Doktori iskola

Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés⁷⁹ a költségvetési bevételi és kiadási előirányzatok vonatkozásában már a kezdetekkor rögzítette, hogy a bevételeknek és a kiadásoknak egyensúlyban kell lenniük. Az egyensúly követelménye vonatkozik mind a költségvetés tervezésére és elfogadására, mind a költségvetés végrehajtására. Ennek megfelelően a költségvetésben nem tervezhető hiány, vagy többlet, és a költségvetés végrehajtása során is törekedni kell arra, hogy a bevételek fedezzék a kiadásokat. Tekintettel arra, hogy az egyensúly elve értelmében nincs lehetőség az előre nem látott, illetve tervezett költségvetési hiány kölcsönfelvétellel történő fedezésére, a hiány (vagy többlet) kialakulása esetén módosító költségvetést kell készíteni, amely vagy az előirányzatokat csoportosítja át, vagy pótlólagos forrásokat von be⁸⁰.

Az egyes államok költségvetései esetében nem túl gyakori a költségvetési egyensúly elvének rögzítése szemben az önálló állam szerveződési szintjét el nem érő formációkkal (pl. egy szövetségi állam tagállamaival), amelyek esetében ezen elv rögzítésével és érvényesülésével viszonylag gyakran lehet találkozni. Noha az EU nem egy állami szint alatti, hanem sokkal inkább szupranacionális szerveződési szint, az ő költségvetése esetében is megjelenik ez az alapelv, amelynek fő oka, hogy noha a fő költségvetési funkciók közül a disztribúciós és az allokációs funkciókat ellátja, gazdasági stabilizációs funkciója nincsen, e feladatot a jelen rendszerben is a tagállami költségvetések látják el. (Az EU költségvetése jelenlegi méretében és struktúrájában nem is lenne alkalmas a stabilizációs funkció ellátására)⁸¹.

Tekintettel az egyensúly követelményére, kölcsönfelvétel – a költségvetés finanszírozása érdekében – az Európai Közösség, az Európai Atomenergia Közösség általános költségvetésében, valamint a közösség által felállított intézmények elemi költségvetésben nem tervezhető.

Noha az egyensúly elve – a leírtak alapján – egy viszonylag egyszerűen alkalmazható alapelv lehetne, két kérdést azonban szükségesnek tartok tisztázni ezen elv érvényesülése szempontjából.

Az első kérdés, hogy a költségvetés érvénytelenségét eredményezi-e, ha az előző pénzügyi év többlete nem kerül feltüntetésre teljes egészében a tárgyévi költségvetés bevételei között? (A kérdést úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az Európai Közösségek Bírósága megsemmisítheti-e a költségvetést, ha azt az anyagi jogi szabályok rendelkezéseivel ellentétesen alkották meg?)

A másik kérdés pedig a Közösség költségvetésben szereplő hitelfelvevő és hitelnyújtó műveleteinek létével függ össze, figyelemmel arra, hogy az egyensúly elve alapján hitelfelvételre főszabályként nincs szükség és jogi lehetőség sem.

Az első, a többlet teljes egészében történő feltűntetése és ezzel összefüggésben a költségvetés érvénytelenségének kérdése a Tanács a Parlament közötti jogvitában merült fel. E jogvitában a Tanács a Római Szerződés és a Költségvetési rendelet⁸² anyagi jogi rendelkezéseinek megsértése miatt kérte a Bíróságtól a Parlament elnöke azon jogi aktusának érvénytelenné nyilvánítását és megsemmisítését, amellyel a költségvetést véglegesen elfogadottnak nyilvánította⁸³.

