Doktori iskola

A megfelelés elve azt a követelményt támasztja, hogy az alapok által finanszírozott műveleteknek meg kell felelniük a Szerződés és az annak megfelelően elfogadott jogszabályok rendelkezéseinek. Az alapok és a tagállamok által nyújtott támogatásoknak azonban nem csak a vonatkozó jogszabályi rendelkezéseknek kell megfelelniük, hanem összhangban kell lenniük a Közösség tevékenységeivel, politikáival és prioritásaival is⁴⁸². A strukturális alapok és a Kohéziós Alap esetében a vonatkozó leglényegesebb jogszabályi rendelkezéseket az alapok végrehajtására vonatkozó horizontális rendelet tartalmazza. A közösségi prioritások pedig a Közösségi Stratégiai Iránymutatásokban lelhetők fel, amellyel összhangban kerülnek elfogadásra a tagállamok Nemzeti Stratégiai Referenciakeretei, valamint az operatív programok.

Ez utóbbi, a jogszabályi rendelkezéseken kívül eső dokumentumokat Paul Craig ’soft law’-nak nevezi. Noha elfogadásuk tanácsi, illetve bizottsági határozatokkal történik, sem a Közösségi Stratégiai Iránymutatások, sem a tagállami stratégiai referencia keretek, sem az operatív programok nem tekinthetők jogszabálynak. Hatásuk, jellegük bizonyos szempontból mégis olyan, mintha jogszabályi jellemzőkkel rendelkeznének. A bennük foglaltak számon kérhetők a tagállamokon. Nem tekinthetők szerződésnek sem, hiszen nem egy kétoldalú kötelezettségvállalás formájában jelennek meg, hanem a tagállamok által benyújtott programtervezet elfogadásáról a Bizottság határozatot hoz. Ezzel gyakorlatilag végrehajtási kötelezettséget és azzal járó felelősséget telepít a tagállamokra⁴⁸³.

E felelősségre vonás a pénzügyi korrekciók keretében történhet. A rendszerben az előfinanszírozás kivételével a kifizetések – mind az időközi, mind a végső-egyenleg kifizetések – egyik legfontosabb alapdokumentuma a költségnyilatkozat⁴⁸⁴, amelynek megalapozottságát a tagállam (az igazoló hatóság⁴⁸⁵) megfelelően igazolja és ezt követően az igazolt költségnyilatkozatot megküldi a Bizottság számára. A költségnyilatkozat tartalmazza a művelet során felmerült, számlákkal, vagy megfelelő számviteli bizonylatokkal alátámasztott költségeket, az azzal összefüggésben a kedvezményezett számára kifizetett hozzájárulást (támogatást). A Bizottság a program irányítási és ellenőrzési rendszerében tapasztalt, a kifizetések igazolására vonatkozó eljárás megbízhatóságát megkérdőjelező súlyos hiányosság, illetve igazolt költségnyilatkozatban szereplő, súlyos szabálytalansághoz kapcsolódó költségek esetén részben vagy egészben felfüggesztheti az időközi kifizetéseket. A felfüggesztés előtt a tagállam számára a Bizottság egy két hónapos időtartamot köteles biztosítani észrevételei megtételére. A felfüggesztés azonban még nem tartozik a pénzügyi korrekciók körébe.

Pénzügyi korrekcióra, vagyis valamely operatív programhoz nyújtott közösségi hozzájárulás részben vagy egészben történő megszüntetésére akkor van lehetőség, ha

1. 
   a program irányítási és ellenőrzési rendszerében olyan súlyos hiányosság van, amely kockáztatja a program számára már korábban kifizetett közösségi hozzájárulást;
   
2. 
   valamely igazolt költségnyilatkozatban szereplő költség szabálytalan, és ezt a tagállam a Bizottság által indított korrekciós eljárás megindítását megelőzően nem helyesbítette.
   

A Bizottság akkor indítja meg a pénzügyi korrekcióra vonatkozó eljárását, ha olyan rendszerszintű, vagy egy adott költségnyilatkozatban szereplő szabálytalan, de igazolt elszámolt költséget tár fel, ahol az érintett tagállam nem indította meg a korrekciós eljárást. Ilyen esetben az eljárás azzal indul, hogy a Bizottság közli az érintett tagállammal az előzetes következtetéseit, amelyre a tagállam észrevételt tehet. Rendszerszintű szabálytalanság esetén a Bizottság átalány-korrekciót is javasolhat, közölve annak mértékét. Ebben az esetben a bizonyítási teher megfordul: ha a tagállam nem ért egyet a bizottsági értékeléssel, őt terheli annak bizonyítása, hogy a szabálytalanság tényleges mértéke kisebb volt annál, amit a Bizottság megállapított. Amennyiben a tagállam nem fogadja el a Bizottság előzetes következtetéseit, a Bizottság meghallgatja a tagállamot, és ezen a meghallgatáson megpróbálnak megegyezésre jutni. Megegyezés hiányában a Bizottság határozatban dönt a pénzügyi korrekcióról⁴⁸⁶.

