyből a saját források 121,5 Mrd EUR-t, míg az egyéb bevételek 1,4 Mrd EUR összeget fedeznek. A saját források képezik tehát a költségvetés bevételeinek mintegy 99%-át¹²⁰.

A saját források rendszere három fő elemből tevődik össze:

• 
  a mezőgazdasági lefölözések és cukorilletékek, valamint a nem tagállamokkal folytatott kereskedelmet terhelő vámok,
  
• 
  a tagállamok által beszedett hozzáadottérték-adó meghatározott része (Áfa-forrás),
  
• 
  a tagállamok GNI-je alapján meghatározott negyedik forrás (GNI-forrás).
  

• 
  korábbi költségvetési évek többlete,
  
• 
  a közösségi intézményekkel kapcsolatban álló személyektől –a közösségi intézmények alkalmazottaitól – származó bevételek (az általuk fizetett adók, nyugdíjjárulékok),
  
• 
  a közösségi intézmények igazgatási tevékenységéből származó bevételek (eszközök értékesítése, kamatok, stb.),
  
• 
  különböző közösségi programokhoz kapcsolódó kiadások visszafizetése,
  
• 
  késedelmi kamatok és pénzbírságok,
  
• 
  hitelműveletekből származó bevételek.
  

Az ESZAK költségvetés autonómiáját már kezdetekkor az ún. ESZAK-illeték¹²¹ biztosította, amely az ESZAK költségvetésnek egyfajta saját forrása volt. Az ESZAK-illeték, amelyet a szén- és acéltermelésre vetettek ki közösségi szinten, az első „európai adó”-nak is tekinthető. Az elsőként létrehozott ESZAK alapító Szerződésének a költségvetés finanszírozására vonatkozó rendelkezései a Szerződés megkötésekor – és talán ma is – igencsak előremutatóak volt. E rendelkezések ugyanis biztosították az ESZAK finanszírozási autonómiáját, függetlenítve azt az esetleges tagállami politikai, vagy egyéb befolyástól¹²². A jó példa azonban nem volt „ragadós”.

Az 1957-ben létrehozott másik két Közösség – az Európai Gazdasági Közösség és az Euratom Közösség – költségvetését a Közösségek létrehozásakor még nem ún. saját forrásokból, hanem tagállami hozzájárulásokból finanszírozták. Az egyes tagállamok hozzájárulásának arányát a Szerződésben rögzítették¹²³. Ugyanakkor a Szerződés¹²⁴ már eredeti változatában is előírta a Bizottság számára, hogy a tagállami hozzájárulások rendszerét miként lehet, illetve kell felváltani a Közösségek saját forrásainak rendszerével. A Szerződés ehelyütt utalt arra, hogy ha létrejön a vámunió, akkor a harmadik országokkal folytatott kereskedelmet terhelő vámok a saját források rendszerének részét fogják képezni.

A Közösségek intézményrendszerét is alapvetően érintő Fúziós Szerződés (1965) rendelkezései alapján az EGK költségvetésbe került az ESZAK és az Euratom adminisztratív költségvetése, de az ESZAK működési költségvetés függetlensége továbbra is fennmaradt. (Ez azonban nagy előrelépés volt, hiszen a korábbi öt költségvetés helyett már csak kettő maradt). Ugyanakkor a Szerződés (20. cikk 2. bekezdése) rögzítette a kivethető ESZAK-illeték felső határát – amely összegszerűségét tekintve jelentős csökkenést eredményezett –, ezáltal az ESZAK – működési – költségvetés egyre súlytalanabbá vált¹²⁵.
2.3 A saját források rendszerének bevezetése

A Luxemburgi Szerződés megkötéséig, 1970-ig az általános költségvetés bevételeit a tagállami hozzájárulások képezték. E Szerződés megkötésével a befizetések rendszere egy alapvető reformon esett át, ekkortól vezették be fokozatosan az ún. saját források rendszerét¹²⁶, amely akkor 3 részből tevődött össze, és amely bár némileg megváltozott struktúrában és tartalommal, de azóta is az EU-költségvetés finanszírozásának alapját képezi:

