Kezünkben tartjuk

Fejlődésünk buktatói

A statisztikai adatok szerint ma a 45-65 év közötti – érettségivel nem rendelkező – férfiak halálozási aránya majd kétszerese az érettségizetteknek. Nyugaton szintén jókora a szakadék a társadalom különböző rétegei között. Angliában egy segédmunkás 10 évvel hamarabb hal meg, mint egy diplomás. Még akkor is, ha nem iszik, nem dohányzik. A magatartástudományi kutatások szerint ennek oka az egyén személyiségében keresendő. Minél műveltebb, minél iskolázottabb valaki, annál tudatosabban keresi a helyes életmód kialakításának lehetőségeit. Igyekszik megszabadulni a káros szenvedélyeitől, és fokozatosan áttér a helyes táplálkozási módra. Egészségének tudatos kímélése, megőrzése mellett elsajátítja a stresszoldó, konfliktuskezelő technikákat. Helyzeti előnyét kihasználva ezt már gyermekkorban, a családban, a többnyire értelmiségi szüleitől tanulja meg. Az alacsony iskolai végzettségűek azonban általában tanulatlan szülők gyermekei, akik jóval kevesebb ismerettel rendelkeznek ezen a téren. Egy magas szinten álló társ, egy kulturált élettárs még sokat segíthetne rajtuk, de érthető okokból senki sem szeret lefelé házasodni.

A hátrányos helyzetűek tehát a tudatlanságuk, a tanulatlanságuk áldozatai. Az iskolai nevelés is sokat javíthatna ezen a helyzeten, de az iskolákban ma még nincs életvezetés tantárgy. Sokszor maguk a tanárok sem tudják, hogyan kellene élni a világban. Aki nem hozta magával a családi környezetből, az azt sem tudja, miként kell kulturáltan kifejezni a nemtetszését. Gyanakodva kezeli mások övétől eltérő szokásait, véleményét. Az ismeretlenről eleve rossz szándékot feltételez. Az ebből eredő konfliktusok gyakran torkolnak fizikai összetűzésekbe, ami szintén rontja az alacsonyabb sor­ban élő népcsoportok túlélési esélyeit.

Az iskola nem ismeri fel, hogy ennek a rétegnek a gyermekei otthon nem sajátították el ezeket a készségeket, ezért ahelyett hogy megtanítaná rá őket, folyamatosan bünteti a beilleszkedésre képteleneket. Az ebből eredő stressz, kisebbrendűségi érzés már kezdettől fogva hátrányos helyzetűvé alacsonyítja őket. Ebből a helyzetből aztán később sem tudnak kitörni. Már kora gyermekkorban kialakul bennük a krónikus stresszállapot, ami arra késztet, hogy a deviánsnak minősített valóban deviánssá váljon. Ilyen körülmények között az egyén minél hamarabb szabadulni akar az iskolától. Már 14 éves kora előtt kimarad az oktatásból, vagy nem akar tovább tanulni. Ezzel egész életére elvágta magát azoknak a magas szintű ismereteknek a megszerzésétől, amelyek segíthetnék őt az átlagéletkor elérésében. Magas szintű képzés hiányában csak rosszul fizetett munkát végezhet, vagy egészségre ártalmas munkakörülmények közé kerül. Az alacsony jövedelme miatt nem tudja megfizetni a meglehetősen drága táplálék-kiegészítőket, ezért előbb-utóbb hiánybetegségek is kialakulnak nála. Kilátástalannak tűnő helyzetét mértéktelen evéssel, alkoholfogyasztással, dohányzással próbálja feledtetni. Az ebből eredő elhízás és szenvedélybetegségek azonban még elviselhetetlenebb helyzetbe sodorják.

Egy széleskörű ismeretekkel rendelkező értelmiségi viszont át tudja minősíteni, újra tudja értékelni a helyzetét. A legkilátástalanabbnak látszó problémát sem tartja eleve megoldhatatlannak. Tisztában van vele, hogy a kihívások, a konfliktusok a személyiség fejlődésének legfőbb hajtóerői, de csak akkor, ha képesek vagyunk a kezelésükre. Így a nehéz élethelyzetekből, a reménytelennek tűnő szituációkból is sikerül kievickélnie, nem adja meg magát a „sorsnak”.

Ez a jelenség szorosan összefügg a lelki fejlődéssel. A magasabb szinten álló lélek már sok nehéz helyzetet élt át az előző életeiben, így szert tett némi rutinra a gondok elhárításában. Ahogy a Biblia írja: „Az eszes meglátja a bajt, és elrejti magát; a bolondok pedig nekimennek, és kárát vallják.” Úgy is felfogható ez a jelenség, hogy az alacsony szinten álló lélek nem rendelkezik megfelelő tapasztalatokkal az életről, így szinte belső kényszert érez a tapasztalatgyűjtésre. Önkéntelenül is belesodródik az „élet sűrűjébe”, hogy az átélt szenvedések által fejlődhessen. Ebből egyesek azt a következetést vonhatnák le, hogy nem tehetünk semmit az alacsonyabb néprétegek felemelése érdekében, hiszen ez a sorsuk. A származásukból eredő körülményeiken valóban nem sokat változtathatunk, de az iskolai nevelés jelentősen csökkenthetné a lépéshátrányukat. Fejlődni nem csak állati szenvedések közepette lehet, hanem kulturáltan, emberhez méltó körülmények között is. Aki nagyon mélyre süllyed, annak nem fejlődik, hanem megtörik a lelke, és ezáltal még mélyebbre zuhan. A követező életében alacsonyabb fokra sorolódik, még rosszabb körülmények közé születik le. Össztársadalmi méretekben ez a jelenség jelentősen lelassítja civilizációnk fejlődését, amelynek végső soron mindnyájan kárát látjuk.