A tényállás szerint a Tanács keresetében azt kérte a Bíróságtól, hogy nyilvánítsa érvénytelenné és semmisítse meg az Európai Parlament elnökének az 1990. évi 2. számú módosító és kiegészítő költségvetést véglegesen elfogadottá nyilvánító jogi aktusát. Indokolásában a Tanács előadta, hogy azért kéri a költségvetés megsemmisítését, mert a Parlament a költségvetési eljárás során a Tanács által elfogadott módosításokhoz képest olyan módosításokat fogadott el, amelyek azt eredményezték, hogy az 1989. pénzügyi évben keletkezett költségvetési bevételnek csak egy bizonyos része került az 1990. évi költségvetésben bevételként feltüntetésre, és ezzel sérült a Költségvetési rendelet azon előírása, amely szerint az előző pénzügyi év többletét a következő költségvetési év bevételei között kell elszámolni.

A Bíróság ítéletének indokolásában rámutatott, hogy „egy költségvetési évben keletkezett többlet csak és kizárólag a következő költségvetési évre vihető át”. Amennyiben egy költségvetési évben többlet keletkezik, akkor azt a következő költségvetési évre, a bevételek közé át kell vinni. „E szabály két költségvetési alapelvnek, az éves költségvetés elvének, illetve az egységesség elvének kifejeződése. Ezen alapelvek megkövetelik, hogy a költségvetésbe felvételre kerüljön minden a Közösségek rendelkezésére álló bevétel. Mindebből következik, hogy ha egy költségvetési év többletének bizonyos része nem kerül bele a következő év költségvetésébe, (…) azzal a következménnyel jár, hogy ez utóbbi év költségvetése nem veszi figyelembe a Közösségek rendelkezésére álló valamennyi bevételt, és így megsérti a fent említett alapelveket”.

Ebből következően – mivel az 1990. évi 2. módosító és kiegészítő költségvetés elfogadására a fenti rendelkezések megsértésével került sor – a Bíróság azt érvénytelennek nyilvánította és megsemmisítette.

A másik kérdéssel, a hitelfelvételi és hitelnyújtási műveletekkel kapcsolatban – amelyek közvetlenül nem képezik részét a költségvetésnek, ugyanakkor több tekintetben kapcsolatban vannak vele – a következőkre szeretnék rávilágítani. Kétségtelen, hogy a Szerződés rendelkezése, miszerint a költségvetésben a bevételeknek és a kiadásoknak egyensúlyban kell lenniük, valamint a Költségvetési rendelet azon előírása, miszerint az Európai Közösség és az Európai Atomenergia Közösség, valamint a Közösségek által létrehozott szervek nem vehetnek fel kölcsönöket, meglehetősen szűkre szabja a Közösségek mozgásterét e területen. Figyelemmel azonban a Szerződések egyéb – kivételnek is tekinthető – rendelkezéseire, megállapítható, hogy amennyiben a Közösség nem az esetleges költségvetési hiány finanszírozásának céljával, hanem más, a Szerződések által jóváhagyott céllal jelenik meg a tőkepiacon, akkor ez nem esik az általános tilalom hatálya alá. E tilalom ugyanis a költségvetési hiány tőkepiaci finanszírozására vonatkozik és ezáltal az egyensúly elvének betartását kívánja elősegíteni. Ha mindemellett figyelembe vesszük azt a sajátos körülményt, hogy az általános költségvetés főösszege – az intézményközi megállapodás alapján – felülről korlátos, a Szerződések által megengedett hitelfelvételi és hitelnyújtási műveletekre azonban ilyen korlát nem vonatkozik (amely az eszközök bővülését és a folyósított kölcsönök összegének évről évre történő növekedését eredményezi), nem meglepőek az olyan, tudományos elemzések keretében tett következtetések, amelyek a hitelfelvételi és hitelnyújtási műveleteket az általános költségvetés mellett, azzal szinte megegyező fontosságú pénzügyi eszközként veszik figyelembe⁸⁴.