Bár a szükségessé váló pénzügyi korrekciók meghatározása az érintett tagállam és a Bizottság egyeztetésén alapul, megegyezés hiányában a végső döntést a Bizottság hozza meg. A megegyezés, illetve a Bizottsági döntés elvileg azt a célt szolgálja, hogy a szabálytalanul felhasznált források az azokat jogalap nélkül igénybe vevőktől visszakerüljenek a költségvetésbe és ezáltal újra – szabályosan és a tételezett célokra fordítva – lehessen azokat felhasználni.

A korábbi szabályozási rendszerekben a kifizetésekre és a pénzügyi korrekciókra vonatkozó rendelkezések a jelenleginél jóval kevésbé voltak szigorúak. Különösen igaz ez az 1988-as szabályozásra⁴⁸⁷, amely a közösségi támogatás kifizetését alapvetően nem az adott projekt előrehaladásához kötötte, hanem a támogatás 50, illetve 80%-át is engedte előlegként kifizetni a tagállami kifizetési kérelem és az éves jelentés (progress report) alapján. A szabályozás a tagállamokra bízta a műveletek szabályosságának igazolását, illetve – természetesen nem kizárólagosan – a szabálytalanságok elleni fellépést, valamint a szabálytalanul felhasznált összegek visszaszerzését. Az ezt követő évtizedben nyilvánvalóvá vált, hogy az előlegfizetés ilyen magas aránya számos visszaélés melegágya lehet.

Az 1999-es szabályozás ezért a kifizetések rendszerét már a maihoz hasonlóvá tette, bevezetve az előlegfizetés (a támogatási összeg 7%-áig), a ténylegesen a végső kedvezményezettnek már kifizetett és igazolt időközi kifizetés (a támogatási összeg 95%-áig), valamint a záró kifizetés kategóriáit. E szabályozás fenntartotta, hogy elsődlegesen a tagállamok feladata a szabálytalanságok elleni fellépés, valamint azok kivizsgálása. Emellett azonban a tagállamokra telepítette a pénzügyi korrekciók elvégzésének feladatát is azzal, hogy a Bizottság csak akkor végez pénzügyi korrekciókat, ha azt a tagállam elmulasztotta. Az eljárás hasonlóképpen alakult a jelenlegi szabályozáshoz⁴⁸⁸.

A végrehajtási feladatok megosztása és annak ellenőrzése a jelenlegi rendszerben is felvet számos problémát. Elsőként a jelenlegi szabályozás ugyan a Bizottság számára lehetővé teszi, hogy helyszíni vizsgálatokat folytasson a tagállamokban, de azt már nem határozza meg, hogy mindezt milyen mértékben és gyakorisággal kell megtennie⁴⁸⁹. Másrészt a tagállamok feladatává teszi a szabályozás, hogy tegyék meg a szükséges intézkedéseket a szabálytalanságok ellen és a szabálytalanul kifizetett összegek visszafizetése érdekében. Egyértelmű esetekben e szabály nem okoz problémát. A bizonyítási teher megfordulása miatt nehéz helyzetbe kerülhet a tagállam akkor, ha az adott kifizetés szabályosságát a Bizottságtól eltérően ítéli meg. Ilyen esetben ennek pénzügyi következményét a tagállamnak kell viselnie. E rendelkezés tipikus példa arra, hogy noha a végső felelősség a Bizottságot terheli a végrehajtásért, az ezzel járó feladatot és felelősséget mégis a tagállamokra ruházza át. A tagállami felelősség rendszerszintű szabálytalanságok esetében átalánykorrekció alkalmazásához is vezethet.

