V Á zlato k szeged 1995
|
|  Yüklə 0.79 Mb.
|
XVI. EUTHANÁZIA,Mi Következik Hollandia Után?A nyugati társadalmi hagyományok az emberölésnek csak három nyilvánosan ellenõrizhetõ esetét engedik meg: amikor azt a saját vagy mások életének védelme kikerülhetetlenül szükségessé teszi, és amikor azt az “igazságos” háború, vagy a halálbüntetés végrehajtása megkívánják. Ezekben az esetekben is szükség van azonban bizonyos elõre megállapított feltételek megvalósulására, amelyek egyrészt bizonyítják azt, hogy a közösség érdekeit más kevésbé radikális eszközzel nem lehet biztosítani, és másrészt az emberölést elõre megállapított korlátok között tartják. Végsõ fokon az önvédelembõl történõ emberölést is ezek a feltételek teszik jogilag és erkölcsileg elfogadhatóvá. Ezek az engedmények azonban napjainkban jelentõsen leszûkültek. A halálbüntetés eltörlése a civilizált társadalmi élet egyik feltételévé vált, és azt nemzetközi egyezmények egyre határozottabban sürgetik. Az is bebizonyult, hogy az emberiség jövõjének biztosításához nem a háború igazságossága, vagy a hadviselés módjának korlátozása, hanem annak feltétel nélküli elkerülése szükséges. Ezért dicsérte már a második vatikáni zsinat is azoknak a magatartását, akik jogaik védelmében csak olyan eszközöket használnak, melyek a gyengébb fél számára is elérhetõk. Az emberi élet feltétel nélküli védelme tehát a modern társadalmi béke és fejlõdés legfõbb céljává vált. Eljön talán az a korszak is, amikor a béketûrés evangéliumi tanácsa nem pusztán utópisztikus eszménykép lesz. Az aktív eutanázia törvényes elfogadására irányuló igyekezet ellentétben áll ezzel a fejlõdéssel. Ennek az ellentétnek az összetevõit vizsgáljuk meg röviden ebben a tanulmányban. A “halálba segítés”, vagy “irgalmas emberölés” gyakorlatának törvényes elfogadása (a szabad beleegyezéssel vagy anélkül végrehajtott aktív eutanázia) az emberi élet kioltásának olyan új formáját jelenti, amely az eddig elfogadottakkal ellentétben magán jellegû, tehát törvényes eszközökkel lényegében nem korlátozható és a társadalom számára ellenõrizhetetlen. A modern háborúkból és a liberális individualista társadalmi rendszerbõl leszûrt tapasztalat viszont azt bizonyítja, hogy még az emberölés nyilvánosan ellenõrzött eseteiben is gyakorlatilag lehetetlenné válik a pusztítás elõre megállapított, azaz törvényesen szabályozott korlátozása. Így tehát amit eredetileg a közösség érdekében engedtek meg, az annak megvalósulása számára a legnagyobb veszéllyé válhat. Még inkább áll ez az emberölés olyan eseteire, amikor az ölés feltételeit és körülményeit csupán az ellentétben álló felek magánjellegû megjegyezése korlátozza. Az ilyen megegyezés tág kaput nyit a visszaélésekhez. Ez magyarázza meg azt a tényt, hogy legtöbb civilizált ország már a múlt században eljutott a magánjellegû emberölés minden formájának, például a párbajnak vagy a vérbosszúnak a tilalmához. Az aktív eutanázia Hollandiában törvényesített formája és minden hasonló törvényjavaslat, melyet én ismerek, magánjellegû megegyezésen alapul. A döntésre képes, még nem feltétlenül haldokló, de gyógyíthatatlan beteg ismételt kérésének engedve és egy másik orvos egybehangzó véleménye alapján a halált okozó, vagy lehetõvé tévõ orvosi segítség megengedetté válik, vagy legalább is nem esik a büntetõ törvénykönyv gyilkosságra vagy az öngyilkosság elõsegítésére vonatkozó szankciói alá. Van olyan törvényjavaslat is, melyben a döntésre képtelen beteg beleegyezését a közvetlen hozzátartozó döntése helyettesítheti. A törvényes hatóság kizárását a halálhoz való személyes joggal, vagy a magánszféra