A hitelfelvételi és hitelnyújtási műveleteket megengedő egyik rendelkezés az ESZAK Szerződésben volt fellelhető, amely felhatalmazta a Főhatóságot kölcsönök felvételére, azzal a megkötéssel, hogy e forrásokat kölcsönnyújtásra fordítják⁸⁵. Ennek célja a szén és acélszektorba történő pénzügyi befektetés, a szén és acélipar újjáépítése, vagy a szén és acélipari munkások lakhatásának megoldása lehetett. Az Euratom Szerződés⁸⁶ szintén lehetővé tette) – a kutatások, vagy beruházások finanszírozási céljának kikötésével – a kölcsönfelvételt⁸⁷. E műveletek előnyei a gyakorlatban ott jelennek meg, hogy a Közösségek más jogalanyoknál jóval alacsonyabb kockázatú hitelfelvevőnek minősülnek (más államokhoz hasonlóan és ezáltal jóval olcsóbban tudnak a tőkepiacon forrásokhoz jutni. A kölcsönműveletek célja, hogy eme előnyt a Közösség „továbbadja” az általa finanszírozni kívánt beruházások számára.

A fentiek mellett a kölcsönműveletek körében mindenképpen meg kell említeni az Európai Beruházási Bank (EIB) tevékenységét is. A Bank létrehozásáról maga a Római Szerződés rendelkezett, illetve jelenleg az Európai Unió működéséről szóló Szerződés rendelkezik⁸⁸. Az Európai Beruházási Bank Alapokmánya⁸⁹ szerint a Bank kölcsönt nyújt tagjainak, valamint magán- vagy közvállalkozásoknak a tagállamok európai területein megvalósítandó beruházási projektekhez annyiban, amennyiben más forrásból megfelelő feltételekkel nem állnak rendelkezésre pénzeszközök. A Bank bizonyos esetekben a tagállamok európai területein kívül megvalósítandó beruházási projektekhez is kölcsönöket nyújthat. Vállalkozásnak vagy — a tagállamok kivételével — valamely testületnek nyújtott kölcsön esetében a Bank a kölcsön nyújtását vagy attól a tagállamtól kapott garanciától teszi függővé, amelynek a területén a projektet megvalósítják, vagy egyéb megfelelő garanciától. Ilyen egyéb megfelelő garancia lehet a Tanács által a Bank kölcsönfelvételéhez vállalt garancia⁹⁰, amelyet nyilvánvalóan szerepeltetni kell a költségvetésben a kölcsönműveletek között⁹¹.

Az EIB mellett e körben végül nem szabad figyelmen kívül hagyni az Európai Fejlesztési Alap tevékenységét sem, amely 1994 óta működik és a magánszektor kölcsönfelvételeit segíti garanciák nyújtásával.

A költségvetés elszámolási egysége az euro. Az euro a Gazdasági és Monetáris Unió létrehozása keretében került a tagállamok többségében bevezetésre, és jelenleg 13 tagállam közös valutája. A régi tagállamok közül Nagy-Britannia, Dánia és Svédország nem vezette be a közös valutát. Az új tagállamok közül elsőként Szlovénia vezette be az eurot 2007. január 1-jén, majd Málta és Ciprus következett 2008. január 1-jén, legutóbb pedig Szlovákia 2009. január 1-jén.

A Római Szerződés még e kérdést nem szabályozta, hanem a Költségvetési rendelet szabályozási körébe utalta az elszámolási egység meghatározását⁹². Eszerint euróban kifejezve kellett már eddig is összeállítani és végrehajtani, és a beszámolókat is euróban kifejezve kell bemutatni⁹³. Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés már egyértelműen rögzíti, hogy a több éves pénzügyi keretet és az éves költségvetést euróban kell meghatározni⁹⁴.

Tekintettel arra, hogy a tagállamok egy jelentős része ma még saját nemzeti valutáját használja, szükséges annak szabályozása is, hogy miként, milyen árfolyamon történhet az euro és a nemzeti valuták közötti átváltás. A Költségvetési rendelet végrehajtási szabályai szerint⁹⁵ főszabályként a Hivatalos Lap C sorozatában közzétett napi euro-árfolyamot kell ebben az esetben figyelembe venni. Abban az esetben pedig, ha nem kerülne sor a napi árfolyam közzétételére, akkor a havi elszámolási árfolyamot kell figyelembe venni. Noha az euro használata a költségvetési kérdésekben ma már triviálisnak tűnhet, ugyanakkor fontos jelentősége volt az elszámolási egység alapelvi szintű meghatározásának a közös pénz bevezetése előtti időszakban.

