HatáRÁTLÉPÉsek a doktoriskolák III nemzetközi konferenciája, Kolozsvár, 2010. augusztus 26–27. Szerkesztették: Dobos István Bene Sándor

Szerkesztették:

ISBN 978-963-87595-8-0

Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság
Budapest, 2011

TARTALOM

Dobos István
Előszó 8

I. NÉPRAJZ ÉS ANTROPOLÓGIA

II. NYELVTUDOMÁNY

III. TÖRTÉNETTUDOMÁNY, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET, ESZMETÖRTÉNET

IV. IRODALOMTÖRTÉNET

V. MEDIÁLIS TEREK – KÉP ÉS SZÖVEG

Jelen kötet tanulmányai eredetileg előadásként hangzottak el a Nemzetközi Magyarság­tudo­mányi Társaság és a Kolozsvári Egyetem szervezésében „Határátlépések” címmel megrendezett III. nemzetközi doktorjelölt konferencián 2010. augusztus 26-27-én Kolozs­várott.

A nagy érdeklődéssel kísért tudományos esemény előzményeként érdemes ezúttal is emlékez­tetni arra, hogy elsőként 2005-ben előzte meg doktorjelöltek konferenciája a VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust: A magyarságtudomány műhelyei. Doktoriskolák konferenciája címmel Budapesten. A rendezvényt hagyományteremtő szándékkal hívtuk létre, s 2008-ban „A magyarságtudományok önértelmezései” című konferenciánkkal folytattuk, amelynek anyaga szintén elérhető elektronikus könyv formájában. (http://mek.oszk.hu/07600/07689)

A magyarságtudomány kongresszusait előkészítő doktori konferenciák elsődleges célja válto­zat­lanul, hogy elősegítse a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság szellemi utánpótlá­sának nevelését. A doktoriskolák konferenciája a magyarságtudomány iránt érdeklődő PhD hallgatók és fiatal kutatók számára rendszeres nemzetközi fórumot kíván biztosítani két kong­resszus között. Túlzás nélkül állítható, hogy a nemzetközi tudományos esemény bevál­totta a hozzá fűzött reményeket, felerősítette a külföldi hallgatók érdeklődését a hungarológia iránt, s elősegítette a külföldi hungarológiai doktori képzés kiteljesedését, a hazai és külföldi hungarológiai műhelyek tudományközi együttműködését, s nem utolsó sorban ösztönzést adott a magyarságtudományi kutatások szemléleti és módszertani megújításához. Ugyanakkor szorosabbá és szervezettebbé tette a Társaság és az egyetemek, illetve az új tudósgenerációk kapcsolatát. A fogadtatás alapján megfogalmazható, hogy a „Határátlépések” címmel megrendezett konferenciánk sikerrel vállalt részt a 2011-ben Kolozsvárott megrendezésre kerülő VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus szakmai előkészítésében.

A konferencia fő témáját, a „határátlépés” fogalmának jelentését a maga többértelműségében az előadók saját kutatási területükre vonatkoztatva, különböző értelmezési távlatokat érvé­nyesítve ragadták meg. A témaválasztás elsődleges szempontja éppen az volt, hogy a kultúra­tudományok horizontján minél több kapcsolódási lehetőségeket kínáljon a történettudomány, a néprajz, a nyelvészet, s az irodalomtudomány művelőinek egyaránt. A „határátlépések” jelentése szó szerinti értelemben, a magyarságtudományokra vonatkoztatva nyilvánvaló: a magyar kultúra és nyelv határai nem esnek egybe az államhatárokkal. A közelmúlt kelet-közép európai rendszerváltozásait, s az európai egységesülés folyamatát tekintve elmondható, hogy több határ is megnyílt, s átjárhatóvá vált. A konferencia címe a fogalomnak elsődlegesen nem ezt a kézenfekvő értelemlehetőségét kívánta játékba hozni, de nem törekedett annak kioltására sem. Tudományterületek, nyelvek és kultúrák között húzódó határok kijelölésére, s egyszersmind átlépésére kívánta sarkallni a konferencia a fiatal kutatókat. Az előadók jól érzékelték, hogy a határátlépés felforgató hatású cselekedet, mert magában rejti a kockázat lehetőségét. Ugyanakkor a határhoz kapcsolódó küszöb ígéretet is jelenti, s azzal kecsegtet, hogy átlépve azt, újraalkothatjuk önmagunkat: saját tudományszakunkra vonatkozóan, s a szó egzisztenciális értelmében egyaránt. E két indíttatás találkozása, a személyes, s a szaktudomá­nyos érdekeltség egysége példamutató munkák megszületéséhez járult hozzá az előadásokat követő vitákban, s a dialógus, az eszmecsere meghittebb alkalmain.

A határátlépés fogalmának kiterjedt szakirodalma van, a humán tudományok területén a leg­nagyobb hatású 20. századi elméleti kérdések egyikének számít. Az antropológia legfonto­sabb ide vonatkozó felismerése a tudomány, s ezen belül a humán tudományok újraértésére is vonatkoztatható. Távolságot kell teremtenie az embernek önmagától, hogy önmagát másik­ként, másként szemlélhesse. Az önmagára találásnak az előfeltétele a távolságteremtés. Az előadók felismerték, hogy a magyarságtudományra, s kutatójának helyzetére is érvényes lehet ez az összefüggés. Más távlat, a másik távlata szükséges ahhoz, hogy a magyarságtudomány folyamatosan létrehozza, újjá teremtse önmagát.

