HatáRÁTLÉPÉsek a doktoriskolák III nemzetközi konferenciája, Kolozsvár, 2010. augusztus 26–27. Szerkesztették: Dobos István Bene Sándor
|
|  Yüklə 4.51 Mb.
|
A mesének nincs bevezetője, nem tudjuk, ki a királykisasszony, ugyanakkor, ha a proppi séma szerinti történetfűzés első lépcsőjét vizsgáljuk – vagyis a hiány felismerését – akkor már tudjuk, hogy hiányt maga a főhős mondja ki: szeretne egy lovat. Ha eltekintünk attól a fikciós jelenségtől, hogy ez egy királykisasszony, úgy akár saját gyermekünk is lehetne, így könnyebb a viszonyulás a fikciós térhez, hiszen valójában reális a cselekmény. A mese végig a valós-fiktív fogalompár mentén játszik, hiszen a kapornyicai világ minden alkotóeleme azonosítható egy közeli környezettel, azonban a fiktív tér magában a főhős fejében kel életre, mintha a gyermekkel együtt játszanánk a saját meséjét. Olyannyira igaz ez, hogy rögtön elkezdjük megfeleltetni a meseregény szereplőit valamely családtagként, több-kevesebb sikerrel, ugyanis a névalkotási folyamatok, vagyis az imaginárius működések itt nem a modern világ átvett és átköltött szavai, nem is a gyermek beszédfejlődési szakaszának maradványai, hanem a felolvasott és átadott versek, mesék, verses-mesék szereplői. A lóvásárlás nem lenne éppen olyan bonyolult dolog, de most egy meséről van szó, így talán mégis az. „– Hát az nagyon bonyolult, mert a lóhoz tartási engedély kell, meg jártassági bizonyítvány – válaszolta kapásból a hazardőr ezredes. – Meg... úgynevezett patkóadót is kell utána fizetni, lábanként öt... vagyis huszonöt vonyarcot. – Szóval akkor nem lehet – szomorodott el Zöldség Anna. – Kár, pedig úgy szerettem volna. – De talán valahogy meg lehet oldani – mondta a hazardőr ezredes, és belefújt a sípjába, mert volt neki egy zsinóros sípja, benne volt mindig a szivarzsebében, és ha gondolkodott, mindig megfújta. Most is gondolkodott nagyon.”850 Ha feltételezzük, hogy a ló a valóságban egy autó, akkor máris értelmet nyer Zöldség Anna és a hazardőr párbeszéde, aki olyan Annának, mint ha az édesapja lenne. De nem kell ennyire konkrétnak se lennünk, bármilyen – a gyermek által kért – új dolog, játék sorsa, hogy a szülő először megpróbálja meggyőzi gyermekét arról, neki nincs is erre szüksége, felesleges és komplikált a beszerzés is. A mondatszerkesztés is akadozik, de nem Anna mondatai, hanem a hazardőr mondatai bizonytalanok. Szijj furcsa játékot játszik velünk, túloz és infantilizálja a történetet, leegyszerűsíti, holott mindvégig úgy tűnik az olvasónak, hogy a felnőtt a gyermek, a gyermek a felnőtt és minden határ, ami kettejük közt húzódik, felcserélődik. A gyermek lesz a logikusabb, a gyermek javítja ki a felnőttet. Egy nagyon érdekes dialógus zajlik a második fejezetben is, amikor Zöldség Anna eltéved az élménycentrumban, és elveszítik egymást Haén Cicával, aki Anna főszakácsa. „Odalépett az egyik asztalhoz, és megkérdezte egy bácsitól, aki épp egy csirkecombot eszegetett: – Bocsánat, nem tudja merre van a vibráló hullámcsúszda? – mert ugye annak a közelében szakadt el a kíséretétől. – Nyamm, nyamm, nagyon finom ez a csirkecomb – pillantott egyik szemével Zöldség Annára a bácsi. – Kiváló, nyamm, nyamm. Hogy micsoda, túróscsusza? Azt nem tudom, nyamm, nyamm. De ez nagyon jó, tudom, ajánlani.”851 Amíg a Szijj első meseregényében a főhős folytonos félreértések, elhallások „áldozata”, társai folyton mást hallanak, mint amiről beszél, a Zöldség Annában a helyzet változik, a felnőttek kezdik félreérteni a kislányt. Szijj groteszk képet fest erről az unalmas és