Az ESZAK Szerződés hatályba lépése és az euro 1998-as – akkor még csak számlapénzként történt – bevezetése közötti időszakban is szükség volt egy a költségvetési, és általában az európai gazdasági elszámolási egység bevezetésére és alkalmazására.

Az 1951 és 1958 közötti időszakban e szerepet Európai Fizetési Unió – ESZAK Főhatósága által elfogadott – elszámolási egysége töltötte be. Ezen elszámolási egység értéke megegyezett az USA dollár értékével. Az EGK és az Euratom Közösség működésük első három évében a belga frankot használta elszámolási egységként. Az ESZAK 1958-tól, az EGK és az Euratom Közösség pedig 1961-től 1977 végéig egy aranyalapú elszámolási egységet alkalmazott. E rendszer egy meglehetősen kötött árfolyamrendszert eredményezett, amely a világgazdasági folyamatok – piaci árfolyamváltozások – miatt nem volt hosszútávon fenntartható. Ezzel összefüggésben került sor az érintett európai valuták korlátozott árfolyam-ingadozásának lehetővé tételére, a valutakígyó rendszerének bevezetésével. Miután az aranyalapú rendszer nem volt tovább működtethető, a Közösségek áttértek a valutakosár alapján meghatározott árfolyamú elszámolási egység működtetésére. (A valutakosárban a részes államok valutái gazdasági súlyuknak megfelelően szerepelnek).

Az euro bevezetését megelőző egyik legfontosabb lépés az Európai Monetáris Rendszer (EMS) 1978-ban történt létrehozása és 1979 január 1-jétől történő működtetése volt⁹⁶. E rendszer lényeges eleme az új elszámolási egység, az ECU (European Currency Unit) bevezetése volt. Az új rendszer az előzőhöz hasonlóan egyfajta valutakosár elvén működött, de annál jóval rugalmasabban. Míg az előző rendszerben a részes valuták aránya hosszútávra rögzítve volt, addig az EMS-ben a valutakosár tartalma és belső arányai bizonyos feltételekkel módosíthatóak voltak.

Az ECU, mint elszámolási egység a költségvetési szférában némi késéssel jelent meg. Először a Közös Agrárpolitika területén kezdték el alkalmazni a Tanács 1979-ben megalkotott rendelete alapján, majd ezt követően az 1980-ban meghozott tanácsi rendelet alapján a közös költségvetés egészére⁹⁷, illetve az ESZAK-ra és az Európai Fejlesztési Alapra is kiterjesztették alkalmazását⁹⁸.

Az univerzalitás, vagy bruttó elszámolás elve két követelményt is rögzít⁹⁹. Egyrészt azt, hogy az összes bevétel szolgál az összes kiadási előirányzat fedezetéül. E követelmény, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem lehetnek „pántlikázott” bevételek és kiadások, azonos célt szolgál az egységes költségvetés elvével. A Közösségek működésének kezdeti időszakában ezen el alkalmazása közel sem volt általános. Az ESZAK Szerződés 50. cikke alapján például az ESZAK-illeték meghatározott kiadások fedezésére szolgált, a saját források rendszerének bevezetésével azonban – az ESZAK működési költségvetéséttől és néhány alább részletezett kivételtől eltekintve teljes körűen érvényesült¹⁰⁰.

Másrészt minden bevételt és kiadást teljes egészében, egymással szembeni beszámítás nélkül kell feltüntetni. Ez az alapelv gyakorlatilag megegyezik a magyar számviteli törvényben is külön nevesített bruttó elszámolás elvével. Az elv érvényesülésének igen fontos gyakorlati jelentőssége van, ugyanis ha a bevételek és a kiadások egymással szemben elszámolhatóak lennének – vagyis a nettó elszámolás elve érvényesülne – akkor a Tanács és a Parlament csak a bevételek és a kiadások különbségéről dönthetne (amely különbség léte a költségvetési egyensúly elve alapján nem is megengedett), vagyis az egész rendszer alapjaiban kérdőjeleződne meg.

