Ana səhifə

Paleolit orvoslás számolj le a betegségekkel!


Yüklə 3.01 Mb.
səhifə4/13
tarix27.06.2016
ölçüsü3.01 Mb.
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13

A GYÓGYÍTÁS ZSÁKUTCÁI
ÁLTALÁNOS ALAPPROBLÉMÁK
Sok gyógyítóban és betegben megfogalmazódott már a kérdés: hogyan és főként miért jutottunk idáig, mi vezetett az orvoslás ilyen mély válságához? (Merthogy válság van, azt érzi talán mindenki, aki a magyar egészségügyben dolgozik.) Mi vezetett az orvosok elidegenedéséhez? Miért nem szeretik a betegek az orvosokat, és miért nem szeretik az orvosok a betegeket? Véleményem szerint ennek vannak a nyugati társadalmakra általánosan jellemző és speciálisan magyar okai is.

   Az első alapprobléma a gyógyszerek mindenható mítoszának kimúlása. Mivel megingott a gyógyszerekben való feltétlen hit, zavar támadt a hitelességükben. A gyógyszergyárak és a különböző lobbitevékenységet folytató szervezetek behálózták az egész orvostudományt. Szisztematikusan alakították ki bázisaikat a szakma minden szegmensében annak érdekében, hogy portékájukat, a gyógyszert eladják. A gyógyszerfelírások problémáján kívül nem árt egyéb szempontokról is szót ejtenünk. Leginkább arról, hogy miért is alakult ki az orvosokban a gyógyszerek mindenhatóságáról vallott nézet. Egyszerű a válasz: mert elhitették velünk. Félrevezettek bennünket.

   Egy másik, az előzőből valamelyest következő probléma, hogy az orvostudomány differenciálódásával a szakmák között is jelentős különbségek alakultak ki. Az eszközös szakmák, mint például a sebészet, az intenzív terápia, a labordiagnosztika vagy a radiológia, hatalmasat fejlődött, és ez a folyamat töretlennek látszik. Olyan diagnosztikai eszközök és sebészi módszerek alakultak ki, amelyek korrekt alkalmazása eddig nem is sejtett diagnózisokat jelent, a sebészi módszerek pedig meggyógyítják a betegeket.

Vegyük csak a szívsebészetet, amely újszerű anyagokat és technikákat alkalmazva hihetetlen dolgokat tud megoldani. A kardiológiában hasznát újszerű szívkatéterezés forradalmasította a szívinfarktusok kezelését.

Hatására a szívizomelhalásban meghaltak száma Magyarországon a felére csökkent. Ez óriási eredmény. Ugyanezt a módszert tudják használni az érelmeszesedésben szenvedők végtagjainak gyógyításában is. A szívritmuszavarok gyógyításában rendkívül hatásosnak bizonyultak az úgynevezett ablációk, amelyek megszüntetik a betegséget. A sebészeti műtéted során ezt a fejlődésvonalat testesíti meg a laparoszkópia, ami vágás nélkül tud operációs lehetőséget nyújtani, például a hasüregben. A szürkehályog során „elkoszolódott” lencsét kidobjuk a szemből, és újat teszünk be, a beteg látása pedig visszatér. Az ízületekbe protéziseket ültetünk be. Ki tudja, hány dolgot tudnék még felsorolni? Az orvoslás ezen ágai sikeresek, az orvosok és betegek elégedettek.

   Ezzel gyökeresen szembeállíthatok nagyjából a belgyógyászat köré csoportosuló szakmák, köztük az új keletűek is. A belgyógyászaton belül nagyfokú a specializálódás, ennek következtében a gyakorló belgyógyászok csak egy bizonyos szeletét látják át a szakmának. Ennek több következménye is van. Manapság nem lehet a beteget belgyógyász szakorvoshoz küldeni. Egyszerűen azért, mert ilyen nincs a gyakorlatban. Csak kardiológus, gasztroenterológus vagy hepatológus orvos van, de olyan, aki minden területen vállalja döntésének felelősségét, nincs.