A konferencia igazolta azt a várokozásunkat, hogy a tudományos kutatás amennyiben ese­ménnyé válik, képes határokat képlékennyé változtatni, átjárhatóvá tenni. A tudományos ötletek találkozásának, kereszteződésének alkalma volt a kolozsvári tanácskozás, ahol a határ átlépésére helyeződött a hangsúly. A határ így olyan küszöbbé vált, amely nem elválaszt, hanem összekapcsol. Az áthidalhatatlan ellentétek helyére a fokozati különbségek kerültek, s így a kölcsönösség új formái számára nyílt esély és lehetőség.

A könyvben olvasható tanulmányokból az is kiderülhet, hogy korántsem magától értetődő, milyen határok léteznek. Hol húzódik a határ tudomány és politika, tudomány és etika között, a művészeteken belül szó, kép és hang között? Mint látható, a tanulmányok szerzői sokféle távlatot nyitnak a határátlépés fogalmának értelmezésére. Az elméleti és módszertani különb­ségek aligha szüntethetők meg, ugyanakkor a rögzített határok értelmezés révén küszöbbé változhatnak az egyes tudományszakok között. Az sem kétséges, hogy ami az egyik kutató számára elérhetetlen határ, az a másiknak átlépésre invitáló küszöb. Sokféle határ van a ma­gyarságtudományokon belül, s azokon kívül is, amelyeket immár időszerű volna küszöbként érzékelni. Jelen kötetet ennek szellemében ajánljuk az olvasó figyelmébe.

SZALMA ANNA-MÁRIA

1. Bevezetés. Források, hipotézisek

Tanulmányomban egy mezőkeszüi asszony (H.E.) privát fényképkorpuszának elemzésére vállalkozom. Az elemzés része egy nagyobb lélegzetű kutatásnak (doktori kutatásomnak), melynek homlokterében a fénykép(használat) áll a mindennapi életben, különös tekintettel az alábbi kérdésekre: a fénykép és az egyén, a fénykép és a társadalom, a fénykép és a történelem, a fényképez(ked)és mint ritualizált viselkedés, a fénykép(használat) mint kommu­nikáció, a fénykép(ezés) funkciói, a fénykép mint (vizuális) lehetséges (auto)biográfia. A most bemutatott elemzéshez a következő forrásokat használtam fel: H.E. fotókorpusza (a H.E. háztartásában a kutatás pillanatában fellelhető összes, azaz 799 fénykép, a hozzájuk tartozó feliratokkal), a fotók tárgyi kontextusa valamint több interjú (félig strukturált élettörténet-interjú, interjú az általános fényképhasználatról, fényképek egyenkénti értelmezése az előze­tesen beszkennelt fotók mentén).

1.1 Általános hipotézisek

Doktori kutatásom főbb hipotézisei, melyeket az itt bemutatott kutatás is alátámaszt, a következők.

Az egyéni fényképkorpusz felfogható mint vizuális, (auto)biografikus narratívum. A kérdést egyszerűsítve úgy is fogalmazhatunk: az egyén birtokában levő privát fényképek vizsgálata által (is) alkothatunk egy bizonyos „képet” az illető személyről, az egyén megisme­réséhez privát fényképeinek vizsgálata is termékenyen hozzájárulhat – a forráscsoport partikularitásainak, lehetőségeinek és korlátainak keretein belül. Az így (a privát fényképek vizsgálata által) kapott narratívum összevethető (összevetendő) más, az egyénhez kapcsolódó narratívumokkal is (elbeszélt és/vagy írott élettörténet, személyes dokumentumok, mások reflektálása stb.): az átfedések és a különbségek egyaránt beszédesek.

A privát fényképek révén láthatóvá válik társadalmi beágyazottsága. Árnyaltabban fogal­mazva: a fényképeket tartalmi szempontból (fényképezett személyek) valamint használa­tukban (fényképek ajándékozása, dedikálása stb.) egyaránt vizsgálva bizonyos rálátást kap­hatunk az egyén társadalmi kapcsolatainak hálójára. Az így nyert, főként mennyiségi mutatók hasznos viszonyítási alapot képeznek az egyén társadalmi beágyazottságának mélyrehatóbb vizsgálatához.

A fénykép tárgyként, a fényképezés mint cselekvés az egyének, családok mindennapi életében (hétköznapjaiban és ünnepeiben egyaránt) megtalálta a helyét. A több mint 150 éves története során megtalálta helyét az egyéni (családi) időben és térben, s így mélyrehatóbb kutatása nem csupán elvégezhető, hanem szükségszerű is. A fénykép(használat) köré ki­ala­kul­hatott, leülepedhetett egy jobbára letisztult, többnyire általános érvénnyel bíró szabály­rendszer, eszköztár, kódrendszer, azaz a fénykép(használat) felfogható úgy is, mint ritualizált viselkedésmód.

