Ana səhifə

Martin opitz


Yüklə 108.5 Kb.
tarix26.06.2016
ölçüsü108.5 Kb.
MARTIN OPITZ

Könyv a német költészetről.

(1624)

Az I. fejezet



Előszó
Jóllehet kiváló emberek unszolására és nyelvünk mind nemesebbé tételére elhatároztam, hogy írok valamit a német költészetről; eszem ágában sincs azonban azt gondolni, hogy bizonyos szabályok és törvények révén bárkit is poétává lehetne tenni. Költészettel már azt megelőzően is foglalkoztak, mielőtt egyáltalán írásba foglaltak volna bármit is annak fajairól, hivataláról és tartozékairól: azután, amit a tudósok megfigyeltek a poétákban (kiknek írásai egyfajta isteni ösztönzéstől és természettől fogva keletkeznek), azt később helyes szabályzatok révén összesítették, és erények sokaságából egyetlen művészetet csináltak. A görögöknél ez Arisztotelész kiváló tette volt; a latinoknál Horatiusé; a mi elődeink közül Vidáé és Scaligeré, kik oly részletességgel jártak el, hogy a tárgyban minden további munkálkodás felesleges. Ezért én csak azt adom elő, amit általában minden költészetre nézve emlékezetre méltónak tartok, majd meg azt veszem alaposabban szemügyre, ami német nyelvünket illeti.

A. II. fejezet



Mire való a költészet, és mikor találták fel.
A költészet kezdetben nem volt más, mint rejtett teológia és tanítás az isteni dolgokról. Mert, lévén az első és nyers világ durvább és bárdolatlanabb annál, mintsem hogy a bölcsességről és égi dolgokról szóló tanokat helyesen felfoghatta és megérthette volna, a bölcs férfiaknak a közönséges tömeg tetszését bíró rímekbe és mesékbe kellett öltöztetni és rejteni mindazt, amit az istenfélelem, a jó erkölcsök és életmód épülésére valónak találtak. Mert azt, hogy bizonyosan mindenkor, minden nép körében hittek az egyetlen és örökkévaló Istenben, minden dolgok teremtőjében és megtartójában, azt elégségesen bizonyították mások, akiket most nem akarok itt felsorolni. Mivel azonban Isten egy megfoghatatlan lény, és az emberi észnek felette van, ürügyül azt hozták fel (sc. ama bölcs férfiak), hogy a felettünk tanyázó szép égitestek, a Nap, a Hold és a csillagok, nemkülönben az egek mindenféle jó szellemei az Istennek és céhes társainak gyermekei, kiket mi emberek méltón tisztelni tartozunk sok nagy jótéteményeik miatt. Ily tartalmúak voltak talán az isteni és emberi tudományok legrégibb tanítójának tartott Zoroaszter könyvei, aki, mint azt Plinius XXX. könyvének első kapitulusában Hermippus tanúsítja, hússzor száz-ezer sort hagyományozott a filozófiáról. Nemkülönben amit Linosz adott elő – Diogenes Laertius szerint – a világ teremtéséről, a Nap és a Hold mozgásáról és az embriók létrejöttéről. E munka kezdete a következő lett volna:
         
Emellett a bölcsesség és minden jó rend legelső atyáiként – miként Platón nevezi őket – Eumolphosz, Muszaiosz, Orpheusz, Homérosz, Hésziodosz és mások ösztökélték udvariasabb és jobb életre a pórias és szinte baromi népet. Azután, mivel oly sok nagyszerű bölcsességet szóltak, és a szavakat bizonyos rímekbe és mértékekbe foglalták olymódon, hogy azok sem túl terjengősek, sem túl kurták nem lettek, hanem egyfajta egyensúlyban tartották a beszédet, valamint mivel szóba hoztak sok oly dolgot, melyek különös prófétaságokról és misztériumokról tanúskodtak, az együgyű emberek úgy vélték, hogy valami isteni rejlik bennük, és a szép költemények bájolása mindenféle erényekre és jó magaviselésre késztette őket. Sztrabón tehát jó okkal nevezte hazugnak Eratoszthenészt, aki – mint oly sok tudatlan ember napjainkban is – azt hangoztatta, hogy egyetlen poéta sem a tanítás, hanem pusztán a gyönyörködtetés révén igyekszik kellemetessé tenni magát. Ezzel ellentétben – mondja Sztrabón az első könyvben – a régiek arról szólnak, hogy a költészet a filozófia eleje, zsenge kortól kezdve az élet tanítója, mely az erkölcsök, a kedélymozgalmak és minden tevés-vevés módjában okít. Sőt a mieink (a sztoikusokat érti) is úgy tartották, hogy egyedül a költőt illeti a bölcs nevezet. És a görög városokban ez okból tanítják a gyermekeket legelőször is költészetre: nem csak puszta szórakozás, hanem az erkölcsösség elsajátítása végett. Nemkülönben Sztrabón egyetért Lactantiusszal és másokkal abban is, hogy a költők sokkal régebbiek, mint a filozófusok, és bölcs embereknek tartották őket már akkoriban, mikor a bölcsesség szót még nem is ismerték: majd aztán Kadmosz, Phereküdész és Hekataiosz a költők tanait még megtartották ugyan, ám a szavak és sorok mértékre fogását elhagyták: míg majd a következők lépésről lépésre eltávolodtak tőlük, és az ékesszólás modorát – lehetne mondani – kiemelkedő helyéről a közönséges modor és forma szintjére szállították le. Ilyesmire következtethetünk abból is, hogy minél régibb egy szerző, annál inkább megközelíteni látszik a költészetet. Ahogy Casaubonus is elmondja, hogy valahányszor csak Hérodotosz históriáit olvassa, az a benyomása támad, mintha az maga Homérosz volna.