A Költségvetési rendelet a bevételek és kiadások címkézésének általános tilalma mellett meghatároz bizonyos bevételeket, amelyeket egyedi kiadások finanszírozására kell fordítani. Az ilyen, egyedi kiadásokhoz közvetlenül hozzárendelhető bevételek a Költségvetési rendelet 18. cikke értelmében a következők:

1. 
   a tagállamok pénzügyi hozzájárulásai egyes kutatási programokhoz;
   
2. 
   a tagállamok és más támogató országok vagy nemzetközi szervezetek által a Közösség által finanszírozott és a nevükben a Bizottság által kezelt bizonyos külső támogatási projektekhez vagy programokhoz nyújtott pénzügyi hozzájárulások;
   
3. 
   a betétek kamatai és a túlzott hiány esetén követendő eljárás végrehajtásának felgyorsításáról és tisztázásáról szóló rendeletben előírt pénzbírságok;
   
4. 
   meghatározott rendeltetésű bevételek: az alapítványoktól, támogatásokból, ajándékokból és hagyatékokból származó jövedelem, beleértve az egyes intézményekre meghatározott előirányzott bevételeket;
   
5. 
   harmadik országok vagy különböző szervek hozzájárulásai a közösségi tevékenységekhez;
   
6. 
   áruk, szolgáltatások vagy kérésükre elvégzett munka tekintetében harmadik felektől származó bevételek;
   
7. 
   olyan járművek, berendezések, felszerelések, anyagok és tudományos és technikai készülékek értékesítéséből származó bevételek, amelyeket lecserélnek vagy leselejteznek, miután a könyv szerinti értéküket nullára leírták;
   
8. 
   a jogalap nélkül kifizetett összegek visszafizetéséből származó bevételek;
   
9. 
   áru, szolgáltatás vagy munkavégzés más intézmények vagy szervek részére történő biztosításából származó bevételek;
   
10. 
    befolyt biztosítási díjak;
    
11. 
    a bérleti díjakból származó bevételek;
    
12. 
    kiadványok és filmek értékesítéséből származó bevételek.
    

A részletesség, vagy más néven egyediség elve azt célozza, hogy a költségvetésben szereplő előirányzatok (különösen a kiadási oldal előirányzatai) megfelelő részletezettséggel legyenek megtervezve, előterjesztve, elfogadva és hasonló részletezettséggel történjen a beszámolás is a végrehajtásról. A megfelelő részletezettség a garancia arra, hogy csak azok a kiadások valósulnak meg, amelyeket a költségvetést elfogadó, megalkotó intézmény(ek) szándékoltak. A részletesség elve a kiadások és bevételek tartalmát, a végrehajtás irányát határozza meg. A Tanács, a Parlament és a nyilvánosság csak egy kellően strukturált költségvetést tud áttekinteni, arról állást foglalni, és csak az ilyen költségvetés betartását tudja a Számvevőszék ellenőrizni¹⁰².

Az elv alapjait maga az Európai Unió működéséről szóló Szerződés rögzíti a 316. cikkében (hasonlóan az EK Szerződés 271. cikkének rendelkezéseihez). Eszerint a kiadásokra előirányzott fedezetet alcímekre – a hazai fogalmaink szerint fejezetekre – kell tagolni, amelyekben a kiadásokat természetük és rendeltetésük alapján kell összefoglalni és szükség szerint kell a Költségvetési rendelet alapján továbbtagolni. Az EUMSz a költségvetés belső struktúráját részletesen nem határozza meg, pusztán azt rögzíti, hogy az Európai Parlament, az Európai Tanács, a Bizottság valamint az Európai Unió Bírósága kiadásai a költségvetésben önálló részeket képeznek.