Jól jellemzi a társadalom peremén élők sorsukba való beletörődését Koblencz Zsuzsa cikke, amely a Népszabadságban jelent meg Horvátné ágya címmel:

Horvátné ehhez rég hozzászokott, de neki vannak még igényei. Egy új ágyról kiváltképpen sokat álmodott az utóbbi hónapokban, de a félretett pénzhez – amiből szűkösebb napokon gyakorta le kell csípni valamennyit – nem mert erőteljesebben hozzányúlni. Egészen addig, amíg a két héttel ezelőtti nagytakarítás napja el nem érkezett. Akkor ugyanis olyan dühvel taszította félre az anyjától örökölt, kiszolgált rekamiét, hogy annak egy csöndes nyekkenéssel kitört a lába. Ez a sötétbarna és zöld csíkokkal díszes rekamié kihúzott állapotában igyekezett jól szolgálni a házaspár éjszakáit, de hivatásának egyre kevésbé felelt meg. De mint említettük, Horvát úrnak nem voltak igényei. Ezért a kitörött lábra is csak rálegyintett: eszében sincs azzal kínlódni, hogy visszaszögelje, de különben sem lehetne, mert szilánkosra tört a vége. Végül azt javasolta, rakjanak a láb helyére téglát. Horvátné hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a javaslat hallatára először kétségbeesetten elkezdjen jajveszékelni, vagy hozzon be egy téglát, és azt teljes erőből vágja hozzá tökéletlen hites urához. Végül kiviharzott a konyhába, elővette rejtekhelyéről a pénztartalékot, s azonmód, takarításhoz való ruhában elindult ágyat venni.

Fenyőbútorról ábrándozott mindig, de előbb végigzarándokolta a kisváros mindhárom bútorüzletét, hogy másféle ágyakat, heverőket is szemrevételezzen. Nem hitt a szemének, amikor az utolsó boltban azt látta, hogy épp a fenyőbútorokra hirdettek akciót. A dupla ágyat tizenkilencezer-kilencszázért kínálták. Nagy lélegzetet vett, és megfogadta, hogy ágy nélkül innen semmilyen körülmények között nem távozik. Tíz perc múlva azonban már erős kétségei voltak elhatározását illetően. Kiderült, hogy az akciós vételár csak az ágykeretre vonatkozik. Ehhez meg kell még vásárolni a beléje helyezhető deszkasorokat, valamint két matracot is. Házhoz szállítással együtt végül 62 ezer forintba került az ágy.

Horvátné egyedül rángatta a fészer mögé a kiérdemesült rekamiét – amibe majd beleszakadt. Horvát úr eközben a kocsmában időzött. Az asszonynak az ágyvégekkel is meggyűlt a baja. Mire az egyiket sikerült beakasztania, a másik kidőlt. De mindenképpen látni akarta az összerakott szép, új ágyat, úgyhogy még akkor sem adta fel, amikor az alacsonyabb támla rádőlt a lábfejére. Leült, halkan sírdogált egy kicsit, aztán folytatta az összeszerelést. Este szó nélkül feküdtek le. Horvát úr nem tett semmilyen észrevételt, Horvátné pedig, amikor épp nem jutott eszébe a pénz, boldognak és szinte elégedettnek érezte magát. Éjfél elmúlt már, amikor robajra ébredt. Férje alól egy lendületes megfordulást követően kidőltek a deszkák. Horvát úr ott ült a padlón, a kettéhajlott matrac alján, és éktelenül káromkodott.

Segítsél már – kiabálta. – Fáj a vállam, nem bírok kikapaszkodni, nem látod! Az asszony felkelt, kirángatta a férfit a gödörből, és összerakta újból az ágyat. Másnap éjjel mindez megismétlődött, mert az átkozott ágydeszkák ugyanúgy kicsúsztak. Harmadnap elment reklamálni az üzletbe. Kijött az asztalos, aki mindent rendben talált. Semmi nem volt rövidebb vagy hosszabb a kelleténél, nem lehetett mit kijavítani. Az ördög bújik éjszakánként az ágyba – kacsintott az asztalos, mielőtt távozott. Negyednap Horvát úr megint a padlón találta magát, de most már bömbölt, mint a sebesült tigris, és fejszével akart nekimenni az ágynak. Reggelre kelve Horvátné kiment a sufniba, ahol egy csúf, öreg de masszív szekrényben tárolták a szerszámokat. Leakasztotta a két szekrényajtót, becipelte a szobába, s keresztben ráfektette az ágydeszkákra, majd rájuk helyezte a matracokat. Éjjel csend volt, nem mozdult semmi, Horvátné könnytelen szemmel meredt a sötétbe, miközben arra gondolt: „Van egy 62 ezer forintos ágyam, és szekrényajtókon alszom.” Amikor már azt lehetett hinni, hogy elaludt, Horvát úr felmordult: „Ennyi idő alatt már megtanulhattad volna asszony, hogy vehetünk mi százezerért is ágyat, nekünk csak rosszabb lesz.” Mi valahogy ilyennek születtünk. Ez volt az a pont, amikor Horvátné hangosan felzokogott.