A. III. fejezet

A költőknek tett néhány szemrehányásról, és ezek

Igazolásáról.


A fentebb elmondottakból kiviláglik, mily esztelenül cselekszenek mindazok, kik a költészetet olyan tudom is én miféle hitvány dolognak állítják be, s ha nem utasítják is el teljes mértékben, azért különösebb becsben sem tartják; sőt, még azt is állítják, hogy költő közhivatalra kevéssé vagy egyáltalán nem lehet alkalmatos, mert annyira belemerül a maga kellemes bolondériájába és csendes gyönyörűségébe, hogy mindközönségesen elhanyagolja azon művészeteket és tudományokat, melyek derekas haszonnal és tisztességgel járnak. Sőt, ha valakit kiváltképpen megvetendőnek tartanak, azt költőnek nevezik: amint Rotterdami Erasmusszal tették ezt otromba emberek. Aki azonban megfelelt erre, mondván: nagyon is méltatlannak tartja magát e dicséretre, mert egyetlen, akár csak középszerű költő is többet ér, mint tíz tucatfilozóf. Sokat tudnak beszélni továbbá a költő hazugságairól, bosszantó irományaikról és életmódjukról, és úgy vélik, nem is lehet valaki jó költő, ha nem gazember is egyben. E minden alapot nélkülöző véleményt szinte nem is tartom méltónak arra, hogy megfeleljek rá; és csupán azt ajánlom, először is fontolják meg, kik voltak Szolón, Püthagorász, Szókratész, Cicero és mások, akik tudnillik sosem szégyenkeztek a költő nevezet miatt. Egyébiránt is számos kiváló férfiút tudnék még felsorolni, kik e mesterséget (ha ugyan mesterségnek nevezhetem) a legnagyobb szorgalmatossággal gyakorolták, és mégis múlhatatlan dicséretre méltón jártak el a közjó érdekében. Valamint nincs továbbá nagyobb ostobaság annál, mikor úgy vélik, hogy a költészet csupán önmagából áll; holott minden más mesterséget és tudományt magába foglal. Apuleius nagytudományú és minden dologban járatos embernek mondja Homéroszt; A lélekről című művében Tertullianus: a szabad művészetek atyjának. Platón, aki a tragédiaírásban oly messzire jutott, hogy másokat is versengésre hívhatott, és kiben – Proklosz tudósítása szerint –     , püthagorászi és szókratészi tulajdonságok keveredtek, a geometriát Theodórosz Kürénaiosztól, a csillagászat tudományát egyiptomi papoktól tanulta, és kiismerte magát minden dologban. Valamint, múzsáinkat úgy szokták megfesteni, amint egymásba karolva körtáncot lejtenek, és a  nevet is úgyszólván mint  kapták, utalásként minden mesterségek közös kötelékére és rokonságára. Ha a versek is csak puszta szavak lennének (noha ez oly kevéssé lehetséges, mint hogy a test meglegyen lélek nélkül), akkor miért van az, hogy Eratoszthenész versben írt a világ bemutatásáról – Hermész címmel –, Parmenidész és Empedoklész a dolgok természetérôl, a Galenus által említett Servilius és Héliodórosz az orvosságokról. Vagy pedig, ki tagadhatná, hogy Vergilius jó földműves, Lucretius kiváló természettudós, Manilius csillagász, Lucanus történetíró, Oppianus vadászmester, közülük egyik-másik elsôrangú filozófus volt, holott nem egyebek, csak költők voltak ők. Mindezen az sem változtat, ha megengedjük, hogy Theokrítosz birkákat terelt, Hésziodosz pedig az eke szarvát markolta. Mindamellett el kell ismernem, hogy a költészettel szemben mutatkozó megvetés nem csekély mértékben azok bűne is, kik minden adottság híján akarnak költők lenni, s kiknek egy része ráadásul tudatlanságát – miként Julius Caesar a kopasz fejét – takargatja babérkoszorúval. Bizony, ha meggondolom, hogy a görög és latin nyelv újrafelfedezése óta micsoda tömegben özönlöttek elő a költők, csodálkoznom kell, hogy kiváltképpen mi németek oly határtalan türelemmel tudunk lenni, és a nemes papirost az ő rémes rímeikkel mocskoljuk. Szavakat és szótagokat bizonyos rendekbe szedni és versezeteket írni – ez a legkevesebb, ami egy költőtől elvárható. A költő legyen , ötletben és leleményben nagytehetségű, kedélye legyen nagy és csüggedetlen, tudjon emelkedett dolgokat kigondolni magában, beszédének pedig legyen egyfajta sima folyása, és emelkedjék a földről a magasba. Nem keveset ártanak továbbá a költők jóhírének azok, kik izgága akaratossággal verset követelnek mindenre, amit csinálnak és kiötölnek. Nélkülünk nincs könyv, nincs esküvő, nincs temetés; s mintha még