Éppen a társadalomba való ily mélyen való beépülése miatt a néprajzi, antropológiai kutatás­nak is szükségszerűen fel kell figyelnie a fényképekre, ki kell alakítania egy, a vizs­gálatukra alkalmas adekvát módszertant és optimálisan használható eszköztárat, meg kell találnia a helyét a társadalomtudományos diskurzusban. A helykeresés jó ideje folyamatban van, a fényképek (és a többi vizuális médium) jelentősége e területeken aligha vonható kétségbe. Azt sem állíthatjuk, hogy a társadalomtudományos kutatás teljességében mellőzte volna a fényképeket (elég példának okáért csak a fotantropológiára vagy a szociofotóra gondolnunk). Az egyéni, privát fényképek mégis mintha mostoha gyermekei lennének a kutatásnak. Noha számuk és fontosságuk már jó ideje figyelemre méltóvá nőtt, az általános következtetések levonásához, a kutatási módszertan kidolgozásához elengedhetetlenül szükséges, megfelelő számú és mélységű alapkutatások, esetelemzések elkészülése mindegyre késlekedtek/késlekednek. Jelenlegi szerény elemzésem (és a doktori kutatás keretében elvég­zett más kutatások) remélhetőleg e hiány pótlásához járulhat hozzá a vizsgálat elméleti-tartalmi vonatkozásain túlmenően egy módszer- és eszköztár kidolgozása és tesztelése révén.

1.2 Határátlépések.

Az egyén privát fényképeken keresztül történő megismerésének folyamatában a kutató – annak ellenére, hogy hangsúlyosan irányítja figyelmét az egyén tulajdonában levő fotók mélyreható vizsgálatára –, nem szorítkozhat csak és kizárólag a fotókorpusz elemzésére. A privát fotó módszere úgy és akkor alkalmazható legeredményesebben, ha önnön határait alaposan szemügyre veszi és meghatározza. Kérdésfelvetésünk az, hogy hogyan és milyennek láthatjuk H.E.-t privát fényképein keresztül, hogyan használja fényképeit az egyén és a család, azaz kutatásunk kulcsfontosságú forrását a fotókorpusz képezi. Mégis, a kutatás folyamatában – a többszempontú és mélyreható elemzés érdekében – a kutató ismételten határátlépésekre kényszerül rendre a források szintjén ill. kutatásmódszertani szinten. A fényképi, vizuális tartalmakat, a fényképek vizsgálatából leszűrt információkat szükségszerűen össze kell vetni a megfelelő pontokon olyan más forrásokkal (és módszerekkel, eszközökkel), mint például az elbeszélt élettörténet (interjú), személyes dokumentumok vizsgálata és más fellelhető, a kutatásba bevonható források. Kutatásmódszertani szempontból bizonyos értelemben határátlépő gesztusnak minősül a terep szükségszerű újradefiniálása is: klasszikus értelemben kutatásunk terepe H.E. valós élettere (Mezőkeszü, H.E. otthona), miközben a kutató egyfajta virtualizált terepen (is) kutat (a fényképeken megjelenő térben, mely egyrészt H.E. valós életterét tükrözi vissza, másfelől éppen annak expanzióját hajtja végre), nem csupán sajátos tér-, de sajátos időkonstrukcióban is, mely fénykép és idő speciális kapcsolatából adódik.

Végül megemlíthetjük a „privát fotó módszerének” azon, kutatásmódszertani szempontból korántsem mellékes hozadékát, hogy hatékonyan enyhíti a kutató és kutatott személy közötti esetleges határokat (a kutatás kezdeti, ismerkedő fázisában vagy bizonyos tartalmakra való rákérdezésben). A kézben tartott és elemzett fotó egyfelől remek kiindulópontot kínál a beszélgetésre (nem hallgatva el azonban azt a tulajdonságát, hogy a fénykép mint látványtartalom legalább annyira korlátozhatja a beszélgetést, mint amennyire ösztönzően hathat), továbblendíti és strukturálja a diskurzust, másfelől olyan tartalmakat hívhat felszínre, melyek más módon nem fogalmazódhatnának meg.

1.3 H.E.

A fényképkorpusz kontextualizált bemutatásához elengedhetetlen a tulajdonos élettörténe­té­nek sommás ismertetése. Az alábbi rövid biográfia egyrészt a kutatás során végzett félig strukturált élettörténet-interjú adataira támaszkodik, másrészt a privát fényképek kutatása révén nyert adatokból szűrődött le. Az itt felsorolt eseményekre, mozzanatokra, jellemzőkre írásom megfelelő pontjain térek ki.

H.E. 1938-ban született Mezőkeszüben (Kolozs megye, Románia). Édesapja korán meghal, édesanyja egyedül neveli fel, együtt a nála 7 évvel idősebb nagynénjével. 1957-ben megy férjhez H.F.-hez. 1958-ban születik fia (H.B.), 1961-ben leánya (H.L.). Gyermekei Kolozsváron telepednek le, fia családot alapít (2 fiú unokája születik), leánya egyedül él. 2003-ban megözvegyül, azóta egyedül él. A faluban énekes-táncos specialistaként tartják számon, az általa képviselt értékek iránt érdeklődő személyek gyakori látogatói H.E-nek.