apatikus közegről, amelynek legfőbb színtere az élménycentrum. Kisgyermekes szülőknek ez a tanulság. Annának saját főszakácsa is van, Haén Cica, akiben egy poéta veszett el, vagy legalábbis közel áll hozzá, hiszen nem átall alliterálva köszönni, és nagy rajongója Zöldség Anna észrevétlenül komponált verseinek. „– Szép napunk van – mondta Haén Cica behízelgő hangon. – Odakint hangyák halandzsáznak, méhek mórikálnak, és pávák pipálnak. – Hol? – nézett ki az ablakon Zöldség Anna. – Mindenhol – tette le az öltözőasztalkára a tejszínhabos tejbegrízt.”852 A szó szerinti értelmezés ugyan egy gyermek leleményét tükrözi, de Haén Cica anyai szeretete és gondoskodása megkérdőjelezhetetlen, a metaforikus értelmezés pedig nekünk, az olvasónak szól. A Zöldség Anna sem szenved hiányt a furcsa nevektől, szereplőktől, van, aki állandó szereplő, de inkább karakterjellege van és vannak epizódszereplők is, aki köré egy egész történet szerveződik. Előbbiekhez tartozik a Brüsszeli Béka, aki a történet során többször kezd bele az Anyám tyúkjába, de mindig csak addig jut el: „Ej”, ilyen szereplő a Fekete Bárány, a cakk-pakk futár. Utóbbi csoporthoz tartozik a majdnem bolhás beszélő póniló, Vörhenyes Milkó, az amerikai varázsló, aki azért amerikai, mert „semmi kétség nem lehetett – hogy ő az – kockás zakó volt rajta és csokornyakkendő”853, a Sült Császár (aki valóban császár), medverendőrök keresik az ördögi patkányt az egyik fejezetben, aki valójában egy elveszett, félénk vadászgörény. Nem ritka a rejtvényfejtő vakond sem, a házaló virágmag-kereskedő pedig még hasznos is lehet, nem úgy mint a porszívóügynökök, akik megkeserítik a felnőttek mindennapjait. Játszódik mindez egy „majdnem-normális” fővárosban, Kapornyicában – amiről az embernek egy kutyabetegség jut eszébe, a szupornyica – ahol békésen együtt élnek a beszélő állatok és az emberek. A könyv hét hosszabb és egy rövidebb fejezetből áll, amelyek külön történetekként is felfoghatók, így akár önálló meseként is olvashatók. Az első történet arról szól, hogyan lesz Zöldség Annának pónilova. Eljutunk egy élménycentrumba is, ami – a királylány szerint is – veszélyes, nyüzsgő hely. Anna is felháborítónak tartja, hogy vattacukor, törökméz, kilós drazsé és még ki tudja, mi minden kapható itt, sőt egy helyen még szénsavas üdítőt sem átallnak fennhangon kínálgatni a kisgyermekes anyukáknak. Az is kiderül ebben a könyvben, hogy egy királykisasszony ugyanolyan gyerek, mint a többi, hogy a jótékony csalás ellenszenvet szül, vagy egy leárazás több embert vonz, mint egy győzedelmi menet, a cápasó(show) pedig egyenesen szomorú. Az élménycentrum itt tulajdonképpen a mesei világ metonímiája. A tanulság pedig az, okosabb oda visszatérni, ahonnan elindultunk. Igazán képtelen dolgok ezek. Pont, mint a briziolanövesztő-varázslat, a Kolosszáli-tenger, a Zsengellér-hegy, a Hatosbatár-hegy, a borsópiac – észrevehetőbb a bolhánál, dalol nekünk a Királyi Dalárda (alias rendőrség), tevevasút is van, meggymagos pisztoly, Panyó Lából származó császár és még számtalan szereplő, akiket csak egy gyerek/olvasó szájából hallhatunk hitelesnek. A Zöldség Anna verset ír c. utolsó előtti fejezet így kezdődik: „Zöldség Anna verset írt. Mégpedig nem is egyet, hanem többet. Pontosabban nem írta a verseket, hanem csak kitalálta. Haén Cica pedig leírta őket. Haén Cica igazából süteményt sütött, Zöldség Anna verseit csak úgy mellékesen írta le, süteménysütés közben, papírcetlikre, titokban.”854 Építkező mondatokkal indul a bekezdés, minden egyes újabb mondat hosszabb, és