• 
  a harmadik országokkal folytatott kereskedelmet terhelő vámokból; az ilyen vámokból származó bevételek 1971 és 1975 közötti átmeneti időszak alatt kerültek át – félévente növekvő arányban – a tagállami költségvetési bevételek köréből a saját források közé;
  
• 
  a közös mezőgazdasági politika keretében a Közösségek intézményei által a nem tagállamokkal folytatott kereskedelemre kivetett lefölözésekből, támogatásokból, kiegészítő, vagy kompenzációs összegekből, illetve tényezőkből (a továbbiakban mezőgazdasági lefölözések), amelyek 1971-től kezdődően azonnal a saját források részét képezték, valamint
  
• 
  az Áfa-forrásból, amelynek feltétele volt a tagállamok hozzáadottérték-adó rendszereinek harmonizálása¹²⁷.
  

A saját források rendszerének bevezetése egyrészt az integráció elmélyítését szolgálta a költségvetési téren, másrészt csökkentette a Közösségek tagállamoktól való formális pénzügyi függőségét¹²⁸.

1979-ig csökkenő mértékben a tagállami hozzájárulások is részét képezték az általános költségvetés bevételeinek, a saját források lényegében 1980-tól léptek teljes egészében a tagállami hozzájárulások helyébe.
2.4 A költségvetési problémák hatása a saját források rendszerére az 1980-as években

Az 1980-as években, a saját források rendszerének bevezetését, valamint a Közösségek tagjainak és egyúttal politikáinak folyamatos bővülését követően a Közösségek költségvetésével kapcsolatban egyre több probléma merült fel. E nehézségek különösen három területen csúcsosodtak ki:

• 
  a közösségi intézmények közötti kapcsolatok;
  
• 
  a tagállami befizetések és kapott támogatások különbségéből adódó költségvetési egyensúlyzavarok (különösen érintve akkortájt Nagy-Britanniát);
  
• 
  valamint a Közösség bevételei és kiadási céljai/szükségletei közötti egyre nagyobb szakadékra voltak visszavezethetők.
  

A költségvetési egyensúlyzavarok problematikája az Egyesült Királyság vonatkozásában volt a legszembetűnőbb. A probléma gyökerét az képezte, hogy

• 
  Nagy-Britannia kis méretű mezőgazdasággal rendelkezett, amely jelentős mezőgazdasági termékimportot eredményezett a Közösség többi tagállamából;
  
• 
  mindemellett a többi tagállamnál – arányaiban – jóval jelentősebb mértékben járult hozzá a közös költségvetéshez.
  

A jelenleg is alkalmazott – és időközben lényegét tekintve nem módosított – kompenzációs mechanizmust – a „Juste retour” elve¹²⁹ alapján – a Fontainebleau-i Megállapodásban rögzítették a tagállamok 1984-ben¹³⁰. Lényege, hogy az Egyesült Királyság számára visszatérítésre kerül az ő hozzáadottérték-adó alapból való százalékos részesedése, valamint a részére jutatott közösségi támogatásokból való részesedése különbségének 66%-a, Áfa-forrás alapjának csökkentése által. A kompenzáció terhét a többi tagállam viseli¹³¹.

Ugyancsak ilyen problémával nézett szembe Németország is, mint a közös költségvetés legnagyobb befizetője. Ezen pozíciója alapján igényt tartott az Egyesült Királyság részére nyújtott kompenzációban való részesedésének csökkentésére. A Fontainebleau-i Megállapodás alapján megszületett 1985. évi saját forrásokról szóló tanácsi határozat a kompenzációhoz való német hozzájárulást harmadával csökkentette. Mindez – mint majd látni fogjuk – a mai rendszerben tovább csökkent, és Németországéhoz hasonlóan korlátozottan vesz részt az Egyesült Királyság részére fizetett nyújtott kompenzációban Ausztria, Hollandia és Svédország is.
2.5 A nettó költségvetési pozíció számítása, az európai többletérték és a szolidaritás