Ezért alakulnak ki a gyógyszerhalmozások. A bármilyen kórházba irányított beteg eljut minden szakma képviselőjéhez, ám ők nem figyelnek a már felírt gyógyszerekre, és újabbat írnak fel. Így a kórházi vizsgálat vagy kezelés végére a beteg hat-nyolc gyógyszerrel érkezik a háziorvoshoz, amelyeket hat különböző orvos írt fel neki. Az orvostudomány ezen ágai óriási lehetőségként élték meg a gyógyszerek megjelenését a gyógyításban. Egyre-másra születtek az új gyógyszerek. 2011 közepén egy magyar orvosnak pontosan 9587 készítmény áll a rendelkezésére. Ezeket kis eltéréssel szabadon, vagy egy-egy kolléga javaslata alapján írhatják fel. El tudja valaki képzelni, ki az a doktor, aki szuperszámítógépet hord magánál, hogy e gyógyszerek valamennyi jó és rossz tulajdonságát mérlegelni tudja egy esetleges terápia beállítása során? Nincs ilyen orvos. A nagyobb probléma pedig az, hogy a belgyógyászat nem tudja sikerrel használni ezeket a gyógyszereket. Bár hihetetlen összegeket fordítottak a gyógyszerek kifejlesztésére és biztonságosságuk bizonyítására, azok csak kevés esetben tudták beváltani a hozzájuk fűzött reményeket. Sokról egyszerűen kiderül, hogy haszontalanul adtuk és adjuk őket.

  A civilizációs betegségeket viszont nem tudja meggyógyítani az orvostudomány. Elég csak a cukorbetegséget nagyító alá venni. Bizonyos esetekben az inzulin életmentő lehet. Az 1-es típusú cukorbetegség ilyen; erről semmilyen vita nem lehet. Ha viszont ugyanezt az inzulint használják a 2-es típusú cukorbetegség esetében, akkor - elnézést a kifejezésért - a beteg disznó módjára hízni kezd. Itt persze azt is mondhatja a szakma, hogy ez csak akkor van így, ha a diabétesz nincs jól beállítva. Ha cinikus lennék, azt mondanám, hiszem, ha látom... Tapasztalatom alapján azonban azt mondom, hogy a diabéteszt nem is lehet jól beállítani, mert ez élettani képtelenség! A 2-es típusú cukorbetegség esetén használt tabletták jelentős része azonban nem hatásos. Az allergiák sem gyógyulnak meg a gyógyszeres kezelésre, csak a tünetek enyhülnek, az autoimmun betegségekről nem is beszélve. Említhetném példaképpen a reumatológiát is. A szteroidok hoztak ugyan némi lehetőséget az ízületi fájdalmak kezelésében, de alapvetően nem gyógyulást érnek el. A reflux (gyomorégés, nyelőcsőégés), amit „agyontudományoztak”, a szakma szerint csak akkor enyhíthető, ha valaki élete végéig gyógyszert szed.2

  Vagyis az orvoslás ezen ágai betegségben tartják az embereket, gyógyulást egyáltalán nem hoznak. A krónikus betegeket gondozni kell, ezek száma azonban folyamatosan emelkedik, ami óriási terhet jelent az orvosoknak és az egészségügyi kasszáknak is. A betegek, mivel nem gyógyulnak, elégedetlenek, az orvosok pedig, mivel nincs sikerélményük, fásultak és kiégettek lesznek. Képzeljünk el egy olyan munkahelyet, ahol egyre több a munka, de egyik feladatot sem tudjuk teljesíteni. Csak jönnek az akták az asztalunkra, és nem látjuk a munka végét még akkor sem, napi 24 órát dolgozunk. Kiábrándító lehet, és hosszú évek alatt megöli az ember lelkét. Ilyen körülmények között egyszerűen nem lehet dolgozni. Ez a hatalmas szakadék az orvostudományi ágak között a múlt század utolsó évtizedétől fogva egészen nyilvánvalóvá tette a következményeket. Vannak sikeres, jól kereső orvosok, és vannak meggyötört, kiégett, rosszabbul keresők.