pontosítja vagy korrigálja a már előzetesen elmondottakat. Olyan ez a fejezet, minta egy kisgyermek mesélné, emlékezetből. Ezt a különböző bekezdések is igazolhatják: „Az úgy volt”, „Úgy kezdődött”, „Ekkor mondta Haén Cica”855. Ha pedig valóban egy gyermeki elbeszélés fiktív világában vagyunk, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy a fejezet versei, amiket Anna ír, pontosabban kitalál, hogyan és miért születnek. „Haén Cica kissé odébb húzódva jegyzetelt, Zöldség Anna pedig kavarta a tésztát. Illetve csak kavarta volna, ha a tészta nem lett volna annyira sűrű. Mondta is: Ja, de nehéz, jaj, de nehéz, tésztát kavarni nagyon nehéz, megáll az ész, olyan nehéz.”856 Több olyan fontos szöveghely is van a meseregényben, ami segít megérteni Anna versét. Míg Szijj Ferenc – ahogy Boldizsár Ildikó is írja recenziójában: „..a legnagyobb inspirációt attól a gyerek(é)től kaphatja az író, aki egyszer csak nem elégszik meg a népmesék ‘boldogan éltek, míg meg nem haltak’ világszemléletével, és valami ‘más’ mesét kér magának”857 – a Szuromberek királyfit fiának írta, a Zöldség Anna főhősét pedig részben saját lányáról mintázta. A regények nyelviségének és a gyermek beszédfejlődési szakaszainak kérdése ebben az esetben élesebben vetődik fel: a gyermek nyelvi kompetenciájának megfigyelése és alkalmazása vajon mennyire játszhatott szerepet a szöveg megalkotásában, mennyit merített a kislány önálló szövegalkotói folyamatából, vagy pedig maga Szijj írta a verseket? (És hogyan viszonyulhat mindez a gyermekolvasó, vagy a gyermekének olvasó felnőtt nyelvi kompetenciájához?) Ha valóban Szijj írta a verseket, és a következő sorok szerint Zöldség Anna valóban versben beszél, úgy Szijj figyelmezteti magát erre, önreflexió történik, vagyis egy újabb határsértésnek lehetünk tanúi. „– Hát te szinte már versben beszélsz! – csodálkozott Haén Cica írás közben, mert ugye ezt a verset is le kellett írni. Aztán elvette a tálat, mert tésztát kóstolni bezzeg nem volt nehéz, Zöldség Anna kóstolta is szaporán. Aztán azzal mentegetőzött: Jól van, jól van, csak megkóstoltam.”858 Szijj meseregényeiben a fikció intenzív, visszafordíthatatlan, ugyanakkor egyfajta regényjellemzőként van jelen, ami eddig csak a felnőtt (kortárs)próza kelléke volt és amivel a kortárs gyermek/meseregények csekély száma rendelkezik. Szijj úgy játszik a történeti és hagyományos fikciós elméletek arzenáljával, hogy ami már a szabályos fikcióképző aktus eredménye lenne, azt még ki-/és a szöveg ellen fordítja, ironizálva ezzel a valós-fikció-metafikció viszonyát. A két regénye – a Szuromberek királyfi és a Zöldség Anna – ugyan két különböző korosztálynak íródott, míg előbbi a felnőttek világát ironizálja, addig utóbbi a gyermeki világot helyezi a valós és a felnőttekét a fikciós térbe. IV. Összegzés Tehát egyfelől a meseregény „morfológiailag” követi a hagyományos mese felépítését, csak lassabban, ironikusan, kicsit de-/transzformálva: vagyis a határátlépéseket a régi séma szerint követhetjük, akár a cselekményben/eseményekben, akár a nyelvi fordulatok ismerős mondatait hallva. Másfelől nézve a kortárs meseregények újabb nyelvi fordulatai a valós/fiktív határán vannak: a modern meseregény nyelvileg olyan konstrukció, amelyik folyton azzal játszik, hogyan lehet olyan mondatokat kitalálni, leírni, felhasználni, a szereplők szájába adni, amiket az „ember amúgy az életbe’ ki nem mondana”. Ezek az infantilis elemek funkciójukat tekintve nem csinálnak mást, mint folyamatosan ironizálják a valós-fikció-metafikció viszonyát.