Az EUMSz 316. és 322. cikkei (korábban az EK Szerződés 271. és 279. cikkei) alapján írja elő a Költségvetési rendelet a költségvetés megfelelő tagolását. A költségvetésben a következő tagolási kategóriákkal találkozunk (a legnagyobbtól a legkisebb felé haladva):

• 
  könyv (volume), vagy szakasz (section), amelynek a magyar terminológiai megfelelője a fejezet lehet – önálló könyv/szakasz a költségvetésben az alább felsorolt intézmények;
  
• 
  cím (title), amelynek a magyar terminológiai megfelelője a cím lehet – címként jelennek meg például egy adott intézmény működési bevételei, személyi, illetve dologi kiadásai;
  
• 
  a címeken belül további kategóriák az alcímek (chapter), jogcímcsoportok (article) és jogcímek (item).
  

Az általános költségvetés összesen 10 könyvből áll. Az 1. könyv tartalmazza a bevételeket (ide értve a saját forrásokat, előző évi többleteket, visszatérítéseket, kamatokat, valamint a létszámtervet és az intézmények tulajdonában lévő ingatlanok értékét, illetve az általuk bérelt ingatlanok bérleti díját. A 2-10. könyvek az egyes intézmények – a Parlament, a Tanács, a Bizottság, a Bíróság, a Számvevőszék, a Gazdasági és Szociális Bizottság, a Régiók Bizottsága, az Európai Ombudsman, valamint az Európai Adatvédelmi Biztos – fejezeteit tartalmazzák (részletezve az intézményi bevételeket és kiadásokat). Az egyes intézmények fejezetei két fő részre: a működési bevételekre és a működési kiadásokra oszlanak. A Bizottság fejezete azonban ennél egy kissé összetettebb. A Bizottság bevételei között jelennek meg a korábbi évek többletei, a késedelmi kamatok és bírságok, illetve a mezőgazdasági és a strukturális alapokkal kapcsolatos a pénzügyi korrekciók. A Bizottság kiadásai között vannak elszámolva a Bizottság, mint intézmény működési kiadásai mellett az egyes szakpolitikákra – így sok egyéb mellett a mezőgazdaságra, vagy a regionális politikára fordított kiadások, valamint egyes közösségi hivatalok (Kiadóhivatal, OLAF, Európai Személyzeti Felvételi Hivatal (ESPO), stb.) működési kiadásai is. Megjegyzendő, hogy az éves költségvetésben a Bevételek könyvet (szakaszt) nem számozzák, az intézmények kiadásait magában foglaló könyveket (szakaszokat) I.-IX.-ig számozzák¹⁰⁴.

1982-től (hivatalosan 1990-től) 2003-ig a Bizottság fejezet két – A és B – részre oszlott. Az A rész tartalmazta a Bizottság, mint intézmény igazgatásával kapcsolatos kiadásokat, a B rész pedig a különböző közösségi politikák működtetésével kapcsolatos kiadásait¹⁰⁵. A tevékenység alapú költségvetési rendszerre (Activity Based Budgeting - ABB) való áttéréssel azonban a Bizottság fejezet belső struktúrája megváltozott, az igazgatási és működési kiadások megkülönböztetésén alapuló rendszert felváltotta a mintegy 30 közösségi politikának megfelelő nomenklatúrán alapuló rendszer. A struktúra megváltoztatásának fő okai között megemlíthető, hogy az igazgatási-működési felosztás nehezen tette lehetővé valamennyi kiadási tétel megfelelő kategorizálását, illetve a Bizottság a politikai prioritásait nem tudta a költségvetésben megfelelően leképezni, kinyilvánítani¹⁰⁶.

A költségvetés tagolása mellett lényeges kérdés az egyes költségvetési tételekre meghatározott előirányzatok átcsoportosíthatósága. Az átcsoportosítás szabályai a Költségvetési rendeletben találhatók (22-26. cikkek) és három nagy csoportra oszthatók:

• 
  az intézmények korlátozott átcsoportosítási jogköre a címek között az előirányzatok 10%-át meghaladó átcsoportosítások esetében;
  
• 
  az intézmények korlátlan átcsoportosítási jogköre a címeken belül, valamint
  
• 
  a Tanács illetve a Parlament átcsoportosítási jogköre az előirányzatok 10%-át meghaladó átcsoportosítások esetében.
  