Ha valaki nem akarna a fenti jelenségek árnyékában dolgozni, és szeretne kitörni ebből a körből, kemény betonfalakat talál. A biztosítók és az orvosi szakma kialakította az orvosi ajánlások rendszerét és a bizonyítékokon alapuló orvoslás létjogosultságát. A szakmai kollégiumok és gyógyszergyárak kart karba öltve ezekkel próbálják uniformizálni a gyógyszerek használatát, mintegy keretek közé szorítva a szabad terápiás választást. Holott nem az a szabad választás, hogy milyen gyógyszert adok, hanem az, hogy gyógyszert vagy más terápiás lehetőséget választok-e.

  Az uniformizálás sikerült, ami soha nem látott mértékben lebénította a szakma kreativitását. Ezek az ajánlások néhány szakmai vezető által kiadott valós vagy nem valós következtetéseken alapuló cselekvési sorok. Az esetek döntő többségében azonban a gyógyszergyárak diktálják az iramot és a konkrét elveket is. Újabban - érezve ezek hiteltelenségét - az európai ajánlások igyekeznek elszakadni az amerikaiaktól. Nem sok sikerrel. Ezek a próbálkozások azonban mindenképpen jók arra, hogy lássuk, nem fekete-fehér dolgokról van szó.

  A gyógyítás szabadságának ilyen irányú beszűkítése magával hozta i a gyógyítói jogbiztonság kérdését, így alakítva ki a következő destruktív tényezőt, a jogi visszásságokat. Az orvosok csak akkor érezhetik magukat biztonságban, ha nem térnek el a hivatalos álláspontoktól. Minden ellenkező esetben jogi eljárásra számíthatnak. Magyarországon ezt csak most kezdjük megtapasztalni, de a jogi procedúrák más országokban sokszor elképesztő méretűek. A jog, véleményem szerint, sok esetben gátolja a fejlődést a gyógyításban, mert defenzív medicinát alakít ki, vagyis a gyógyítás során egyre inkább előtérbe kerül a jogi ütközések elkerülése. Ennek megfelelően a cselekvés motivációja nem mindig a gyógyítás sikeressége, hanem a bírósági eljárások elkerülése.

  A zsákutca messzire mutató jelensége a pszichés terhelés foka. Mivel emberéletekről van szó, egy-egy orvos gyógyító tevékenysége kiemelt jelentőségű. A felelősség kérdése azonban az utóbbi jó néhány évtizedben átalakult. Mivel a múlt század elején a betegségek jelentős része még nem volt gyógyítható, elfogadott volt a kreatív, kísérletező és gondolkodó orvos. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet. Az orvosok, kockázat és kreativitás nélkül, a tőlük elvárt cselekvési sémákat használják. A betegek viszont nem minden esetben erre vágynak. Ráadásul a sok kórkép és beteg miatt futószalagon és személytelenül folyik az ellátás. A betegek nagy száma várólistákhoz vezet, és a páciensek lelki problémáival nincs idő túlságosan sokat pepecselni. A tragédiák pedig ugyanúgy érintik az orvosokat is, de a megfelelő pszichés felfrissülésre egy gyakorló orvosnak esélye sincs. Az utóbbi idők adatai szerint az orvosok 50 százaléka elhagyná pályáját, ha tehetné. Ez mindent elárul. A folyamatos terhelés miatt nincs lehetőség semmilyen konstruktív és főleg kreatív munkára. Igaz, az orvos munkáltatója nem is mindig ezt várja el.