2. Narratívák

Adott tehát forrásként a kutatásban a fotókorpusz, melyre egyfelől a fénykép tulajdono­sának interpretációja épül (ez esetben kutatói felkérésre, interjúhelyzetben), másfelől a kutató metanarratívája, melyben nem csupán a látványtartalmakra, hanem a fényképnek mint tárgynak az alkalmazási módjaira és területeire is rákérdez. Mindkét narratíva esetében jól kitapint­hatóak, leírhatóak, és összevethetők a sajátosságok és jellemző értelmezési stratégiák (azaz hogyan tájékozódik a korpuszban rendre a kutató ill. a fotók tulajdonosa). A felsejlő határmezsgyék, az elkülönülő tartalmak és átfedések a kutatás sarkalatos pontjait képezhetik a fényképhasználat gyakorlatának megértésében.

2.1 Kutatói narratíva. Értelmezési stratégiák

A kutató által létrehozott narratíva talán legfontosabb paramétere éppen formai megvalósulása: a fényképek tartalomelemzéséből és az adatközlő interpretációiból származó adatokat egyaránt magába foglaló adatbázis (Microsoft Access formátumban). Ennek értelmében az elemek rendszerezhetők, kereshetők, sorrendjük változtatható és bizonyos értelemben esetleges. A fényképek tartalomelemzésének fázisában a kutató főként a megfejtés, sorrendbe rendezés, beazonosítás, összefüggés-keresés eljárásokra támaszkodhat, mely során a különálló fényképek halmazaként érzékelt vizuális textusból egy összefüggő, értelmezhető, erőteljes epikus tartalommal bíró narratívum kezd körvonalazódni. Ebben a folyamatban leginkább a fényképek feliratai, a fotósorozatok, a (fel)ismert személyek azonosítása lehet a kutató segítségére, mintegy (re)konstrukciós folyamatként tételeződve. Azzal a lényeges megszorítással, hogy ez a tevékenység egy kívülre pozícionált látószöget implikál: a kutató úgy próbál az egyes fényképek alapján összefüggő, (krono)logikus és koherens történetet, életvilágot (re)konstruálni, hogy annak csupán közvetve, másodlagosan (a fényképek révén) volt szemtanúja, résztvevője.

2.2 H.E. narratívái. Értelmezési stratégiák

A kutatói narratívával és értelmezési stratégiákkal szemben H.E. tevékenysége oly módon rekonstrukciós tevékenység, hogy az aktuális látvány (a fénykép) a valamikori megélt élethelyzetekkel együttesen próbálja egységes egésszé, összefüggő történetté (történetekké) fűzni az egyedi szegmentumokat (fotókat). Bár az egyes fényképeket értelmező, kontextualizáló, főképp a látványra reflektáló szövegek önmagukban is értelmezhetőek (jól felismerhető és viszonylag konstans szerkezettel és formával rendelkeznek¹), sorrendjük kötött: a kezdetben hosszabb, információban gazdagabb szövegek a fotókorpusz értel­me­zésében előrébb jutva rövidülnek, egyre gyakrabban tartalmaznak visszautalásokat (egy már korábban elmondott fényképértelmezésre, az alakuló, immár a kutatóval közösen birtokolt tudásra, közös értelmezési kontextusra). A szövegek többségének formai hasonlósága ellenére a fényképértelmezések igen széles tartalmi skálán mozoghatnak, megmaradva csupán a hely és idő meghatározásánál vagy olyan – a látványban nem megragadható – tartalmak megfogalmazása révén, melyek csakis a fényképet használó egyén értelmezése révén hozható felszínre (pl. a H.E.-t fiatal leányként unokatestvérével ábrázoló vásári fotográfia kapcsán H.E. ezt mondja: Akkor úgy fájt a fejem, még most is fáj belé.)

A fényképeket használó személy értelmezési stratégiájának problematikussága éppen a belső és a külső nézőpontok különbözőségében, ütközésében rejlik. Az ismerős tér- és időkontextusban, ismerős közösségben lezajlott és átélt eseményeket, látható személyeket, tárgyakat, pillanatképek révén megidézett és megélt folyamatokat az egyénnek úgy kell megfogalmaznia, átadnia, hogy az a kutató külső nézőpontjából érthető, követhető, átlátható és koherens történetté álljon össze. Ebben a folyamatban ugyancsak meghatározó (és problematikus) jelenség az emlékezés-felejtés dichotómiája ill. az interjúhelyzetből fakadó diszkomfort-érzés (Ezek a falusiak nincsenek hozzá... mittomén, nem vagyok úgy megszokva evvel... – mondja H.E. az élettörténet-interjú kezdetén).