A leglényegesebb probléma azonban véleményem szerint a pénzügyi korrekciók gyakorlatában és az abból levont következtetésekben rejlik. Amint arra Cipriani rámutat⁴⁹⁰, a mezőgazdasági és strukturális politikák kiadásainak mindössze 1991 és 1998 között 2%-át, 1999 és 2003 között 0,5%-át érintik a korrekciók. A saját források esetében a pénzügyi korrekciók csak a hagyományos források esetében merülnek fel és az összes korrekció aránya 0,4% 2000 és 2002 között. Ebből a támogatások lebonyolításával kapcsolatos eljárások összességének szabályszerűségére vonatkozó komoly megállapításokat tenni nem lehet. Viszonylag kis számuk miatt, nem alkalmasak arra, hogy megfelelő preventív hatást eredményezzenek⁴⁹¹. Mindemellett mivel a korrekciók alkalmazására – természetükből adódóan – csak utólag kerülhet sor, a szabálytalanságok megakadályozására sem alkalmasak. Maga a Bizottság is elismerte 2004-ben, hogy különösen a strukturális alapok esetében nem képes minden tagállami irányítási és ellenőrzési rendszert és az általuk szolgáltatott információkat ellenőrizni. Az ellenőrzések hiányosságait a pénzügyi korrekciók alkalmazásával próbálják semlegesíteni⁴⁹² – bár ez inkább csak pótcselekvésnek tűnik.

Mindebből levonható az a következtetés, hogy a megosztott végrehajtás a szükségesnél alacsonyabb szintű elszámoltathatóságot is jelent, amely a költségvetés végrehajtásáért viselt felelősség széttöredezését is eredményezi⁴⁹³. Cipriani szerint, ha a Bizottság teljeskörű ellenőrzési jogosultsággal rendelkezne, akkor ez jelentős konfliktusokat eredményezne a tagállamokkal és felborítaná a Szerződésben rögzített intézményi egyensúlyt⁴⁹⁴. E megállapítással csak részben tudok egyetérteni. Álláspontom szerint a Szerződésnek nem lehet célja egy olyan intézményrendszer kialakítása, amely nem teszi lehetővé a közös költségvetésből származó források felhasználásának teljeskörű ellenőrzését. Ha azonban mégis ilyen intézményi egyensúlyt vázol, vagy eredményez a Szerződés, akkor az azt is kell, hogy jelentse, hogy nem szabad a jelenlegi módon a megosztott végrehajtást tovább folytatni. E helyzetben feltehető az a kérdés, hogy az ilyen módon megosztott végrehajtás a Közösség érdekeit szolgálja-e. Vagy csak a tagállamok partikuláris érdekeit? Másképp fogalmazva, ha az elvi felelősséget a Bizottság viseli, de végrehajtás feladatait és az ezzel járó tényleges felelősséget a tagállamokra ruházza, akkor e rendszer egyrészt összhangban van-e a Római Szerződés szellemével, másrészt nem eredményezi-e azt, hogy végső soron sem a Bizottság, sem a tagállamok nem fogják a felelősséget viselni?

E helyzet megoldása egyszerre egyszerű (elvileg), és rendkívül nehéz (gyakorlatilag). Pusztán az szükséges hozzá, hogy a megosztott irányításban minden szereplő a vállalt feladatának megfelelő felelősséget viselje és ehhez legyenek számára biztosítva a megfelelő eszközök, hogy indokolatlanul ne lehessen olyasmiért felelőségre vonni, amit nem ő követett el. E rendszerben nem lenne szükséges a Bizottság végrehajtási felelősségének átalakítása. Szükséges lenne azonban egy a mainál sokkal hatékonyabb ellenőrzési kapacitás biztosítása a számára (és egyúttal az Európai Számvevőszék számára is). Bár a tagállamok valószínűleg nem fogadnák kitörő lelkesedéssel, de megfontolandó lenne a Bizottság számára a pénzügyi szankciók alkalmazásának lehetőségét megadni. Erre a 2988/1995/EGK rendelet⁴⁹⁵ alapján elvileg lehetőség van, pusztán az hiányzik, hogy a közösségi jog a konkrét jogsértéseket és szankciókat is meghatározza.
4.3 A saját források végrehajtásának problémái

Noha a megosztott végrehajtás fogalmát alapvetően a kiadások, támogatások lebonyolításával kapcsolatban szoktuk használni, egyet kell értenünk Ciprianival⁴⁹⁶ abban, hogy e fogalmat a saját források végrehajtására is alkalmazni kell. A saját források rendszerében ugyanis a tagállamok azok, akik beszedik a vámokat, a mezőgazdasági lefölözéseket, és az Áfá.-t, ők számítják ki az Áfa- és a GNI-forrás összegét és bocsátják a Bizottság rendelkezésére. Célszerűnek tűnik e kérdéskört a megosztott végrehajtásról szóló részben tárgyalni.