  Az orvoslás eliparosodott. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az orvos a drága diagnosztikai eszközökben bízik, és nem veszi figyelembe saját egyszerű lehetőségeit. Már említettem, hogy a diagnosztikai eszközök hatalmas karriert futottak be az utóbbi harminc évben, és megkönnyítik a diagnózis felállítását. Ugyanakkor a diagnosztika saját alapvető vizsgálati módszerei is megmaradtak. A tüdőgyulladás alapeseteit diagnosztizálhatjuk röntgen és CT nélkül is. Ennek alapjait az egyetemen mindenki megtanulja, viszont egy idő után elfelejti alkalmazni, mert inkább a képalkotó diagnosztikára alapozza a döntést. Ez azt jelenti, hogy sokszor teljesen feleslegesen küldjük a betegeket különböző vizsgálatokra. Ez mind pénzt emészt fel, illetve személytelenné teszi a gyógyítást. A betegek igénye is a drága eljárások felé fordult, és sokszor ők követelik ki maguknak a vizslátokat. Ilyenkor az orvos csapdába kerül, hiszen ha a biztosító nem véleményén van, akkor a beteggel szemben kijátszottnak érzi magát.


A MAGYARORSZÁGI BETEGELLÁTÁS PROBLÉMÁM
Ha az imént felsorolt, általánosan jelentkező problémák még nem tették volna elég kétségessé az orvosi szakma iránti elkötelezettséget és bizalmat lássuk, hogy Magyarországon milyen speciális problémákkal kell küzdeniük az orvosoknak és a betegeknek.

  A magyar orvos létét alapjaiban határozza meg a paraszolvencia, vagyis a hálapénz. Ennek mindent átrágó és rothasztó jellegére hadd idézzek fel két történetet.

  Még szigorló orvos koromban egy kisváros kórházában töltöttem a sebészeti gyakorlatot. A kórházban volt egy idős néni, akinek nem voltak hozzátartozói, senki nem látogatta. Már három napja volt benn, amiken beszédbe elegyedtünk, és megtárgyaltuk az élet dolgait. Két nap múlva volt a műtétje, de addig még néhány alkalommal összefutottunk a kórteremben és a folyosón. A műtét reggelén láttam a programban, hogy az ő veseműtétjéhez osztottak be kampókat tartani. A műtét vége után bementem a kórterembe, és váltottunk is néhány szót.

  Amikor az idős asszony felépült a műtét után, és hazaindult, éppen az orvosi pihenőben voltam. Bekopogott, belépett, és búcsúzóul egy borítékot akart átadni. Ez volt az első eset, amikor ilyesmi történt velem. Kellemetlenül éreztem magam, és egyébként sem akartam elfogadnia ő azonban ezt nem akarta megérteni, és mindenáron szerette volna odaadni nekem. A huzavona közben belépett az orvos, aki a nénit operálta. Látva tétova zavaromat és hallva, hogy visszautasítottam az asszony „ajándékát”, nemes egyszerűséggel átnyúlt a fejem fölött, elvette a borítékot, és zsebre tette. Az asszony aztán kiment a szobából. Soha többé nem láttam. Míg élek, nem felejtem el az orvos szavait: „Fiam, ezt alig bírtam megmenteni, ne csinálj ilyet többször! Ha közénk akarsz tartozni, tanuld meg, hogy nincs visszautasítás!” A pénz nála maradt.

  A másik eset majdnem az állásomba került. Szintén sebészeten ahol aneszteziológusként dolgoztam. A sebész főorvos arra rávenni, hogy gerincérzéstelenítés helyett altassak el egy beteget, aki a paraszolvenciát már odaadta egy kollégának, csakhogy az szabadságra ment, ezért ő, a főorvos operálná meg helyette. A beteg azonban nem tudhat a cseréről. Kérését elutasítottam. A főorvos azonban nem akart ebbe belenyugodni, és még ordítozott velem egy sort, meg mindenféle előjogaira hivatkozott. Egy kollégám végül is megcsinálta a manővert. De a történetnek még nincs vége. Másnap hívatott a kórházigazgató, és arra utasított, hogy hasonló esetekben változtassak a feletteseimhez való viszonyomon. Amikor pedig szakmai elvekre hivatkoztam, akkor közölte: ő a törvény a kórházban, s ha valami nem tetszik, odébb lehet állni.