3. Lehetséges tipologizálás. Külső és belső határvonalak

Azt gondolhatnánk, a privát fotó ill. az egyéni fotókorpusz meghatározása, körülhatárolása a kutatás kezdeti fázisának egyszerű rutinfeladata. Hogy mennyire nincs ez így, mi sem bizonyítja jobban, mint a nem csupán a terepkutatás, hanem az adatok feldolgozása és értelmezése során többször is felmerülő kérdések sora. A (privát) fotó meghatározását a vizuális antropológiai szakirodalom többször is megkísérelte (olykor a hivatásos–amatőr fénykép kontextusában, néha attól függetlenül, vagy éppen annak ellenében)². Ennek ellenére, a fényképkorpuszt feldolgozó kutató számára a kutatás során többször is aktuálissá válhat a kérdés: mi a (privát) fotó (a népszerű énekesnő dedikált, tömegtermékként nyomtatott képe annak minősül-e csupán annak köszönhetően, hogy a családi fotók között tárolják)? Hol húzhatók meg egy privát fotókorpusz határai: a gyermekeknél, rokonoknál található fotók is beleértendők az egyéni korpuszba? A fotók tárgykontextusa (a fotókkal együtt tárolt számlák, receptek, különböző feljegyzések, politikai tartalmú szórólapok, újságkivágások, hivatalos dokumentumok stb.) milyen viszonyban áll a fotókkal? Mindezeket a kérdéseket figyelembe véve valamint a fotók tulajdonosának értelmezését alapul véve az elemzésbe bevont forrásanyag a H.E. háztartásában fellelhető összes (kiállított és más módon tárolt) fényképből álló korpuszt jelenti, nem tekintve mellékesnek a köztük található egyéb dokumentumokat, anyagokat sem³. E korpusz a jelenlegi tartalmát és kiterjedését egy (többszörös) szelekciós folyamat során nyerte el, mely során H.E. gyermekei a számukra fontos vagy kedves, nekik tetsző fotókat kiemelték a korábbi, kiterjedtebb családi fotókorpuszból.

A korpusz tartalmi-formai elemzéséhez elengedhetetlen a fotók tipologizálása. A vonat­kozó szakirodalom jó néhány releváns és célravezető osztályozási tippet kínál, melyek – bár maguk is forráselemzésen alapulnak – külső, többnyire merev és némelykor kevésbé forrás-specifikus megoldásokat kínálnak. Ezért az elemzés során azokat az önként megmutat­kozó határvonalakat vettem alapul, melyek a külső, kutatói szándéknak alárendelt tipologizálás ellenére sem idegenek magától a forráscsoporttól. A legkézenfekvőbb (és legszembetűnőbb) osztályozási szempontot a fényképek készítési ideje jelentette, mely mentén három nagy csoport különül el: 1. régi fényképek (kb. 100 db sárgás, barnás vagy fekete-fehér fénykép, hivatásos fényképészek munkái, melyek H.E. lánykorának időszakát fedik le, kiegészülve néhány korábbi, felmenő portréjával), 2. H.E. gyermekeinek fényképei (kb. 350 fekete-fehér fénykép, mely H.E. gyermekeinek tanuló- ill. ifjúkorában készült) és 3. új fényképek (kb. 350 színes fotó, mely az 1990-es évektől a közelmúltig készült).

A fényképek megrendelője szerint beszélhetünk belső, családi megrendelésű, esetenként saját készítésű fényképekről⁴, melyeket H.E. és szűk családja készít(tet)ett, valamint külső megrendelésre készült fotókról, melyeket úgy küldtek H.E. rokonai, látogatói, ismerősei (sőt kutatók is). Érdekes megfigyelnünk, ahogyan a belső és a külső nézőpont a vizualitás talaján tetten érhető: a család használati tárgyai (fára aggatott száradó tejesedények), a falu látképe, jellegzetes helyei (határ, templom, temető), népviselete főként a H.E.-t meglátogató „idege­nek” (pl. magyarországi táncházasok) számára jelent megörökítendő pillanatot, képez fény­kép­témát.

Egy harmadik, nehezebben tapintható osztályozási szempont szerint beszélhetünk hiányzó, de nyilvántartott fotókról valamint jelen levő, de kívülállóként érzékelt fotókról. Az első csoportba például olyan, 1956-ban Kallós Zoltán néprajzkutató által készített fényképek tartoznak, melyeket H.E. emlékei szerint a kutatótól nem (mind) kapott meg⁵. A második csoportba tartozó fotók a korábban már érintett, a fotókorpusz határaira, a privát fotó műfaji meghatározásra vonatkozó kérdéskört feszegetik – a fényképeket használó egyén szem­szögéből (azaz mit tekint H.E. privát fotónak és mit nem). Olyan – látszatra privát fotónak tűnő – fényképek tartoznak ide, mint például egy korabeli sorozatfilm főszereplőinek H.L. által reprodukált portréi (iskolai fotóköri gyakorlatként), melyek megtévesztésig hasonlítanak a családtagokról készült műtermi portrékhoz, vagy néhány rosszul sikerült kép, melyen H.E. „nem úgy néz ki”, ahogy illene vagy neki tetszene. Annak ellenére, hogy ezeket a fotókat az értelmezés során használójuk kevésbé értékesnek vagy kidobandónak, kívülállónak titulálja, mégis a korpusz integráns részét képezik.