meghalni sem lehetne nélkülünk, költeményeink kísérik az eltávozót. Ott akarnak látni bennünket minden tálon és kancsón, ott vagyunk minden falon és emlékművön, s ha valaki, ki tudja miféle úton-módon, szert tett egy házra, akkor verseinkkel nekünk kell helyreállítani a becsületét. Az egyik egy dalt szeretne a más feleségéhez, a másik a szomszéd leányával álmodott, a harmadikat mosolyával bíztatta egyszer a kiszemelt nőszemély, vagy gúnyolta inkább, amint az efféle firmáktól várható; így az ostoba felkéréseknek se vége, se hossza. Ha aztán visszautasítjuk ôket, akkor haragjukkal kell számolnunk, ha meg a kedvükre teszünk, úgy a költészet méltóságán kényszerülünk csúnya foltot ejteni. Mert a költő nem akkor ír, amikor akar; hanem amikor tud, és a szellem ösztönzése – melyet Ovidius és mások égi eredetűnek gondolnak – arra készteti. De ezen oktalan emberek miatt nem várhatjuk ki sem a kedvező pillanatot, sem az alkalmat: keserűen panaszolja ezt egyik levelében Policiano, Ronsard pedig azt szokta mondogatni – Muret közlése szerint –, hogy saját szerelmének megírásában nem telik annyi öröme, mint amennyi bosszúságot szerez, ha a mások szerelmét kell megírnia. Jóllehet, mások meg – persze a legrosszabbak – maguk ajánlkoznak erre, és agyszüleményeiket szinte rátukmálják az emberekre. Kivált ezeket érti Arisztotelész a Nikomakhoszi etika 9. könyvének, 7. fejezetében, ahol azt mondja, hogy szerfelett szeretik a költeményeiket, és szíves hajlandósággal vannak irántuk: mint a szülők gyermekeik iránt. Szinte ugyanígy beszél Cicero is az 5. tusculanumi beszélgetésben: In hoc enim genere nescio quo pacto magis quam in aliis suum cuique pulchrum est. adhuc neminem cognoui Poetam, & mihi fuit cum Aquinio amicitia, qui sibi non optimus videretur [Nem tudom hogyan s miért, de ebben a nemben inkább, mint másokban, mindenki a magáét tartja szépnek. Én olyan költőt még nem ismertem – pedig Aquiniusszal baráti viszonyban voltam –, aki ne magát tekintette volna a legkiválóbbnak]. Hogy továbbá a költők az igazsággal nem mindig egyeznek, annak okáról fentebb részben már esett szó, és azt is tudni kell, hogy az egész költészet a természet utánzásában áll ugyan, ám a dolgokat nem annyira úgy írja le, ahogy azok vannak, hanem inkább ahogy esetleg lehetnének, vagy lenniük kellene. Ám az emberek nem csak azon dolgokat nézik szívesen, melyek önmagukban véve gyönyörködtetőek; mint a szép rétek, hegyek, mezők, folyók, takaros fehérnépek és hasonlók: hanem örömest hallgatják olyan dolgok elbeszélését is, melyeket látni éppenséggel nem szeretnének; ahogy Hercules megöli gyermekeit, ahogy Dido elemészti magát, ahogy tűz martalékává lesznek városok, ahogy pestis pusztít egész országokban, és ami ezen kívül még a költőknél csak fellelhető. Mindez azonban az emberek meggyőzésére és tanítására, valamint gyönyörködtetésére szolgál, ami a költészet legkiválóbb célja. Ami a pogány istenségek neveit illeti, melyeket a legtekintélyesebb keresztény költők mindenkor vallásuk sérelme nélkül használtak, tekintve, hogy alattuk Isten mindenhatósága értendő, melynek az első emberek – a megfoghatatlan fenségből fakadó különös hatások szerint – különféle neveket adtak, valamint, hogy – Maximus Tyrius tudósít róla – Minervában az előrelátásra, Apollóban a Napra, Neptunusban a földet és tengert bejáró levegőre; olykor azonban – mint Cicero a Törvényekről 2. könyvében elmondja – az érdemeik révén égbe elhívott kiváló férfiakra, olykor valami másra utalnak, minderről már több helyütt annyiszor beszámoltak, hogy továbbiakra remélhetőleg nincs szükség. Ami pedig a költők életével kapcsolatos (hogy ezt röviden elintézzem), előfordulnak közöttük néhányan elfajzottak, és gonosz rágalmakra adnak alkalmat azok számára, akik más szemében még a szálkát is észreveszik, a magukéban azonban a gerendát sem. Ennek oka részben az lehet, hogy költői lelkületük néhanapján valamelyest gondtalanabb és szabadabb az egyik-másik kor által elviselhetőnél, és a nép ítéletére nem sokat adnak. Részben a bornak is van valami szerepe; különösen azoknál, akikkel Horatius szívesebben társalkodik, amikor így ír:
Prisco si credis, Maecenas docte, Gratino,