  A paraszolvencia tehát nagy úr, s ennek következtében rengeteg mindent irányít. Ráadásul orvos és orvos között is feszültségeket kelt. A hálapénzek nagyságát megsaccolni sem lehet, bár általánosságban talán annyi elmondható, hogy a költségvetés nem tudna annyi pénzt pumpálni a rendszerbe, hogy a paraszolvenciát pótolni tudja a fizetéssel - még kezdő orvosok esetében sem. Ennek aztán rengeteg következménye van. Az osztályok élére gyakran a „jó politikusok” kerülnek. Nagy pénzeket lehet így keresni, és ahol pénzről van szó, ott a szakmaiság nem feltétlenül szempont.

  A paraszolvencia az oka annak is - ami ugye, elméletileg tiltott és elfogadása bűncselekmény -, hogy sok orvos úgy érzi, előjogai vannak, sok esetben sebezhetetlennek véli magát. Köztudott például, hogy a közlekedési rendőrök bizonyos esetekben elnézőek az orvosokkal: vagy egyáltalán nem büntetik meg őket vagy csak vékonyabban fog a ceruzájuk. Mostanában ez a hozzáállás változóban van, de az alapjai még ma is élnek. Sokan sokféle módon próbálnak az orvos kedvében járni, hiszen nem tudni, mikor lesz szükség gyors orvosi segítségre, gyors vizsgálatra vagy időpontra. Ez is erősít egyfajta társadalmonkívüliséget, amit persze a doktorok egy része ki is használ. Ennek a veszélyei kódoltak, mint ahogy a rendszerből eredő szakmai sikertelenség is az. Aki az élet sok területén előnyöket élvez és ezt titkolnia kell, az falat fog húzni maga köré. Ha pedig sokan vannak ilyenek, akkor erős egységbe kovácsolódnak. Így történik ez az orvosi szakmán belül is, és így alakul ki a korrumpálódás lehetősége.

  A paraszolvencia által ingoványossá változtatott környezetben a gyógyszeripar elemében érezte magát. Az 1990-es évek elején nem voltak olyan törvények, amelyek kordában tarthatták volna a gyógyszeripart, a kommunista gazdasági elveken működő országunk pedig még nem volt felkészülve a hatalmas tőkével rendelkező gyógyszergyárak támadására. Az ember gyarló, a gyógyszergyárak pedig sikeresen hipnotizálták a világot. Igaz, Magyarországon ez a hipnózis kicsit tovább tart a kelleténél.

  A gyógyszeres terápián kívül igazán nem is volt alternatívája a gyógyír tásnak. Egy refluxos beteggel akkoriban például nem nagyon tudtunk mit kezdeni. Felírtuk neki valamelyik PPI-gyógyszert, majd ha az már nem bizonyult elégnek, felírtuk a következő, újabb generációs készítményt. A beteg kérdésére, hogy ezt élete végéig kell-e szednie, ellenállást nem tűrően kijelentettük: természetesen. Semmilyen alternatívát nem tudtunk számára mutatni. Aztán a beteg 10-12 év múlva már egyéb problémákkal is küszködött: megemelkedett a vércukorszintje, kissé elhízott és magas lett a vérnyomása. Kivizsgálás kivizsgálást követett, majd ezek eredményeként már minimum hatféle gyógyszerrel jött ki a szakrendelőkből. Volt nála gyógyszer reflux ellen, vérnyomáscsökkentő (az utóbbi időben mindjárt az elején kombinációs készítmény), antidiabetikum, koleszterincsökkentő, húgysavcsökkentő, vízhajtó tabletta (és persze az az elengedhetetlen csodaszer is, aminek a nevét nem írhatom le, körbeírni pedig hosszadalmas lenne).