3.1 A fényképek időbeli megoszlása. Mesterséges határok – kutatói szegmentálás

A fényképek időbeli megoszlása évtizedes bontásban egyfelől a fénykép demokratizáló­dá­sának folyamatát dokumentálja – a vizsgált korpusz esetén keresztül –, másfelől az egyéni, családi élettörténet hangsúlyos, gazdagon vagy éppen alig reprezentált időszakait dokumen­tálja – a forráscsoport specifikus prizmáján keresztül (mely gyakran torzíthat, sarkíthat, s melyet az egyén értelmezése árnyalhat). A korpusz legkorábbra datálható fényképe valamikor 1886 és 1914 között készülhetett (a fényképészműterem működési időszakából követ­keztetve), a legrecensebb fotó(sorozat) 2009 nyarán készült. A két időpont közé eső 95-123 évnyi, H.E. életidején túlmutató időszak a következőképpen alakul évtizedes bontásban: 1886-1938 között 13 fotó, 1938-1949 között 6 fotó, 1950-1959 között 49 fotó, 1960-1969 között 24 fotó, 1970-1979 között 198 fotó, 1980-1989 között 174 fotó, 1990-1999 között 102 fotó, 2000-2009 között 232 fotó készült. A dátumra vonatkozó felirattal ellátott vagy az értelmezés során pontosan datált, kevés számú fénykép mellett a korpusz túlnyomó része esetében csak több éves, olykor évtizedes pontosságú (pontatlanságú) becsléssel lehet meg­állapítani a fényképek keletkezési idejét. Az évtizedes bontásból kimutatható folyamatos számbeli növekedés mellett a további bontás ezt a folyamatosságot árnyalja (vannak évek, melyekben kiemelkedően sok vagy kevés fénykép készül). Ezek a kiugró időszakok az egyéni, családi biográfiával állnak szoros kapcsolatban: pl. az 1978-79-ben készült számos fotó H.L. kétszeres iskolai ballagásához kapcsolódik, a 2003-2004-es fénykép nélküli időszak a férje halálát követő gyász időszakával esik egybe és magyarázható.

3.2 Belső határok – egy élet képei

A korpusz korábban említett szegmentálása (régi képek, gyermekekhez kapcsolódó fotók, új képek) H.E. biográfiájának három nagy konstans epizódját fedik le: gyermek- és ifjúkorát (1938-1957), asszonykorát (1957-2003) és özvegységét (2003-tól). H.E. a birtokában levő teljes fényképkorpusz mintegy 25%-án jelenik meg (207 fotón). Ez az arány felveti a kérdést: az egyén tulajdonában levő fényképek tulajdonképpen kinek az életét dokumentálják? Az elemzés azt mutatja, hogy az egyéni fényképállomány az egyéni biográfiát tágabb időkeretben (az egyén életidején túlmutató fényképek), tágabb társadalmi kontextusba (közeli és távolabbi rokonok, ismerősök, barátok, alkalmi látogatók megjelenítésével) helyezi, és igen sarkítva, szelektíven mutatja be (hangsúlyosan az ünnepi, a publikus szféra kerül megjelenítésre, háttérbe szorítva a hétköznapi, a privát szféra területeit).

H.E. gyermek- és ifjúkorának 19 évében mindössze 16 fotó készült róla: egy-egy 1943-ban és 1954-ben, 1956-ban 14 (Kallós Zoltán által) és kettő 1957-ben. Ebben az időszakban, ebben a (falusi) környezetben erre logikus a magyarázat: Hát akkor nem volt mindenkinek fényképezőgépje, me akko csak jöttek fényképezők. (...) Me csak olyanko fényképeződtek, amiko mentek egy vásárba. Az asszonykorhoz köthető 86 fotó (ebből kettő 1959-ben, 6 a 60-as évekből, 14 a 70-es évekből, 5 a 80-as évekből, 36 a 90-es évekből, 19 a 2000-es évekből, 2003 előtt) ugyancsak relatív kevésnek mondható (az összes, ebben a periódusban készült fotóhoz képest). Ebben az időszakban a technikai magyarázat mellett az is fontos tényező, hogy a család ekkor anyagi és emberi erőforrásait az otthonteremtésre, gyermeknevelésre, munkára fordítja. A felnövő, iskolába kerülő és iskolákat kijáró gyermekek lesznek azok, akik számos fényképpel gazdagítják a családi korpuszt. Ezek a fényképek az ők életét dokumen­tálják elsősorban. Az özvegykor időszakához köthető nagy számú fotó (108 fotó H.E-ről, melyből kettő 2003-2004-ben, egy 2005-ben, 48 db 2006-ban, 44 db 2007-ben, 4 db 2008-ban, 9 db 2009-ben készült) a technika fejlődésével és demokratizálódásával (a családba is kerül saját fényképezőgép) magyarázható egyrészt, másrészt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ezeknek a képeknek nagy része külső megrendelésű, azaz a látogatók, rokonok készít(t)ették és küldték el H.E. számára. Meg kell jegyeznünk itt, hogy ebben az értelemben a fényképek tulajdonosa kevésbé aktív alakítója a saját fotókorpusznak, az aktív hozzáállás a fényképek használatában, értelmezésében érhető tetten.

3.3 A fényképek tartalmi megoszlása. Kutatói osztályozás

Mint már említettük – s a fényképekkel foglalkozó szakirodalom is hangsúlyozza –, a fény­képek az (egyéni) időt és a teret nem egyneműen dokumentálják. Az ünnepi idő, a kiemel­kedő jelentőségű, ceremoniális események, a közösség által fontosnak vélt és elfoga­dott alkalmak, egzotikus és távoli tájak, érdekesnek minősülő helyek, az otthon közösség számára nyitott helyiségei (pl. vendégszoba), a publikus szféra fényképi megjelenítése messze meghaladja a csupán elenyésző számú fotón megjelenő privát szférát, hétköznapi eseménye­ket, rutinos cselekvéseket (pl. ház körüli teendők végzése), otthoni táj, lakásbelső intim vagy privát helyeit (pl. a főzőkonyha), munkát, szomorú eseményeket megjelenítő fotókat. A privát szféra bizonyos szegmentumai (pl. tisztálkodás és helyei, veszekedés) pedig egyenesen tabutémának számítanak. Tematikus bontásban H.E. fényképkorpusza esetében leggazdagab­ban reprezentált esemény(típus)ok a következők: éneklés, táncolás (139 fotó), iskola, óvoda, egyetem (94 fotó), házasságkötés (77 fotó), vendégek (66 fotó), keresztelő (40 fotó), katonaság (29), nyaralás (24), fényképeszkedés (24), csecsemő (20), vásár (19), gyermekek (14), munka látványos fázisai (12), sport (8), téli ünnepkör (5), konfirmálás (3). Ugyancsak a fényképek tartalmát tekintve legnagyobb számban találhatók fotók emberekről (761 fotó, 96%), tárgyakról (17 fotó), épületekről (10 fotó), tájakról (7 fotó), állatok (2 fotó). Fény­képműfaji bontásban leggyakoribb a csoportkép (244 fotó, 32%), a pillanatkép (210 fotó, 28%), portré / igazolvány (205 fotó, 27%), egészalakos (71 fotó, 10 %), csecsemőfotó (23 fotó, 3%).

Érdekes és tanulságos megvizsgálni a fényképek megoszlását a családfa viszonylatában. A fénykép demokratizálódási folyamatát igencsak jól példázza (a tematika sokszínűsödése mellett). H.E. nagyszüleinek generációjáról értelemszerűen nem készült fotó (kivételt képez a férje mostoha nagyapjáról, 1918-ban készült katonafénykép). H.E. és férje szüleinek generációjáról már készült néhány fénykép személyenként, kivéve H.E. édesapjáról, aki korán elhunyt. H.E.-ről, mint már említettük, 207 fotó, férjéről 54 fotó található a korpuszban. Gyermekeiről jóval több fénykép készült (lányáról 231, fiáról és menyéről 81 ill. 22 fotó található a korpuszban, bár ennél sokkal többet őriznek ők maguk), H.E. 1994-ben ill. 1995-ben született unokáiról 41 ill. 26 fotó található a korpuszban. A fényképeken megjelenő személyeket vizsgálva szembetűnő a távolabbi rokonokat, de még inkább a barátokat, ismerősöket, vendégeket, alkalmi látogatókat ábrázoló fényképek nagy száma szemben azzal, hogy a korpuszban kevés, a szűkebb családot együtt ábrázoló ill. egyetlen olyan fénykép sem található, melyen H.E. férjével és gyermekeivel együtt látható. Úgy tűnik, hogy az aktív, gyakori találkozáson, folyamatos kapcsolattartáson alapuló, közeli kapcsolatok (szülő-gyermek, nagyszülő-unoka) más szinten, más módon kerül kifejezésre és megélésre.

4.1 Összegzés. Általános következtetések

További fontos elméleti következtetése a korpuszelemzésnek a fényképekhez történő viszonyulásban megfigyelhető érték-értéktelenség dichotómia, mely leglátványosabban a fény­képek tárgykontextusának vizsgálatában érhető tetten. A fénykép, mint tárgytípus minősül értékesnek, olyannyira, hogy az egyes, kimondottan is értéktelennek ítélt darabok is megőrzésre kerülnek. Továbbá: a fényképek mellett, azokkal vegyesen egyaránt találunk olyan értékesnek tartott tárgyakat, dokumentumokat mint a Magyar Igazolvány és szemétnek tartott tárgyak, mint az érdektelenné vált újságkivágások, piszkozatpapírok stb.

Az hangsúlyosan biografikus jelleg mellett a fényképekből további információk is kiolvas­hatók a fényképeket használó egyén értékítéletéről, ideológiájáról, életfelfogásáról, a család­ról stb. illetve a fényképezésről vallott nézeteiről (mit, hogyan és mikor lehet/szabad/kell fotózni és mit nem). Ez főként azokon a pontokon kerül kimondásra, melyeken a belső néző­pont egy külsővel ütközik, legyen az a fényképet készítő külső személy vagy maga a kutató. Az ünnepi-hétköznapi/publikus-privát szféra fényképi megjelenítésének aránytalan­ságára vonatkozó információkat illetve a helyes, illő fényképezkedési helyzet, alkalom, mód mi­ben­létéről és mikéntjéről kaphatunk útbaigazítást. A fára aggatott száradó tejeskannák a külső szemlélő, a külföldi látogató számára képez fényképtémát, H.E. rosszalló megjegyzését vonja maga után, mely szerint ilyesmit nem szokás, nem érdemes fényképezni. A grimaszoló H.E.-t megjelenítő fotó kapcsán kerül megfogalmazásra az, hogy mit gondol H.E. a kamera előtti helyes viselkedésről (így, grimaszolva, hétköznapi ruhában, étkezés közben nem illik fény­ké­pezkedni, a grimasz a fényképezés elleni tiltakozásként fogható fel az adott szituáció­ban).