A Szerződés rendelkezései közvetlenül nem érintik a saját források végrehajtását. A Szerződés azonban rögzíti a költségvetés megalkotására vonatkozó eljárás fő elemeit, amelynek jelen esetben lényeges eleme a költségvetés véglegesen elfogadottá nyilvánítása. A Parlament elnökének ezen aktusa alapján, minden tagállam a következő pénzügyi év január 1-től kezdve, köteles a Közösségek/Unió rendelkezésére bocsátani a saját források rendszeréről szóló határozatban meghatározott saját forrásoknak nevezett összegeket⁴⁹⁷.

A saját források végrehajtására alapvetően a saját forrásokról szóló tanácsi határozat végrehajtására vonatkozó rendelet⁴⁹⁸ alapján kerül sor. Noha e szabályozás nem vet fel a végrehajtás jellegét érintő alapvető kéréseket, vagy problémákat mégis érdemes e szabályozást röviden áttekinteni.

A saját forrásoknak a Bizottság rendelkezésére bocsátása érdekében a tagállamok kijelölik a saját források megállapításáért, beszedéséért, rendelkezésre bocsátásáért és ellenőrzéséért felelős szervezeti szerveket és minderről tájékoztatják a Bizottságot⁴⁹⁹.

A saját források átutalása – a beszedési költségek (a vámbevételek 25%-a) levonása után havonta – minden hónap 19. napja utáni első munkanapon – történik. Ugyanakkor – a költségvetés likviditására figyelemmel – a Bizottság felkérheti a tagállamokat arra, hogy a pénzügyi év első negyedévében egy vagy két hónappal hozzák előre az Áfa-forrásként szereplő összegek egy tizenkettedének a rendelkezésre bocsátását.

A saját források rendelkezésre bocsátásának késedelme kamatfizetési kötelezettséget von maga után. A Bíróság elé számos olyan ügy került, amelyben valamely tagállam a kamatfizetési kötelezettségének jogosságát vitatta. Ezen ügyekben a Bíróság következetesen kiállt a közösségi bevételek megfelelő időben a Bizottság rendelkezésére bocsátására vonatkozó szabályok érvényesülése mellett⁵⁰⁰. Ekként megállapította a Bíróság a késedelmet és a kamatfizetési kötelezettséget, amikor a tagállam nem volt hajlandó a Bizottság kérésének eleget téve előbb rendelkezésre bocsátani a forrásokat⁵⁰¹, amikor a késedelem a banki dolgozók sztrájkja miatt következett be⁵⁰², és nyilvánvalóan akkor is, amikor konkrét csalás esete forgott fenn⁵⁰³.

Dolgozatomban több helyen utalok arra a problémára, hogy az egyes tagállamok az őket terhelő költségvetési bevételek csökkentését és a költségvetésből származó támogatások minél nagyobb arányú megszerzését kifejezett célnak tekintik, amely által megkérdőjelezik, hogy a közös költségvetés bármilyen többlet-értéket teremt az Unió és tagállamai számára. Amellett, hogy a hatályos saját forrásokról szóló határozat számos speciális rendelkezést határoz meg a brit-visszatérítés mellett több tagállam számára, ilyen speciális elbánásra vonatkozó rendelkezést a végrehajtási szabályok között is fellelhetünk. Eszerint amennyiben egy tagállam az Amszterdami Szerződés és annak 4. és 5. jegyzőkönyve, illetve az Európai Unió működéséről szóló 21. és 22. Jegyzőkönyv alapján nem vesz részt valamely meghatározott uniós fellépés finanszírozásában, ez a tagállam a kiigazításra jogosult a saját forrásként befizetett összeg tekintetében minden olyan évben, amelynek során a kérdéses fellépésben nem vett részt. E rendelkezések a gyakorlatban Írországot, Nagy-Britanniát (vízum, menekültügy) és Dániát (vízum, menekültügy, védelmi intézkedések) érinti. A jogalapja formálisan az Amsterdami Szerződéshez, illetve az EUMASz-hez csatolt két említett jegyzőkönyv. E szabályozás azonban rámutat arra, hogy az Unió a mai állapotában még mennyire messze van a legegyszerűbb föderális berendezkedéstől is. Kérdés ugyanakkor, hogy ha nem mozdul el abba az irányba, akkor meddig képes a jelenlegi struktúrában működni.