  Nem ez lenne a probléma, ha a betegek meggyógyultak volna, vagy ha valóban jó irányba mutatott volna a betegségek megelőzése. A KSH statisztikai adatai azonban azt mutatják, hogy Magyarországon a krónikus betegségek előfordulása ugrásszerűen megnőtt: például a szív- és a daganatos betegségek halálozási aránya a világ többi országához képest kiemelkedően magas. Így a gyógyítás hitele megtört, és vele együtt megrendült az orvosokba vetett bizalom is. A gyógyszergyárak az orvostudományt és annak szereplőit szőröstül-bőröstül bedarálták!

  Fontos tényező a gyógyítás finanszírozása. A társadalombiztosító igyekszik az összegeket visszafogni, a gyógyszeripar és az orvosi lobbi pedig igyekszik a lehetőségeket minél inkább kitágítani. A társadalombiztosító régóta betegségek után fizet, vagyis egy kórház az ellátott betegségek alapján kap finanszírozást. Ennek az a következménye, hogy a kódolás mindig súlyosabb betegséget feltételez, mert így több a juttatás. Gyakran előfordul, hogy például el nem végzett röntgenvizsgálatokat írnak be elszámolásként. Egy ilyet őrzök jómagam is: családom egyik tagjának röntgenvizsgálatakor a papíron nemcsak a bokaízület felvétele, hanem egyéb röntgenek is szerepeltek. A szakrendelések annál több pénzt kapnak, minél több beteget látnak el, ezért az egyszerű magas vérnyomást és más, háziorvos által is kontrollálható betegségeket szintén ők kezelik. Így - teljesen szükségtelenül - betegek tömege özönlik a szakrendelésekre.

  Leginkább a magyar alapellátás szakmaisága ingott meg, ami hatalmas szakmai problémát generált. Ez sok mindennek köszönhető, de ennek a könyvnek a keretei nem engedik meg, hogy bővebben kitérjünk rá. A betegek jelentős részét az alapellátásban kellene kezelnünk, de ez nem így történik, és inkább a drágább rendszerek felé irányítjuk őket. A háziorvos manapság rendelési idejének 90 százalékában vényt ír, beutalót, igazolást és táppénzes papírokat tölt ki és adminisztrál. A gyógyító és a megelőző munka, s főképp az életmód-változtatásra való ösztönzés nem szerepel a tevékenységei között. Persze erre sokan azt mondják, hogy sok a beteg. Ez valóban így van, de jelentős részüket mi tartjuk beteg státuszban.

  Az a háziorvos sincs könnyű helyzetben, akinek belép a rendelőbe a betege, és egyszerűen megmondja, mit kér. Ha megkapja, akkor minden rendben, de ha a doktor szeretné megvizsgálni vagy más irányba terelné, akkor már nem kér belőle. Elviszi a tb-kártyáját, mert ma ezt mindenféle magyarázat és indoklás nélkül megteheti. Ez pedig azért rossz, mert nincs valós visszajelzés. A háziorvosok egy része nem is tudja kézben tartani a beteget — vagy azért, mert alkalmatlan rá, vagy pedig azért, mert a beteg követeli a szakorvosi rendelést.

  A háziorvosi szakma jogosítványai sem egyértelműek. A legtöbb rálátás itt lenne a beteg egészségére, a háziorvos mégsem tud például egy diagnosztikus vizsgálati sort végigkövetni, mert nincs jogosítványa CT- vagy MR- vizsgálatra, sőt még bizonyos laborvizsgálatokat sem kérhet. Ebből következően a betegek diagnózis nélkül kerülnek a szakrendelésekre, ahol az egyik szakorvostól a másikig küldözgetik őket. A betegnek végül lesz öt diagnózisa, nyolc gyógyszere, és csak ezután jelentkezik a háziorvosnál. A hibákat és a nem hatékony működést tehát már az alapellátás rendszere kódolja.