Az egyén társadalmi beágyazottsága, kapcsolatrendszere és fényképkorpusza közötti viszony ugyancsak tanulságos és összetett probléma. Az egyéni fotókorpusz nem képezi le egyenesen és tökéletesen az egyén társadalmi hálóját. Ellenkezőleg: a sok szituációban, számos helyen számos személlyel készült fénykép éppen a kevésbé intenzív, az érintőleges, alkalmi kapcsolatok szintjét dokumentálja és mutatja meg. A családon belüli, a családtagok, rokonok, szomszédok közötti kapcsolattartás nem ezen a csatornán kerül kifejezésre és nem ezen a szinten zajlik. Ebben az értelemben az egyéni fényképkorpusz alkalmatlan a reális kapcsolatháló megragadására, pontosabban: az egyéni kapcsolathálóról sarkított képet nyújt, mely fenntartással kezelendő ill. további módszerekkel és eszközökkel kiegészítve vizs­gálandó.

A privát fényképek csoportja olyan jelentős forráscsoportot képez, hogy a társadalom­tudományos diskurzusban feltétlenül elérkezettnek mondható az idő a módszertani, elméleti tisztázásra. Számot kell vetnünk a privát fotóról mint kutatási módszerről (annak lehetősé­geiről és korlátairól). A forráscsoport minél mélyrehatóbb megismeréséhez, működéséhez, műfaji sajátosságainak kitapintásához, a benne rejlő módszertani lehetőségek kiaknázásához minél több és minél mélyrehatóbb esetelemzésre van szükség. Reményeink szerint az itt bemutatott korpuszelemzés is közelebb vihet az elméleti-módszertani tisztázáshoz annak ellenére, hogy egy folyamatban levő, még lezáratlan kutatásról van szó.

4.2 Oldódó és merev határok

A konferencia tematikájához igazodva megragadjuk az alkalmat, hogy a privát fényképek kutatása során/kapcsán felmerülő, főként módszertani jellegű kérdéseket, többé-kevésbé határ­átlépésnek bizonyuló sajátosságokat sorjázzuk. Amennyiben a privát fotó módszerét elfogadjuk a társadalomtudományok területén alkalmazott kutatási módszernek, szükségessé válik a többi, klasszikus módszerrel, eszközzel történő összevetése, a forráscsoport és bevett módszerek kapcsolatának áttekintése. Rögtön az első körben a privát fényképeket vizsgáló kutató számára szembeötlő, hogy a forráscsoport minduntalan kicsúszik az olyan, korábban rögzült és bevett módszerek és eszközök alkalmazása alól, mint az interjú, tartalomelemzés, hálózatelemzés stb. Árnyaltabban fogalmazva: a privát fotó ugyan valamennyi korábban bejáratott módszerrel is kutatható, ám csakis az adott forráscsoporthoz igazítva, adaptálva (a fényképek tartalomelemzése például igen termékeny módszer, ha sikerül a kutatónak megfelelő jártasságra szert tenni a vizuális anyag dekódolásában). Legtöbb segítséget ebben a kutató főként magától a fényképanyagtól ill. a fényképet használó egyéntől remélhet (aki segít tájékozódni a kezdetben kuszának tűnő, többnyire terjedelmes vizuális anyagban). Érdekes megfigyelnünk, ahogyan a módszerek és eszközök újragondolása mellett magának a terepnek az újradefiniálása is szükségessé válik a fényképekkel foglalkozó kutató számára. A nélkü­lözhetetlen, klasszikus értelemben vett terep mellett a kutatás során képződik egy másodlagos, virtuális terep is, melyen a fényképek által hordozott látványtartalmak rendszerezésre, áttekintésre, feldolgozásra kerülnek. Ugyanakkor a kutatónak olyan, eddig talán kevésbé is­mert terepre kell elmerészkednie adott esetben, mint az internetes társas oldalak (fotóanyaga) vagy a mobiltelefonok memóriakártyája, személyi számítógépek merevlemezei (és a rajtuk hordozott fotóanyagok).

Amennyire riasztónak tűnhet ez a többszörös határátlépés a módszertant és eszköztárat tekintve, ugyanakkora előnnyel is kecsegtet ugyanez a forráscsoport a kutatási helyzetben: a feszengő kérdező és kérdezett között húzódó határok alig remélt gyorsasággal bomlanak le, amint a beszélgetés apropója egy fénykép lesz, mely egyaránt irányítja és leköti a zaklatottan pásztázó tekintetet és meghatározza a beszélgetés folyamát – mindkét részről, lehetőséget adva egy igazi bensőséges beszélgetésre, kapcsolat kiépítésére. Azt is meg kell viszont hagynunk, hogy ez a látványi adottság könnyen átcsaphat merev, lecsupaszító korláttá, mely során a beszélgetés csak és kizárólag az adott fénykép keretei közé szorul.