sérthetetlenségével indokolják, az orvosi közremûködést pedig a beteg érdekeinek védelmére, a szenvedéseinek megszüntetésére vagy megelõzésére irányuló szándékkal különböztetik meg a gyilkosságtól vagy az öngyilkossághoz adott segítségtõl. Ezt a körülményt nem egy olyan joghatóság is figyelembe veszi, amelyben az aktív eutanáziát a törvény tiltja. Ezért az ilyen esetekben megindított büntetõ eljárás nem ritkán felfüggesztett vagy lényegesen enyhített ítélettel végzõdik. A jelek arra utalnak tehát, hogy a mások életének kioltásával gyakorolt abszolút hatalom, amit a történelem tragikus tapasztalatai miatt már régen megtiltottak, ha nem is megengedetté, de legalább többé-kevésbe megbocsáthatóvá válik napjainkban. Ebbe az irányba halad a kanadai szenátus által elõkészített törvényjavaslat is, amely a kezelés-visszautasítás jogának elismerése mellett azt is javasolja, hogy az “irgalmas emberölés” váljon a büntetõjog megkülönböztetett kategóriává, amelynek elkövetéséért enyhébb büntetést szabjanak ki. A javaslatot elõkészítõ bizottság tagjai 5:2 arányban szavaztak a szándékolt aktív eutanázia legalizálása ellen, és 4:3 arányban ellenezték az öngyilkossághoz adott orvosi segítséget. 123 Szociológiai felmérések és népszavazások eredményei arra utalnak, hogy a második világháború ötvenedik évfordulójának megünneplése nem szükségszerûen hozza magával az abból leszûrt tapasztalatok felelevenítését. A két világháború között az eutanázia mozgalom jelentõs tért nyert a nyugati társadalmi és politikai életben. Ennek volt az eredménye a náci eutanázia törvény is, amely az “életre nem méltó” (Lebesnunwerten) szellemileg vagy fizikailag fogyatékos német állampolgárok százezreinek orvosi segítséggel végrehajtott kivégzéséhez, és végül a “fajidegenek” millióinak a lemészárlásához vezetett. Derek Humphry, az aktív eutanázia jól ismert apostola, helyesen jegyezte meg, hogy a nürnbergi háborús bûnperek “gyakorlatilag megbénították az eutanázia mozgalom kulturális és politikai kibontakozását a háború után”.124 Ötven év távlatában ezek a tapasztalatok azonban elhomályosodtak. Washington államban 1991-ben a szavazók 46%-a támogatott (54%-os ellenszavazattal szemben) egy törvényjavaslatot, amely megengedte volna az orvosi segédlettel végrehajtott öngyilkosságot és az aktív eutanáziát is. A választások elõtti felmérések egyike azt mutatta, hogy a szavazók 67%-ának kedvezõ véleménye volt a javaslatról. Két évvel késõbb a szomszédos Oregon állam szavazói el is fogadtak egy hasonló törvényt, amelynek érvénybe lépését csak a legfelsõbb bíróság akadályozta meg, mivel azt alkotmányellenesnek ítélte. A Harvard Egyetem Közegészségügyi Fakultásának felmérése szerint az Egyesült Államok lakosságának 64%-a helyesli az eutanázia lehetõségét a halálos kimenetelû betegségben szenvedõk számára. Ez az arányszám a 35 év alattiak esetében 79%-ra növekszik. A felmérésbõl az is kiderült, hogy a katolikusok 71%-a is elfogadja ezt a lehetõséget.125 Az aktív eutanázia és az öngyilkossághoz adott segítség lehetõségét általában visszautasítják az orvoskamarák. Az egyik befolyásos amerikai orvosi lapban azonban már 1988-ban megjelent egy cikk, melyben tizenkét fontos egészségügyi központ vezetõ orvosai közül tízen az öngyilkosság segítésének lehetõsége mellett törtek pálcát: “Két társunk kivételével úgy véljük, hogy az ésszerû megfontolásból fakadó öngyilkossághoz adott orvosi segítség nem tekinthetõ erkölcstelen cselekedetnek halálos kimenetelû betegség esetén.” Az aktív eutanázia lehetõségét azonban továbbra is visszautasították, meglepõ okra hivatkozva: Az adott szociális légkörben “...sokkal nagyobb valószínûsége van a büntetõeljárásnak aktív eutanázia végrehajtásáért, mint az öngyilkossághoz adott segítségért.”126 Egy évvel elõtte még nagyon éles kritikát kapott egy másik orvosi lap azért a névtelen cikkért, amelyben egy gyakorló orvos leírta, hogyan okozta egy fiatal gyógyíthatatlan rákbeteg halálát, kérésének engedve, túladagolt morfiummal.127 Hippokrates óta a nyugati orvos-szolgálat a páciens életének kioltását az orvosi hivatás elleni legsúlyosabb véteknek tekintette, még akkor is ha az a beteg kérésére történt meg, hangoztatták a kritikusok. “Az orvosok és orvosetikusok generációi napjainkig rendületlenül ragaszkodtak a felesleges kezelés visszavonása (a halál beálltának megengedése), és az élet szándékos kioltása közötti különbséghez.”128 León Kass véleménye szerint ennek a felfogásnak a megváltozása mögött a személyes autonómiáról kialakított meggyõzõdés áll, mely szerint mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy sorsát, életét és halálát is, saját kezében tartsa. Ezért nemcsak a kezeléshez adott jól értesült beleegyezés tartozik a beteg jogai közé, hanem életének visszautasítása is. A döntéshozatal szabadsága fontosabb az életnél. A szólam retorikai ereje elfelejteti velünk azt a tényt, hogy a szabadság gyakorlása feltételezi a létet. Önmagában vett ellentmondás tehát azt feltételezni, hogy a személy szabadsága megvalósulhat létének megszüntetésével.129 A hagyományos felfogás megváltozását az élet “minõségérõl” kialakult szemléletmód is elõsegíti. A betegség vagy a gyógyítás terhei elviselhetetlen súllyal nehezedhetnek a betegre vagy az orvosára, a küzdelem további folytatása tehát elveszíti értelmét. A beteg életében bekövetkezett “minõségi romlásra”, amikor már más orvosi eszköz nem áll rendelkezésre, csak egy lehetséges válasz marad: a beteg megszüntetése. Ilyen esetekben valójában nem a szabad döntés gyakorlása, hanem a szenvedés terhétõl való megszabadítás, a beteg iránti szánalom látszata késztet a végsõ lépésre. A beteg érdekében kioltható az az élet, amit már nem érdemes élni, aminek a terheit már nem lehet elviselni.130 A kijelentés mögött rejlõ fogalomcsúsztatást megint csak elfedi annak retorikai ereje. Lényeges különbség van a szánalom kifejezése, és az élet értékére vonatkozó ítélet között. A szenvedõ iránti szánalmat ki lehet így is fejezni (noha nem a legszerencsésebb módon): “én szívesebben meghalnék, minthogy így éljek”. Ez koránt sem jelenti azt, hogy “az ilyen életnek nincsen értéke, vagy értelme, hogy annak megszüntetése lehetséges, kívánatos vagy éppen dicséretre méltó”. Ha az élet nem alapvetõ adottság hanem szabad választás eredménye lenne, a nagyfokú szenvedés láttára mondhatnánk azt, hogy ilyen életet senki sem kívánhat magának vagy másnak. Mindebbõl azonban nem következik az, hogy mindenki értéktelennek tekintené és visszautasítaná saját életét akkor, ha ugyanilyen fokú szenvedéssel lenne az is megterhelve. Az utóbbi esetben ugyanis a ki nem mondott feltevések megváltoznak. A nem-kívánatos életmód nem egy a lehetséges alternatívák között, hanem az egyetlen, az én létezésem hordozója. A meg nem fogalmazott kérdés ebben az esetben nem az, hogy ki szeretne szenvedéssel terhelt életet élni, hanem az, hogy visszautasítsam-e az egyetlen életet, amivel rendelkezem? Visszautasítsam-e saját magamat, létezésemet? Az élet értelmének kérdését ugyanis nem lehet felvetni akkor ha az nincsen. A személy létezése olyan alapvetõ adottság, amit semmi más kérdésfelvetés nem elõzhet meg. Hasonlóan téves feltevésre, és pusztán érzelmi reakciókra alapul az a gyakran hangoztatott