Nulla valere diu, nec viuere carmina possunt,

Quae scribuntur aquae potoribus.
[Maecenas, higgyél nekem és Gratinusnak,

Az, aki vizet iszik, nem tud jó carment írni.]
Szívesebben, mint Pindarosszal, aki Könyvei elején rögvest ezzel kezdi:   , A víz a legjobb, amit találhatni. Amivel Alkaiosz, Arisztophanész, Alkman, Ennius és mások nem értettek egyet; Aiszkhülosz sem, aki Szophoklésznak azt a szemrehányást tette, hogy tragédiáit a bor írta, és nem ő maga. Azután a költők hanyag életmódjában nem csekély része van néhány öreg társaságának is, kik tiszta nyelvüket ocsmány epikureus írásokkal szennyezték, és saját szégyenletességükön múlatták magukat. Velük azonban úgy kellene bánnunk, mint a méheknek, melyek mézüket az egészséges virágokról gyűjtik, míg a mérges növényeket elkerülik. Ám, amint a tisztességes, egyenes, szemérmes lelkületűek (kiket szemérmes múzsák is ösztökélnek) nem lakolhatnak azok miatt, kiknek tehetségére gonosz erkölcsök vetnek árnyat, úgy nem is kell minden költőt kerülni, aki szerelmi ügyekről ír; mert közülük sokan oly illedelmesen beszélnek, hogy azt bármely tisztes nőszemély pironkodás nélkül olvashatja. Alkalmasint még az is megengedhetővé, s valamelyest bocsánatossá teszi képzelődéseiket, hogy a szerelem úgyszólván fenőkő számukra, melyen szubtilis értelmüket csiszolják, és soha annál több elmés gondolatuk és ötletük nem támad, mint amikor szerelmük tárgyában égi szépségről, ifjúságról, nyájasságról, gyűlöletről és kegyességről szólnak. Ahogy a francia költő-sas, Ronsard Péter írt erről egy csinos szonettben, melynek idézéséről itt le nem mondhatok, minthogy róla készült fordításom nem teljesen szöveghű:
Ah belle liberté, qui me seruois d’escorte

Quand le pied me portoit oů libre ie voulois!

Ah! que ie te regrette! helas, combien de fois

Ay-ie rompu le ioug, que maulgré moy ie porte!


Puis ie l’ay rattaché, estant nay de la sorte,

Que sans aimer ie suis & du plomb & du bois,

Quand ie suis amoureux i'ay l’esprit & la vois,

L’inuention meilleure, & la Muse plus forte.


Il me faut donc aimer pour auoir bon esprit,

Afin de conceuoir des enfants par escrit,

Prolongeant ma memoire aux despens de ma vie.
Ie ne veux m’enquerir s’on sent apres la mort:

Ie le croy: ie perdroy d’escrire toute enuie:

Le bon nom qui nous suit est nostre reconfort.
Mely névre a költőknek nem kellene várakozniuk, ha sokuk dicséretes szándékát nem gáncsolná és vetné vissza azok megátalkodottsága, kik inkább irigységből, mintsem méltányos okokból üldözik őket. Rajtuk azonban nem fog múlni, és azt a vigasztaló reményt táplálom magamban, hogy a mostani zavaros idők közepette, és a tudós emberek mélységes megvetése ellenére nem egyedül a hosszantartó barbárság elűzése után kiemelkedő férfiak segélyével felemelt latin költészet nyeri el rangját; hanem, aminek ügyében saját szerény képességeimmel már zászlót bontottam, a német költészetet szintén úgy művelik majd derekas lelkületű férfiak, hogy hazánk kevésbé kényszerüljön elismerni Franciaország és Itália előbbrevalóságát.

A IV. fejezet

A német költészetről.
Erről a német költészetről szólva immár, nem kell azt gondolnunk, hogy országunk oly durva és goromba égöv alatt fekszik, hogy ne nevelhetne a költészetre éppoly alkalmatos ingeniumot, mint bármely más hely a Nap alatt. A bort és a gyümölcsöt termőhelye után dicsérjük; ám nem az emberi lelkületet. A bölcs Anakharszisz a szittya puszták szülötte volt. A legkiválóbb görögök Egyiptomba, Indiába és Franciaországba utaztak, a bölcsességet eltanulni. Azután, túl azon, hogy számos kiváló poétát mutathatunk, kik nálunk mostanság nevelkedtek, Tacitus említi a németekről – abban a könyvben, mit róluk írt –, hogy bár az ő korában közöttük sem a férfiak, sem a nők nem foglalatoskodtak szabad művészetekkel, ám bizonyos rímekbe és költeményekbe foglalták mindazt, mit emlékezetben akartak tartani. Egy másik helyen pedig azt mondja, hogy gyakran zengték Arminius tetteit. Amit talán a franciákat utánozva tettek, akiknél, miként azt Sztrabón közli az ötödik könyvben, három embercsoportot öveztek kiváló tisztelettel: a bárdokat, a váteszeket és a druidákat. A bárdok dicsérő költeményeket zengtek és poéták voltak; a váteszek áldozatokat mutattak be és valamennyi dolgok természetének szemléletébe merültek; a druidák a természettudományon túl a helyes erkölcsök tanításával is foglalkoztak. Megerősíti ezt Marcellinus is az ötödik könyvben: a bárdok – mondja ő – híres férfiak lovagi tetteit írták meg heroikus versekben és édes melódiákat énekeltek lant mellett, valamint Lucanus a Polgárháború első könyvében:
Vos quoque qui fortes animas belloque peremptas

Laudibus in longum vates demittis aeuum,

Plurima securi fudistis carmina Bardi.
Vélekedésemet, hogy a németek éppen e szokásnak hódoltak, a Tacitus által mondottakon kívül alátámasztja, hogy hasonló volt szokásban a régi cimbereknél vagy dánoknál, akik hőseikről szép és szellemes dalokat költöttek, melyek számos, régi keletű darabja Dániában máig megvan, s sokak száján elevenen él. Náluk Hiarnész is csakis és egyedül azért jutott a királysághoz, mert az előző király tiszteletére oly sírkölteményt készített, mely az összes többit megelőzve nyert díjat.