A költségvetési pozíció számítása, és ennek alapján a – a nettó befizető – tagállamok részéről különféle visszatérítési, illetve kompenzációs igények támasztása igencsak veszélyes területre vezette a közösségi pénzügyeket, a nettó költségvetési pozíció a költségvetésről (a középtávú pénzügy prespektíváról) szóló tárgyalásokon az egyes tagállamok számára az alapvetően meghatározó szemponttá vált. Különösen a nettó befizető tagállamok kezdték el elvárni, hogy „pénzüknél maradjanak” egy korrekt visszatérítést kapjanak a közös költségvetésükből. Ennek a szemléletnek a kiindulópontja Margaret Thatcher brit miniszterelnök-asszony politikája volt a közös költségvetés finanszírozás problémáinak megoldására irányuló tárgyalásokon az 1980-as évek elején, amely végül fent említett a Fontainebeau-i megállapodás megkötésével a brit kompenzációs igények elismerését eredményezte. Idővel – ahogy a költségvetés bevételein belül a valódi saját források (az vámok és a mezőgazdasági lefölözések) aránya egyre alacsonyabb, és ezzel szemben a tagállami GNP/GNI-től függő Áfa- és GNI-forrás aránya egyre magasabb lett, továbbá a csatlakozások során egyre több a közösségi átlaghoz képest szerényebb nemzeti jövedelemmel rendelkező állam vált a Közösség tagjává – más tagállamok is el kezdtek követeléseket támasztani a brithez hasonló korrekciós mechanizmus bevezetése végett. E szemlélet és az ebből fakadó igények azonban teljességgel szemben állnak a Római Szerződésben is lefektetett szolidaritás elvével és megkérdőjelezik azt, hogy a közös költségvetés által finanszírozott közös politikáknak az önálló tagállami fellépésekhez képest bármilyen többletértéke lenne¹³². Ennek ellenére a visszatérítési igényeket még a Bizottság is elismerte 2004-ben és a korrekciós mechanizmus általánossá tételét javasolta¹³³. Egyes föderális berendezkedésű államalakulatok (csak kézenfekvő példákat említve gondolhatunk a Jugoszláviára, vagy aktuálisan Belgiumra) példái mutatják, hogy ha egy államalakulat különböző tagállamai vagy régiói között költségvetési egyensúlyt, transzfereket földrajzi alapon kezdenek el számolni és vitatni akkor ezek a viták majdnem mindig jelentős feszültségeket eredményeznek, és akár az adott államalakulat felbomlásához is vezethetnek, vagy annak a veszélyét hordozzák magukban¹³⁴.

Az Európai Unióban e vitáknak különleges hátteret ad az is, hogy a közös költségvetésből származó támogatásokat nem, vagy legalábbis nem minden esetben lehet egy konkrét tagállamban irányuló támogatásnak tekinteni, és a bevételi oldalon sem lehet a források teljes körénél behatárolni, hogy azt konkrétan mely tagállam adófizetői finanszírozzák. A kiadások körében példa lehet erre minden olyan strukturális támogatás, amelyet egy adott tagállamban bárki (belföldi és külföldi egyaránt) igénybe vehet valamely fejlesztés megvalósítására, de ugyancsak ide lehet sorolni az Unión belüli mobilitást elősegítő programokat (pl. Socrates/Erasmus), ahol legalább két tagállam profitál a közösségi támogatásból. Bevételi oldalon hasonló kérdéseket vetnek fel a vámok, hiszen bármelyik tagállam külső határán beléphetnek az Unió területére az áruk, de ez nem jelenti azt, hogy az importált áru tényleges felhasználásának helye ugyanabban a tagállamban van, mint ahol a vámfizetésre és a szabad forgalomba bocsátásra sor került (ezt nevezik kikötői, vagy rotterdami hatásnak utalva arra, hogy pl. Hollandia vám alapú befizetési kötelezettségét mekkora mértékben torzítja az a tény, hogy a más tagállamokba érkező áruk egy tetemes része a Rotterdami-kikötőben lép közösségi vámterületre¹³⁵). Téves tehát maga a kiindulópont, amelyből az egyes tagállamok a költségvetési pozíciójukat számolják; igen nehéz meghatározni a tényleges költségvetési pozíciót; mindezek miatt pedig az Unió finanszírozásának és egyáltalán jövőjének szempontjából nagyon veszélyes, ha ez a fajta szemléletmód az Unió egészében eluralkodik¹³⁶, így egyet kell értsek azokkal, akik e szemléletmód megszűntetését sürgetik¹³⁷.