kijelentés is, hogy a gyógyíthatatlan és súlyosan szenvedõ beteg számára jobb a halál, mint az élet további folytatása. A halálról nincsen tapasztalatunk, ez a tény független minden vallásos meggyõzõdéstõl is. A halál következményeire épített megokolásnak tehát nincsen tapasztalati alapja. Hasonlóan, az orvos szempontjából is lényeges különbség van két hozzáállás között: “látom mennyire szenved betegsége terhei miatt, engedje meg hogy könnyítsek helyzetén valamilyen orvossággal”; vagy “látom mennyire szenved, engedje meg, hogy könnyítsek helyzetén azzal, hogy életét kioltom”. Mivel magyarázható az, hogy csak az elsõ magatartásmódot lehet összeegyeztetni a hippokratesi hagyománnyal? A második megoldás ugyanis sokkal biztosabban megszabadítja a beteget szenvedésétõl. A hagyományos etika miért nem hajlandó tehát megengedni azt, hogy az orvos megölje betegét? A tilalom fenntartása mögött ugyanazok az érvek rejlenek, melyek a halálbüntetés ellen szólnak. Noha a bûnözõ kivégzésével lehet legbiztosabban megakadályozni azt, hogy újabb bûncselekményeket kövessen el, mégis kivégzésének elkerülése a helyesebb megoldás. Emberölés ugyanis egy sajátosan végérvényes lépés. Ezzel a lépéssel nem embertársunk létét befolyásoljuk, jobbá, vagy rosszabbá téve azt, hanem magát a létet szüntetjük meg. Végérvényes és visszavonhatatlan eredmény ez, mellyel nemcsak a bûnözés lehetõségének vetünk véget, hanem a személy beteljesülésének, képességei megvalósulásának, annak a lehetõségnek, hogy életével valami újat és jobbat kezdjen. A szenvedés megszüntetésének és a büntetésnek közös határa van: a személy létének tiszteletben tartása. A személy létezése nélkül mindkét igyekezet elveszíti célját és értelmét. Nem az igyekezet hatékonysága adja meg ugyanis értékét és értelmét, hanem annak a személynek az értéke és méltósága, akin segíteni akarunk.131 Lényegében ugyanez a válasz James Rachel sokszor hallott érvére is. Az aktív és passzív eutanázia között szerinte nincsen lényeges különbség. Ha “...egy orvos megengedi a beteg halálát szenvedésére való tekintettel, erkölcsileg ugyanabba a helyzetbe kerül, mintha egy injekcióval halálát okozná”. A második megoldást “...valójában a passzív eutanáziával szemben elõnyben kell részesíteni”, mivel az megrövidíti a beteg szenvedését.132 Ezt a véleményt a nagy befolyást élvezõ lap szerkesztõi napjainkig védik.133 A halál szándékos okozása és haszontalan kezelés visszavonása között azonban a lényeges különbség nem a következményben rejlik, hanem a beteggel kialakított kapcsolat természetében. A haszontalan kezelés visszavonása esetén nem az orvos, hanem a betegség öli meg a gyógyíthatatlan szenvedõt. A halál szándékos okozása esetén az orvos, vagy a beteg barátja, a beteg beleegyezésével vagy anélkül végérvényes és visszavonhatatlan döntést hoz a szenvedõ személy nevében. Nem a szenvedést, hanem életét, emberi mivoltát szünteti meg. Ebben a döntésben nemcsak a másik személy fölött gyakorolt hatalom korlátlansága kifogásolható, hanem a visszaélések lehetõségének veszélye is. Valóban olyan betegrõl van-e szó, aki belefáradt életének terheibe, vagy olyanról, akinek a gondozásába hozzátartozói fáradtak bele? Ha az aktív eutanázia társadalmilag elfogadottá vált, mennyire biztosítható a beteg szabad választásának lehetõsége, különösen ha nem kíván mások terhére lenni? A liberális individualista kultúrfelfogás torzító tükrén keresztül a halál választása és a hozzá szükséges segítség biztosítása egyéni jognak tûnik, melynek gyakorlása a magánszféra megsérthetetlen területére tartozik. Nem más ez mint annak az jogos igénynek a végsõ megvalósítása, hogy sorsunkat kizárólag a saját kezünkben tartsuk. Ennek a felfogásnak a torzítottsága csak akkor válik kétségtelenné, ha a gyakorlat társadalmi ramifikációját is figyelembe vesszük, mondja Daniel Callahan. Az eutanázia nem azonos a testünk feletti autonómia vagy a kezelés-visszautasítás jogának a gyakorlásával. Ezzel a radikális lépéssel “..az emberi élet emberkézzel történõ kioltásával az erkölcsi élet egészen más területére lépünk”134. A gyógyító kivégzõvé válik, a haldoklás magánjellege megszûnik, és a társadalom életében megengedett életpusztítás határai ellenõrizhetetlenül kitágulnak. A halált hozó döntést ugyanis nem lehet többé közmegegyezéssel elfogadott feltételekkel szabályozni. Ha az öngyilkosság személyes joggá válik nem lehet világos határvonalat húzni a szabadon meghozott vagy több kevesebb nyomás következtében megszületett döntés között. Ha a közösségnek nincsen ellenõrzõ szerepe, akkor a törvényes feltételek megtartására nincsen biztosíték. Az elviselhetetlen szenvedésnek nincsen elfogadott mértéke. A megölendõ személy szenvedése “szubjektív ... és a kívülálló számára megragadhatatlan tényezõ.” Ha az eutanázia lehetõségének az alapja a személyes szabadság tisztelete és a szenvedés elviselhetetlensége, akkor “annak jogát” és a végrehajtásához szükséges segítséget senkitõl sem lehet megtagadni. Legyen a betegség gyógyíthatatlan vagy nem, legyen a beteg döntésre képes vagy arra képtelen, a “halálba segítés” elsõ tekintetre irgalmasnak látszó lehetõsége a társadalom leggyöngébb és legsebezhetõbb tagjait fenyegetõ és elõre kiszámíthatatlan veszéllyé válik. A probléma gyökere az eutanáziára vonatkozó erkölcsi feltevés logikai pontatlanságában rejlik: jogunk van úgymond ahhoz, hogy sorsunkat saját kezünkben tartsuk és az orvosok irgalmát igénybe vegyük ennek a jognak a gyakorlásában, amikor az élet elviselhetetlenné, vagy méltóságunkkal összeegyeztethetetlenné válik. Ha ez így van, korlátozhatjuk-e annak gyakorlását gyógyíthatatlan betegekre, anélkül, hogy a személy autonómiáját meg ne sértenénk? Ha az orvos megölheti azt a beteget, akinek az élete a szenvedés miatt elvesztette az értékét, akkor miért ne tehetné meg ugyanezt a döntésre már képtelen beteggel is? Ha a szenvedéstõl való megszabadítás válik az orvosi szolgálat legfõbb feladatává, figyelmeztet Daniel Callahan, akkor a társadalom életét és tagjainak személyes biztonságát újabb és elõre pontosan meg nem állapítható vagy korlátozható veszélyek fogják fenyegetni. Túlságosan nagy tehát az eutanázia társadalmi kockázata: “az ölés ragályos betegség, ha annak lehetõségét rászabadítjuk a társadalomra, nehéz lesz annak megálljt parancsolni”.135 Erre hivatkozva utasította vissza az eutanázia és az öngyilkossághoz adott segítség törvényesítését a kanadai katolikus püspökkari konferencia is. Ez az igyekezet a beteg szabadságának és autonómiájának eltúlzásában gyökerezik. Méltóságunk gyökere valójában a szeretetre való hivatottságunkban és a szeretetadásra való képességünkben rejlik. “ Ez a méltóság nem az akarat gyakorlásában, nem is az élet minõségében, hanem az egymáshoz kötõ kapcsolatok felismerésében valósul meg, abban a képességben hogy együttérzést tudunk kifejezni és elfogadni. Ennek a képességnek az elvesztése aláásná a társadalom kötelékeit és nagyon is veszélyeztetné a közösségen belüli helyzetünket. Csak úgy biztosíthatjuk a társadalmi élet manapság sok oldalról fenyegetett békéjét és biztonságát, ha biztosítjuk ennek a sokszor nagy áldozatokat követelõ de igazán emberi együttérzésnek a hatékony szerepét egyéni és társadalmi életünkben is.136 |