És ezen túl fennmaradtak még az ismeretlen nevű wengeni báró, valamint Winsbeke lovag, a pfalz-i nemességből való, I. Frigyes császár és VI. Henrik környezetében forgolódó Reinmar von Zweter, a szintén nemes Marner, aztán Sigeher mester és még mások dolgai, melyek a beszéd feltalálása és feldíszítése terén megszégyenítenek néhány tekintélyes latin poétát. Én csak a Goldast által ismertetett Walter von der Vogelweidétől, Fülöp császár titkos tanácsosától akarok egyetlen helyet mutatni; melyből könnyen belátható, hogy mily nagyra tartották a költészetet kiváló emberek is, dacára nemes származásuknak és helyzetüknek.


Nun sende uns Vater und Suhn den rechten Geist heraben,

Das wir mit deiner süssen füchte ein dürres hertze erlaben,

Unkristenlichen dingen ist al al dui kristenheit so vol,

Swa kristentum ze siechhus lit da tut man ihm nicht wol.

Ihn dürstet sehre

Nach der lehre

Als er von Rome was gewon,

Der ihn da schancte

Und ihn da trancte

Als é da wurde er varende von.

Swas im da leibes je gewar

Das kam von Symonis gar.

Und ist er da so fründebar

Das er engetar

Nicht sin schaden genügen.

Kristentum und kristenheit

Der disü zwei zusamme fueit

Gelich lanc, gelich breit,

Lieb und leit

Der wolte auch das wir trügen

In kriste Kristenliches leben

Sit er uns uf eine gegeben

So suln wir uns nicht scheiden.
Azt, hogy az ilyesféle gyakorlat hosszú ideje feledésbe merült immár, könnyebb panaszolni, mint megindokolni. Ámbár az itáliaiak között is csak Petrarca volt az első, ki anyanyelvén művelte a költészetet, valamint nem oly rég tette ezt Ronsard; akiről azt mondják, hogy francia nyelvét minél jobban kiművelendő, teljes tizenkét évekig foglalkozott görög írásokkal; mint amelyekből a költészet legnagyobb mívessége, művészete és kedvessége származik. Ez alkalommal azt kell megemlítenem haladéktalanul, hogy úgy tartom, elvesztegetett munka az, ha valaki – eltekintve attól, hogy természettől való poétának kell lennie – a mi német költészetünkkel a görög és latin könyvek alapos áttanulmányozása, a bennük foglalt helyes fogások kitanulása nélkül akar foglalkozni; valamint, hogy mit sem foghatnak rajta mindazon tanok, melyek egyébként a költészethez szükségesek, s melyeket most érinteni fogok.

Az V. fejezet

A német költészet tartozékairól,

és először is az invencióról vagy feltalálásról,

valamint a diszpozícióról, vagyis azon dolgok elrendezéséről,

melyekről írni akarunk.


Mivel a költészet, amiként az ékesszólás is, dolgokra és szavakra oszlik; először a dolgok feltalálásáról és felosztásáról, utána a szavak elkészítéséről és díszítéséről, végül a szótagok mértékéről, a verssorokról, a rímekről, majd a költemények és carmenek különböző fajairól szólunk.

A dolgok feltalálása nem más, mint elmés megfogalmazása mindannak, amit el tudunk képzelni: éginek és földinek, élőnek és élettelennek, amit a költő leírni vagy előadni szándékozik; részletesen beszámol erről Scaliger Ideájában. Ehhez a feltaláláshoz szorosan kapcsolódik a felosztás, mely a feltalált dolgok megfelelő és míves elrendezésében áll. Itt meg kell fontolnunk, hogy a carmen miféle génuszában és a költemény miféle fajában (hiszen mindegyiknek megvannak a maga különleges tartozékai) kívánunk írni.

Heroikus költeményt (mely általában terjedelmes és emelkedett ügyről szól) rögvest tartalmának megadásával és a propozícióval kell kezdenünk; ahogy Vergilius teszi a mezei gazdálkodásról írt könyveiben:
Quid faciat laetas segetes, quo sidere terram

Vertere, Maecenas, ulmisque adiungere vites

Conueinat; quae cura boum, qui cultus habendo

Sit pecori, atque apibus quanta experientia parcis,

Hinc canere incipiam.

[Hogy mi adja a jó termést, mely égi jelekkel

Szántsad a földet, Maecenas, s szőlőt a szillel

Hogy kell pároztatnod, a nyáj mi gondot igényel,

S a méhesben ügyes módon mit kell cselekedned,

Erről kezdem el énekem.]


És én (micsoda szégyen, hogy más német példa híján a sajátomat kell használnom, noha nagyon is tudatában vagyok csekélységemnek és tehetségtelenségemnek) a háború viszontagságaiban vigasztaló, még publikálatlan, költeményeim első könyvében:
Des schweren Krieges last den Deutschland jetzt empfindet,

Und das Gott nicht umbsonst so hefftig angezündet

Den eifer seiner macht, auch wo in solcher pein

Trost her zue holen ist, soll mein getichte sein.