A támogatások lebonyolításában közreműködő tagállami intézmények és a kedvezményezettek között jogviszonyok vizsgálata előtt lényeges előkérdés a támogatások céljának, valamint a tagállami feladatoknak meghatározása (különösen, hogy az csak technikai lebonyolítás a közösségi/uniós jogszabályi rendelkezések keretei között, vagy mérlegelés útján hozott döntéshozatal is a támogatási kérelmekről), valamint annak feltárása, hogy a támogatási jogviszonyok milyen jogszabályi keretben jönnek létre.

Noha a hivatalos kommunikáció – amely arra irányul, hogy Magyarország egy adott évben különböző területeken, vagy összességében mekkora EU támogatásra számíthat – sok félreértésre adhat okot, fontosnak tartom leszögezni, hogy sem az EU költségvetéséből, sem a társfinanszírozás keretében a magyar költségvetésből nyújtott támogatások célja nem önmagában a pénzosztás, hanem e források a Közös Agrárpolitika, valamint a Magyar Köztársaság és az Európai Unió vidék-, illetve regionális fejlesztési politikája megvalósításának közvetlen eszközei. Maguk a támogatások tehát nem az Európai Unió, illetve a Magyar Köztársaság által ex gratia biztosított adományok⁵⁰⁴, hanem a közösségi/uniós szinten egységesített mezőgazdasági termék-előállítási rendszerek, illetve a Magyar Köztársaság és az Európai Unió összehangolt vidék- és regionális fejlesztési céljainak megvalósítását szolgálják. Ezt egyértelműen megalapozzák a Költségvetési rendelet azon rendelkezései, amelyek a támogatás odaítélése feltételéül szabják a pályázati követelményt⁵⁰⁵, illetve kizárják, hogy a támogatás célja – néhány kivételtől eltekintve – a nyereség termelése legyen⁵⁰⁶.

Ami a szabályozás jogforrási oldalát illeti, azt kell tapasztalnunk, hogy a támogatások lebonyolítására vonatkozó viszonylag nagy uniós és hazai jogszabályhalmazban meglehetősen kevés az a szabály, amely a támogatásra pályázó, illetve kedvezményezett személyek és a támogatás odaítéléséről döntő, azt lebonyolító tagállami intézmények kapcsolatát és a „támogatás-odaítélési” eljárást szabályozzák.

A mezőgazdasági támogatások esetében az EK-Szerződés 37. cikk második bekezdése, a strukturális és kohéziós támogatások esetében pedig a 161. cikke alapján a vonatkozó szabályozás csak valamely kötelező jogforrás, vagyis rendelet, irányelv, vagy határozat lehetett. Az EUMSz. 43. és 161. cikkének rendelkezései alapján e szabályozási rendszer a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően sem változott. A szabályozás célját és tárgyát tekintve a vonatkozó rendeletek e követelménynek megfelelnek. A konkrét szabályozást tekintve gyakorlatilag a Költségvetési rendelet – különösen annak 108-116. cikke –, valamint az alapvető ágazati szabályok: a mezőgazdasági támogatások tekintetében a közös agrárpolitika finanszírozásáról szóló 1290/2005/EK tanácsi rendelet, a strukturális és kohéziós támogatások esetében pedig az Európai Regionális Fejlesztési Alapra, az Európai Szociális Alapra és a Kohéziós Alapra vonatkozó általános rendelkezések megállapításáról szóló 1083/2006/EK tanácsi rendelet néhány passzusa az, amely e kérdéskörre vonatkozik.

A hazai ágazati szabályozás – legalábbis első ránézésre – egy viszonylag koherens képet mutat:

• 
  az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból, az Európai Mezőgazdasági Garancia Alapból, az Európai Halászati Alapból, továbbá a tagállami hatáskörben nyújtott mezőgazdasági, agrár-vidékfejlesztési, valamint halászati támogatások nemzeti végrehajtásával összefüggő alapelveket, továbbá egységes intézményi, információs és eljárási kereteket a mezőgazdasági, agrár-vidékfejlesztési, valamint halászati támogatásokhoz és egyéb intézkedésekhez kapcsolódó eljárás egyes kérdéseiről szóló 2007. évi XVII. törvény (a továbbiakban: Metv.)⁵⁰⁷;
  
• 
  a regionális támogatások tekintetében pedig a strukturális alapok és a Kohéziós Alap felhasználásának általános eljárási szabályairól szóló 14/2004. (VIII. 13.) TNM-GKM-FMM-FVM-PM együttes rendelet (a továbbiakban: SAEr1.) a 2004-2006 közötti időszakban nyújtott támogatások tekintetében, illetve a 2007-2013 programozási időszakban az Európai Regionális Fejlesztési Alapból, az Európai Szociális Alapból és a Kohéziós Alapból származó támogatások felhasználásának általános eljárási szabályairól szóló 16/2006. (XII. 28.) MeHVM-PM együttes rendelet (SAEr2.)
  