V. Mediális terek – kép és szöveg NEMEH DIANA Könyvekbe menekülő képek Gondolatok szó és kép viszonyáról Krúdy prózájában Hans Belting képmeghatározásának sarkalatos pontja a kép, a test és a médium viszonyának tisztázása. Amíg a saját testünk tapasztalata meghatározó a médiumról alkotott elképzeléseinkben, addig a kép és a médium viszonyát a szerző egy érme két oldalához hasonlítja: elválaszthatatlan ugyan, de mégsem azonos. A materiális kép emlékképként, tehát mentális képként való megőrzését a metamorfózis aktusának fogja fel, amelyben nem a kép maga, hanem a médium változik csupán. A kép és médium egyaránt a jelenlét és távollét játékát játssza, vagy ahogy Belting nevezi: a távollét jelenlétét, hiszen a médium testet ad a képnek, ezzel biztosítva annak jelenlétét, megmutatkozását az itt és mostban, de a képek akkor is azt mutatják meg, ami nincs itt, ami hiányzik, a távollevőt. Amit a kép megmutat, az pont azáltal válik jelenvalóvá, hogy láthatóvá lesz. Az ikonikus jelenlét éppen a megmutatott hiány és annak az alapvető összekapcsolásnak az eredménye, amely a láthatóságot tartja a jelenlét kritériumának.859 Mitchell ebben a jelenségben az emberi tudat szerepét emeli ki: A világ nem függhet a tudattól, de a világban lévő képek (hogy a róla készültekről már ne is beszéljünk) egyértelműen igen. S ez nem csak azért van így, mert minden kép, tükör vagy szimulákrum elkészítése emberi kezet igényel, hiszen az állatok is képesek valamilyen értelemben képeket megjeleníteni, amikor álcázzák magukat vagy egymást utánozzák. Hanem azért, mert a képet mint olyat nem lehet látni a tudat paradox trükkje nélkül, ama képesség nélkül, hogy valamit egyszerre „ott” és „nem ott” látunk.”860 Ekphraszisz Mitchell kép és szó viszonyát szubverzívnek látja: mindkét reprezentáció egyszerre értelmezője és kiegészítője a másiknak, miközben önnön mélyében a másikat fedezi fel. Ha az értelmezés során a kép felől haladunk a szó felé, akkor egyfajta jelentésadásról beszélhetünk- erre jó példa Freud álomfejtése. Az ellentétes irányt követve, tehát a képtől a szóig haladva nyelvi formákhoz és struktúrákhoz jutunk. A két médium közti dialógusból teremti az ember meg saját világát. Gottfried Boehm az ekphraszisz alakzatát vizsgálva a nyelv és a kép összekapcsolásának alapjára kérdez rá, ezzel a klasszikus retorikai felfogástól eltávolítva a képleírást. Az hogy a vizualitás és a szó bizonyos megegyezést mutatnak a megmutatás képességének köszönhető. A deixis az, ami a néző pillantását tereli, irányítja, miközben azt, amit megmutat egyszerre kiemeli és beágyazottságából izolálja. Nem csupán látható tesz a megmutató, hanem meg is szólítja azt, akinek megmutat. Ez az aktus éppen úgy magában hordozza a távolságot, ahogyan azt a már idézett képteoretikusok a vizuális alkotások kapcsán megjegyezték, Boehm ezt a távolságot nem a megmutatkozóhoz köti, hanem a megmutatás által létrehozott új megismerési-tér lényegi elemének tekinti. Azonban a jelenlét sem elválasztható tőle, hiszen ugyanannak a közös hagyománynak a része a nyelvi és a képi reprezentáció.861 A képleírások esetében a narratív rend, a történetmesélés és a leírás kapcsolata is érdekes számunkra. Hogyan válik az elbeszélést megakasztó képleírás a történet szerves részévé? Boehm arra is felhívja a figyelmet, hogy az ekphraszisz narratív struktúrája