[A nehéz harc terhét, mely Némethont most sújtja,

S Istenünk haragját nem méltatlanul gyújtja:

Hatalma erejét, mellyel a fájdalom

Vigasztalást nyerhet, zengje el most dalom.]


Régen a pogányok isteneiket szólították, állnának mellettük a mű bevégzésében: nekünk, keresztényeknek, nem egyszerűen követnünk kell, hanem illő jámborságban meg is kell előznünk őket. Vergilius így folytatja a előbbi helyen:
Vos, o clarissima mundi

Lumina, labentem coelo quae ducitis annum,

Liber, & alma Ceres, &c.

[Ti fényi világok,

A tova gördülő éveknek égi vezéri,

Liber, meg nyájas Ceres stb.]


Én pedig:
Diß hab ich mir anjetzt zue schreiben fürgenommen.

Ich bitte wollest mir geneigt zue hülffe kommen

Du höchster trost der welt, du zueversicht in not,

Du Geist von GOtt gesandt, ia selber wahrer GOtt.


[Erről óhajtanék ím tárgyam gyanánt írni,

Kérlek legyen szabad segélyül téged hívni,

Világ bizodalma, bajban menedékünk

Istennek Szent Lelke, igaz istenségünk.]


Gieb meiner Zungen doch mit deiner glut zue brennen,

Regiere meine faust, und laß mich glücklich rennen

Durch diese wüste bahn, durch diese newe selbst

Darauff noch keiner hat für mir den fuß gestelt.


Vannak, kik rögtön a segélykérést teszik az első helyre, miként Lucretius:
Aeneandum genetrix, hominum diuumque voluptas,

Alma Venus, &c.


[Római népünk anyja, halandók s istenek üdve,

Megtartó Venusunk stb.]


Valamint Wilhelm von Sallust az ő második hetében:
Grand Dieu, qui de ce Tout m’as fait voir la naissance,

Descouure son berceau, monstre-moy son enfance.

Pourmeine mon esprit par les fleuris destours

Des vergers doux-flairans, ou serpentoit le cours

De quatre viues eaux: conte-moy quelle offence

Bannit des deux Edens Adam, & sa semence.


Gott, der du mich der welt geburt hast sehen lassen,

Laß mich nun jhre wieg’ und kindheit jetzt auch fassen,

Und meinen geist und sinn sich in dem kreiß’ ergehn

Der gärte vol geruchs, hier wo vier flüsse schön’

Hinrauschen mitten durch: erzehl umb was für sachen

Sich Adam und sein sam’ auß Eden muste machen.


Ám a segélykérésben, mint itt látható, mindig benne van egyúttal a propozíció is. Ezután következik általában a dedikáció; ahogy Vergilius is Augustus császárnak ajánlotta Georgicáját. Valamint következik annak előadása, hogy miért éppen ezt a munkát tűztük magunk elé: ahogy a Földművelés harmadik könyvében látható:
Cetera, quae vacuas tenuissent carmine mentes,

Omnia, jam vulgata;


[Minden egyéb, min eszünk üres órákban felüdülhet,

versbe került már úgyis;] stb. Amihez a vigasztaló költeményekben magam is tartani kívántam magam:


Das ander ist bekandt. wer hat doch nicht geschrieben

Von Venus eitelkeit, und von dem schnöden lieben,

Der blinden jugendt lust? wer hat noch nie gehört

Wie der Poeten volck die grossen Herren ehrt,


Erhebt sie an die lufft, und weiß herauß zue streichen

Was besser schweigens werth, lest keine feder reichen

Wo Menschen tapfferkeit noch niemals hin gelangt,

Macht also das die welt mit bloßen lügen prangt?


Wer hat zue vor auch nicht von riesen hören sagen,

Die Waldt und Berg zuegleich auff einen orth getragen,

Zue stürtzen Jupitern mit aller seiner macht,

Unnd was des wesens mehr? nun bin ich auch gedacht


Zue sehen ob ich mich kan auß dem staube schwingen,

Und von der dicken schar des armen volckes dringen

So an der erden klebt. ich bin begierde voll

Zue schreiben wie man sich im creutz’ auch frewen soll,


Sein Meister seiner selbst. ich wil die neun Göttinnen,

Die nie auff vnser deutsch noch haben reden können,

Sampt jhrem Helicon mit dieser meiner handt

Versetzen allhieher in unser Vaterlandt.


Vieleichte werden noch die bahn so ich gebrochen,

Geschichtere dann ich nach mir zue bessern suchen,

Wann dieser harte krieg wird werden hingelegt,

Und die gewündschte rhue zue Land und Meer gehegt.