E koherens képet már némileg árnyalja, hogy az ágazati szabályok mellett a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény rendelkezései háttérjogszabályként a mezőgazdasági támogatások esetében alkalmazandók a támogatások odaítélésére és lebonyolítására irányuló eljárásra, a strukturális támogatások esetében azonban nem. A Ket. hatálya jelenleg tehát nem teljes körűen terjed ki minden ilyen eljárásra, amely számos további kérdést vet fel, ezeket a későbbiekben be fogom mutatni.

Mielőtt azonban a szabályozás részleteire rátérnénk, indokolt lehet a hazai szabályozás formai részét illetően egy kérdést feltenni: a mezőgazdasági támogatások eljárási kérdéseit miért törvény, a strukturális támogatásokét pedig miért miniszteri, illetve 2007-től kormányrendelet szabályozza. A kérdést akként is meg lehet fogalmazni, hogy ezen eljárási kérdéseket kinek és milyen jogszabályi formában kell(ene) szabályoznia? E kérdés felvethető alkotmányossági szempontból és megközelíthető praktikus oldalról is.

A 2010. december 31-ig hatályos jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (Jat.) e kérdés szempontjából releváns 3. § g) pontja szerint a társadalmi rendre vonatkozóan törvényben kell szabályozni az államigazgatási eljárást, a 4. § c) pontja pedig a gazdasági rendre vonatkozóan rendeli törvényben szabályozni az állami pénzügyeket, az adókat és az adójellegű kötelességeket. A szóban forgó támogatások lebonyolítására vonatkozó eljárás bár közigazgatási jellegű eljárás, de az általános közigazgatási eljáráshoz képest számos specialitást mutat, ezért külön jogszabályokban van szabályozva. Kérdés, hogy a Jat. e rendelkezése alapján minden közigazgatási jellegű eljárást törvényben kell-e szabályozni. Emellett meg kell válaszolni azt a kérdést is, hogy a támogatások lebonyolítására vonatkozó eljárást a 4. § c) pontja alapján törvényben kell-e szabályozni.

Álláspontom szerint a szabályozási forma kérdése kizárólag a Jat. e hivatkozott rendelkezései alapján nem dönthető el. Az Alkotmányból csak az vezethető le, hogy a közigazgatási eljárás általános szabályai legyenek törvényben szabályozva. Létezik azonban több olyan – részben gyakorlati – szempont⁵⁰⁸, amely általánosan – mind a mezőgazdasági, mind a strukturális támogatások esetében szükségszerűvé, vagy célszerűvé teszik a törvényi szabályozást:

• 
  a szabályozás egységessége és stabilitása;
  
• 
  az eljárási szabályok ugyan meghatározhatók a Ket.-től teljesen függetlenül, a szabályozás egyszerűsítése érdekében célszerűnek tűnik a Ket. rendelkezéseit alapul venni és az ágazati szabályozásban csak a szükséges eltéréseket meghatározni; e Ket.-re épülő, de attól eltérő ágazati szabályozás alapvetően törvényi formában valósítható meg;
  
• 
  a szabályozott eljárások számos hasonlóságot mutatnak az Art. rendelkezéseivel; álláspontom szerint a jogállamiság elvéből nem csak az következik, hogy a költségvetés fő bevételeire vonatkozó adóeljárás legyen törvényben szabályozva, hanem az is, hogy az ellenkező irányú pénzmozgásokkal kapcsolatos eljárások szabályai is;
  
• 
  a törvényi szabályozást indokolja a személyes adatok védelmével és a közérdekű adatok nyilvánosságával kapcsolatos kérdések szabályozása – különösen a személyes adatok külföldre történő továbbítása –, amelynek jogi garanciái csak törvényi szinten teremthetők meg;
  
• 
  a jogkövetkezmények meghatározása, amely – garanciális okokból – törvényi szintű szabályozást igényelnek⁵⁰⁹.