magában hordozza az elbeszélést. is. Nem csupán egy vizuális aktivitásról beszélünk, bár a nyelv megmutató erejét nyilvánvalóan aktivizálja, hanem a meggyőzés olyan eszközéről, amely átíveléseket hoz létre a tények és az affektusok között. Így alkalmassá válik arra, hogy az elbeszélésen belül az érzelmek kiváltását szolgálja, az olvasót nézővé változtassa, akinek figyelmét a kontrasztokra és átívelésekre irányítva, a tények követését segítik, miközben fokozott emocionális reakciót eredményeznek. Souvenir de Pesth Mivel nem egy gyakran idézett novellát választottam, röviden összefoglalnám a tartalmát. A novella főhőse Janicsek Pál, a gyűjtő, akinek nem csupán lakását, hanem életét is a régiségek és a gyűjtés töltik be. A felhalmozott tárgyak közt megtalálható egy közel ezer darabból álló portrégyűjtemény, amelynek minden tagja ismert már Janicsek számra egyet kivéve. Ez a kivétel, a titokzatos hölgy egyre erősebben foglalkoztatja. Élete, amely leginkább az általa birtokolt régiségek, és azok valamikori tulajdonosainak vagy ábrázoltjainak társaságában zajlik, megváltozik, mikor a ház, ahol él, új tulajdonos kezébe kerül. A földszinten nyíló táncterem elüldözi régi ismerőseit, ami eljuttatja Janicseket odáig, hogy az ismeretlen nő képét talizmánként megragadva lemenjen a táncterembe. A táncolók kavalkádjában egyszer csak megpillantja a képen szereplő nőt, és amikor összehasonlítaná őket, már nem találja a portrét, valamint a nőt is szem elől téveszti. A későbbiekben minden estéjét a táncteremben tölti, várva, hátha újra megpillantja a lányt, egészen az ott bekövetkező haláláig. A szüzsé magját a medálban található kép alkotja. A narrátor a fénykép horizontjából beszél a portrékról („Abban az időben, mikor a fotográfiát még nem ismerték, voltak festők, akik krajcár nagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női arcokat.”), s ezzel játékba hozza a Világoskamra862 közismert tézisét, mely szerint a fotó mindenképp hordoz egyfajta dokumentaritást. A fénykép lényege nem a hasonlóságban rejlik, hanem abban a tényben, hogy amit ábrázol, az akkor és ott volt. Ezzel szemben levonhatjuk azt a következtetést a festményről, amely nem rendelkezik effajta kijelentésjelleggel, hogy ábrázoltja fiktív is lehet. A miniatűr képecskék általános bemutatása azt sugallja, hogy egy divatról van szó, ami mindenképp uniformizálással bír, ezt erősíti az általános leírás során használt többes szám is. Megtudjuk a funkciójukat is: a szerelmes férfi ne váljon meg hölgyétől, az őrködhessen a szívén. Egyfajta pótlékként működött tehát, így legitimálja azt az olvasási módot, amely a beltingi távollevő funkciójával ruházza fel a képen látható női arcot. A szöveg narrátora tág perspektívából közelít a képekre, először az általánosság szintjén, és csak ezután lép át a konkrétumok területére. Az első képleírás a szövegben rögtön három ilyen képecskét mutat be, amelyek között a modell személye teremt kapcsolatot. A gyűjteményben több példányban is jelenlévő Metternich hercegnő három különböző nőtípust testesít meg a három képen. Ez felhívja a figyelmünket arra, hogy a kép nem az úgynevezett valóságot tükrözi, fikció eredménye. Ezt alátámasztja az is, hogy a leírás rövid és tömör, nagyobb hangsúlyt fektet a kép aprólékos bemutatása helyett a hatás, a hangulat érzékeltetésére. A miniatűrök jellegzetessége a jelmez, a hölgyek így különböző alakot öltve jelenhetnek meg. Azonban jelmez Janicsek öltözéke is anakronisztikus volta miatt, de a narrátor szavai éppen ehhez teszik hasonlóvá a többi embert is: „Janicsek öltözködésében is egy régen elmúlt divathoz igazodott. Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvalánybokrétás kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről álmodtak a dámák, Zrínyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a Váci utcában(...).” 863 A gyűjtő ebben az esetben nem archiválja a birtokába került tárgyakat, hanem megeleveníti őket, beemeli az életbe a hozzájuk kapcsolódó személyeket: így válik éjszakánként szellemjárta hellyé Janicsek otthona, vagy ápol szerelmes kapcsolatot a képen szereplő hölggyel. A táncmulatság is egy jelmezbál, ahol a karneváli hangulat egy haláltánc-jelenethez válik hasonlatossá. Az egyes szám harmadik személyű narrátor több esetben is Janicsek nézőpontját veszi át, játszva azzal, amire Bal a fokalizáció kapcsán hívta fel a figyelmet: Nem ugyanaz aki beszél, és akinek a látásmódját közvetíti. A titokzatos hölgy arcképének leírásakor is az affektív mozzanatok dominálnak. Háttérbe szorul a test és az arc bemutatása, a ruha-és hajviselettel szemben, akárcsak a korábbi esetekben. A narrátor többször él az olyan-mintha szerkezettel, ami, mivel fiktív képről van szó, az olvasót, aki egyben nézővé is válik, inkább a kép hangulatával, a befogadóra tett hatással ismerteti. Az ekphraszisz utolsó mondataiban egy fiktív szemlélőt is beemel, akinek tekintete felelős azért, hogy a kép éjszakánként szinte megelevenedik. „A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magas turnérban, amely rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehér arcú és fekete hajú hölgy. Igen hosszú, finom ujjaival egy virágállványra támaszkodott, fehér harisnyás lábán szalagcsokorral megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező, és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra menne a kertek alatt, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai hegyek között. Aki ezt a képet kapta, s szívére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna fel másvilági álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaszag is áradt ruhájából.”864 A miniatűrön látható hölgy megelevenedik azon a táncmulatságon, ahová Janicsek lemegy. Abban a pillanatban, amikor a gyűjtő meglátja táncolni az ismeretlent, rögtön a képet kapná elő, hogy összehasonlítsa, de nem találja, ahogy a következő pillanatban a táncost sem. Kép és képmás beazonosíthatósága megkérdőjeleződik, főleg miután a nő pillantását, amely olyan, mint a képen, ebben az esetben a narrátor a furcsa jelzővel illeti, mintha ez az összevetés nem jöhetne létre, materiálisan a kettő nem találkozhat, egyszerre ugyanott nem lehetnek, hiszen ezzel a kép elveszíti alapvető jellegzetességét, már nem a hiányt, a távollévő testet tenné jelenlévővé. Másrészt, mivel a jelenet egy jelmezbálon játszódik, sőt a narrátor kiszólásában a jelmez szó el is hangzik, felmerül az a lehetőség is, hogy nem a festett kép a képmás, hanem a táncmulatságon meglátott nő. A találkozás lehetetlensége azzal jár, hogy mindkét médium kitörlődik: sem a miniatűr sem a test nem látható többé, csupán Janicsek emlékképei közt marad meg, így ő válik az egyetlen hordozóvá. |