Ami immár a költést és az elbeszélést magát illeti, ezt a hősköltemény nem veszi olyan komolyan, mint a históriák, melyeknek az időhöz és minden egyéb körülményhez szükségképpen ragaszkodniuk kell, s nem is Heléna és testvérei születésétől kezdve mondja fel a trójai háborút, amint Horatius említi: sok mindent elhagy, ami nem akaródzik beilleszkedni, valamint sok mindent hozzátesz, ami bár beilleszkedik, ám új és váratlan, belevegyít mindenféle fabulákat, históriákat, hadicseleket, csatákat, tanácskozásokat, rohamot, időjárást és más egyebet is még, ami szükséges ahhoz, hogy a kedélyben csodálkozást keltsen; teszi pedig mindezt oly elrendezéssel, mintha egyik a másikra magától adódnék, s keresetlenül jönne a könyvbe. Ugyanakkor elővigyázatosan kell ám bánni ezzel a költési szabadsággal, hogy az időről el ne feledkezzünk, s meg ne tévedjünk annak igazságában. Amint megesett ez Vergiliusszal, mikor úgy adta elő, hogy Aeneas és Dido egy időben élt, pedig Dido száz évvel korábban élt; a császárnak és a Karthago városát legyűrő római népnek akarván kedvében járni azzal, hogy Dido gonosz átkait tette meg e két hatalmas nép közötti ellenségeskedés kiindulópontjául. Ám hogy nálunk, németeknél egyhamar akadhatna valaki, aki tökéletes hőskölteményre vállalkozik, azt nagyon kétlem, s egyenesen úgy gondolom, hogy ezt inkább kívánni, mintsem remélni lehet.

A tragédia méltóságban a hőskölteménynek felel meg, ám azzal különbséggel, hogy ritkán tűri alacsony rendű személyek és hitvány dolgok bevezetését: mert csak királyi akaratról, halálesetekről, lemondásokról, gyermek- és apagyilkosságokról, tűzvészekről, vérfertezésekről, háborúkról és felkelésekről, jajgatásról, üvöltésről, sóhajtozásról s egyéb hasonlókról szól. Tartozékairól kiváltképpen Arisztotelész, valamivel részletesebben pedig Daniel Heinsius ír; mindenki elolvashatja.

A komédia anyaga [wesen] és személyei hitványak: lakodalmakról, vendégségekről, játékokról, a szolganép hamisságáról és ravaszságáról, hetvenkedő katonákról, az ifjak szerelmi vetekedéséről és könnyelműségéről, a vének fösvénységéről, kerítésről s más efféle dolgokról szól, melyek naponta megesnek a közönséges népség körében. Ezért napjaink komédiaszerzői ugyancsak el vannak tévedve, amikor császárokat és hatalmasságokat léptetnek fel; mivel az ilyesmi homlokegyenest ellenkezik a komédia szabályaival.

A szatírához két dolog tartozik: a helyes erkölcsökről és tisztességes viselkedésről való tanítás, valamint az udvarias beszéd és a tréfaszók. A legjava azonban, s úgyszólván a lelke a bűn kemény elutasítása és az erény ajánlása: aminek elérése érdekében szúrós és találó [spitzfindig] beszédekkel, mint éles nyilakkal lövöldöz maga körül. S a szatíraírók általános eljárása, hogy magukat habozás nélkül minden bűnök ellenségének mutatják, s nem kímélik sem legjobb barátaikat, sem önmagukat, csakhogy másokat megnyerjenek: amint mesteri tanúságát adta ennek Horatius, Juvenalis és Persius hármasa.

Az epigrammát azért kapcsolom a szatírához, mert a szatíra hosszú epigramma, az epigramma pedig rövid szatíra: hiszen a rövidség tulajdonsága, míg a találóság úgyszólván lelke és alkata; ez különösen a végén jelenik meg, aminek mindenkor másként kell alakulnia, mint reméltük volna: kiváltképpen ebben áll a találóság is. Noha az epigramma minden dologhoz és hangnemhez [wörter] alkalmatos, mégis inkább szerelmi ügyekben, sírok és építmények felirataiban, kiváló férfiak és asszonyok dicséretében, szórakoztató tréfaszókban és bármi más hasonlóban kell alkalmazni, semmint más emberek bűneinek és hibáinak csúfondáros kigúnyolásában és felhánytorgatásában. Mert arcátlanul magabízó kedélyről tanúskodik megfontolás nélkül nekirontani valakinek, miként az esztelen állatok teszik.

Az eklogák vagy pásztordalok birkákról, kecskékről, tengerészetről, aratásról, veteményekről, halászatról és más mezei dolgokról szólnak; s mindazt, amiről szólnak, úgymint a szerelmet, házasságot, elhalálozást, bujálkodást, ünnepnapokat és egyebeket, a maguk parasztos és együgyű módján szokták előadni.

Az elégiákban először csak szomorú dolgokat, majd utóbb szerelmi ügyeket, szerelmesek panaszait, halálkívánást, leveleket, távollévők utáni sóvárgást, saját élet elbeszélését és hasonlókat írtak; amint azt ezek mesterei, Ovidius, Propertius, Tibullus, Sannazaro, Secundus, Lotichius és mások mutatják.

Hogy az echóról, vagyis a szavak végének visszhangzásáról megemlékezem, azt először is Dousa tiszteletére teszem, aki néhány ilyen költeménnyel elérte, hogy a műfajt tartjuk valamire; jóllehet, ahogy Secundus írt e nemben, az is (mint minden más műve) nagyon művészi: másodszor pedig, mert látom, hogy ugyancsak élnek vele a franciák; akiknél válogatni lehet benne. Van belőle kettő az én német Poémáimban is, melyek nemrégiben jelentek meg Straßburgban. A könyv miatt, amely néhány évvel ezelőtt részben általam, részben távollétemben mások által rendetlenül és átnézetlenül lett összeszerkesztve, kérem mindazokat, akiknek a szeme elé került, hogy a benne található sokféle fogyatékosságot és tévedést írják részben fiatalságom rovására (tekintve, hogy belőle számosat még gyerekfejjel írtam), részben azok rovására, akik minden rossz szándék nélkül jóhíremet gondolták terjeszteni általa. Ezennel megígérem, hogy legalábbis minden, abból nálam meglévő dolgot bizonyos könyvekbe beiktatok, s a korábbi, elhamarkodott kiadás miatt érezhető sérüléseket szenvedett jóhírem orvoslása érdekében nyilvános nyomtatásban közzé teszek.