1. 
   átcsoportosításokat végezhet jogcímcsoportokon belül és minden alcímen belül a jogcímcsoportok között;
   
2. 
   a személyzeti és adminisztrációs kiadások vonatkozásában átcsoportosítást végezhet a címek között a pénzügyi év azon előirányzatának 10 %-a erejéig, amelyről és legfeljebb azon előirányzat 30 %-a erejéig, amelyre az átcsoportosítás történt;
   
3. 
   a működési kiadások vonatkozásában átcsoportosításokat végezhet a címeken belül, az alcímek között azon előirányzat 10 %-a erejéig, amelyről az átcsoportosítás történt;
   
4. 
   az alap jogiaktus elfogadását követően előirányzatokat csoportosíthat át az „előzetes előirányzatok” címből azokban az esetekben, amikor nem létezett alap-jogiaktus az érintett fellépésre nézve a költségvetés megállapításakor.
   

Emellett bármely intézmény javasolhat a saját költségvetési szakaszán belül az egyik címből egy másikba történő olyan átcsoportosítást a Tanácsnak és a Parlamentnek. Ez a Bizottságon kívüli intézmények esetén akkor szükséges, ha az átcsoportosítás meghaladja azon előirányzatok 10 %-át, amelyek abban a költségvetési sorban jelennek meg, amelyről az átcsoportosítás végzendő.

Abban az esetben ha az átcsoportosításhoz a Tanács, vagy a Parlament döntése szükséges, a döntéshozatal részben attól függ, hogy ún. kötelező, vagy nem kötelező kiadás átcsoportosításáról van-e szó.

Az olyan kiadásokhoz kapcsolódó előirányzatok átcsoportosítására vonatkozó javaslatok esetében, amelyek a Szerződésekből vagy az azok alapján elfogadott jogi aktusokból szükségszerűen következnek (kötelező kiadások), a Tanács az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően hat héten belül minősített többséggel dönt. Ha a Tanács e határidőn belül nem jár el, úgy az átcsoportosításokra vonatkozó javaslatokat jóváhagyottnak kell tekinteni.

Az olyan kiadásokhoz kapcsolódó előirányzatok átcsoportosítására vonatkozó javaslatok esetében, amelyek a Szerződésekből vagy az azok alapján elfogadott jogi aktusokból nem következnek szükségszerűen (nem kötelező kiadások), az Európai Parlament dönt a Tanáccsal folytatott konzultációt követően hat héten belül. Ha e határidőn belül nem születik határozat, úgy az átcsoportosításokra vonatkozó javaslatokat jóváhagyottnak kell tekinteni.

Mindkét esetben az átcsoportosításra vonatkozó javaslatokat jóváhagyottnak kell tekinteni, ha sem az Európai Parlament, sem a Tanács nem határozott másként, azon időponttól számított hat héten belül, amikor a két intézmény kézhez vette a javaslatokat. Ha az átcsoportosításokra vonatkozó ilyen javaslatok esetében, az Európai Parlament illetve a Tanács különböző összegekkel csökkenti, vagy valamelyik elutasítja a javasolt átcsoportosítást, úgy a két intézmény bármelyike által elfogadott kisebb összeget kell jóváhagyottnak tekinteni, illetve az átcsoportosítás nem történhet meg.

Az előirányzatokat csak azon költségvetési tételekre lehet átcsoportosítani, amelyre a költségvetés kifejezetten engedélyezett előirányzatokat, vagy amelynél pro memoria (p.m.) bejegyzés szerepel. A célhoz kötött bevételek előirányzatait csak akkor lehet átcsoportosítani, ha e bevételek megőrzik célhoz kötöttségüket.

A célhoz kötött bevételeknek megfelelő előirányzatokat kizárólag akkor lehet átcsoportosítani, ha e bevételek megőrzik célhoz kötöttségüket.