A himnuszokat vagy dicsérő énekeket hajdanában isteneiknek szokták énekelni az oltárnál az akkoriak, mi pedig a mi Istenünknek tartozunk énekelni. Ilyen a Heinsius által Megváltónkhoz, s általam a karácsonyéjhez írott dicsérő ének. Jóllehet olykor másnak a dicséretére is szólnak; mint Ronsard-nál az igazságosságról, a lelkekről, az égről, a csillagokról, a filozófiáról, a négy évszakról, az aranyról stb. írott himnuszok.

A sylvae vagy berkek nem csupán olyan énekek, amelyek hirtelen indulatból és hévből, úgyszólván munkálkodás nélkül kerülnek ki kezünkből, s amelyekről Quintilianus a tizedik könyv harmadik fejezetében azt mondja: Diuersum est huic eorum vitium, qui primum discurrere per materiam stylo quam velocissimo volunt, & sequentes calorem atque impetum ex tempore scribunt: Hoc syluam vocant [különbözik ettől azok hibája, akik gyors pennával akarnak átrohanni az anyagon, s hevüket és lendületüket követve, rögtönözve írnak, ezt azután berkeknek hívják]: és ahogyan a Statius által írott szép berkeken megfigyelhető, melyeket az első könyv bevezető episztolájában libellos qui subito calore & quadem festinandi voluptate ipsi fluxerant [a pillanatnyi ihlet hevéből és a gyors rögtönzésnek egyfajta öröméből fakadó könyvecskének] nevez: hanem, amint a nevük is mutatja, mely a sokféle és -fajta fát tartalmazó erdőről vett hasonlat, magukban foglalnak mindenféle egyházi és világi költeményt, úgymint lakodalmi és születésnapi énekeket, kiállott betegség utáni szerencsekívánásokat, valamint utazásokra vagy utazásokról való visszatérésre és hasonlókra szóló költeményeket.

A lírai, avagy zenére különösen alkalmazható költemények legelőször is szabad és vidám kedélyt [freyes lustiges gemüte] követelnek, valamint gyakori szép mondásokkal és tanításokkal való díszítést kívánnak: ellentétben más énekekkel, amelyekben a szentenciák miatt különösképpen tartózkodónak kell lenni; hogy beszédünk egész teste ne tűnjék olybá, mintha csupa szemekből állna, hiszen más tagokat sem nélkülözhet. Tartalmukról Horatius azt mondja:
Musa dedit fidibus diuvos, puerosque deorum

Et pugilem victorem, & equum certamine primum,

Et iuuenum curas, & libera vina referre.
[Tárgyul a Múzsa az isteneket s a hősöket adta

Lantodnak, az ökölvívót, a gyors paripákat;

Ifjak szép gondját zengjed s a gondűző jó bort.]
Ezzel annyit kíván értésünkre adni, hogy mindent leírhatnak, ami egy rövid költeménybe belefér; szerelmeskedést, táncokat, lakomákat, szép embereket, kerteket, szőlőhegyeket, a mértékletesség dicséretét, a halál semmiségét stb. Kiváltképpen azonban a vidámság ösztönzését: egyik ily tartalmú ódámmal szeretném zárni e fejezetet:
Ode.

Ich empfinde fast ein grawen

Das ich, Plato, für und für

Bin gesessen uber dir;

Es ist zeit hienauß zue schawen,

Und sich bei den frischen quellen

In dem grünen zue ergehn,

Wo die schönen Blumen stehn,

Und die Fischer netze stellen.
Worzue dienet das studieren,

Als zue lauter ungemach?

Unter dessen laufft die Bach

Unsers lebens das wir führen,

Ehe wir es innen werden,

Auff jhr letztes ende hin;

Dann kömpt (ohne geist und sinn)

Dieses alles in die erden.


Hola, Junger, geh’ und frage

Wo der beste trunck mag sein;

Nim den Krug, und fülle Wein.

Alles trawren leidt und klage,

Wie wir Menschen täglich haben

Eh’ uns Clotho fortgerafft

Wil ich in den süssen safft

Den die traube giebt vergraben.


Kauffe gleichfals auch melonen,

Und vergiß des Zuckers nicht;

Schawe nur das nichts gebricht.

Jener mag der heller schonen,

Der bey seinem Gold und Schätzen

Tolle sich zue krencken pflegt

Und nicht satt zue bette legt;

Ich wil weil ich kan mich letzen.


Bitte meine guete Brüder

Auff die music und ein glaß

Nichts schickt, dünckt mich, nicht sich daß

Als guet tranck und guete Lieder.

Laß ich gleich nicht viel zue erben,

Ey so hab’ ich edlen Wein;



Wil mit andern lustig sein,

Muß ich gleich alleine sterben.


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©atelim.com 2016
rəhbərliyinə müraciət