  A rendszer összetettsége ellenére nem működik sem társadalmi, sem hatékony szakmai kontroll. Az első igazságügyiorvostan-előadáson, amin részt vettem, az egyébként szakmailag nagyra értékelt professzor azt mondta: „Örökre jegyezzétek meg, holló a hollónak nem vájja ki a szemét.” Az utóbbi néhány évet leszámítva az orvostudomány nagyjából így működött. Ma is, csak az orvospereket már nem olyan könnyű befolyásolni, mint korábban. Elég sokat tapasztaltam ahhoz, hogy ennek minden következményét lássam.

  Ennek a kontrollnélküliségnek még ma is jelentős elemei élnek. Például, bár sok próbálkozás történt, a gyógyszerfelírások háza táján a mai napig nincs kontroll. Amit ennek hívnak, az nem más, mint a táppénzen lévők ellenőrzése, ami hát... finoman szólva is hatástalan volt. Úgy vélem, a társadalombiztosító semmilyen hatékony szakmai kontrollt nem végez. Az állami vagy önkormányzati kórházak eszközeit egyes doktorok magánbetegeiknél is használják. A betegkezelési lapokat és a diagnózisokat gyakran úgy alakítják, hogy a legtöbbet fizesse a biztosító.

  Ami a magyar egészségügy „sajátosságait” illeti, a betegeimtől is sok általános információhoz jutottam. Az az érzésem, hogy az egészségügy kaotikus helyzete veszélyes szintet ért el. A betegek kilátástalanul vergődnek a rendszerben, sokszor még a valós betegségükről sincs tudomásuk, rengeteg a téves diagnózis és kevés a gyógyult beteg. Ez persze nem minden orvostudományi ágra igaz. Ennek ellenére, ha elképzelem magamat betegként, belátom, nem lenne könnyű dolgom.

  Ezek a magyar egészségügyi rendszerre jellemző sajátos okok vezettek a hazai orvoslás mai zsákutcájához. A helyzet véleményem szerint súlyos, és sajnos az orvostársadalom ezt ilyen formában még nem ismerte fel. A felismerés azonban már nem is elég, gyors cselekvésre lenne szükség, mert ennek az egész rendszernek beteg emberek a szenvedő alanyai. Beteg emberek, akik nem kapnak megfelelő ellátást az egészségbiztosítási rendszeren belül, akik tájékozatlanok, és ezért betegségük örökös stresszben tartja őket, és akik gyakran duplán fizetnek gyógykezelésükért. Az állam a másik kárvallott, mert a paraszolvencia átlagos összegéből bizonyos forrásokat a triplájára is lehetne növelni.


A GYÓGYSZERGYÁRTÁS KULISSZATITKAI
Most tegyünk egy gondolatnyi kitérőt a gyógyszergyártás kulisszatitkaiba. Megpróbáltam utánajárni a magyarországi gyógyszereladási statisztikáknak. Persze mint egyszerű magyar állampolgár és orvos. Nem nagyon sikerült, bár az OEP próbálkozik, hogy a statisztikák nyilvánosságra kerüljenek: 2011-től regisztráció után már lehet adatokat kérni. Eddig azonban lehetetlen volt. Gyógyszergyári alkalmazottként viszont folyamatosan hozzájutottam a statisztikához. Kíváncsi voltam a külföldi adatokra is. Így már egy kicsit könnyebb volt a dolgom. Az alábbi táblázat az amerikai Gyógyszer- és Élelmiszer-engedélyezési Hivatal (FDA) 2004-ben közölt adatait tartalmazza az Egyesült Államokban gyártott top 5 gyógyszerrel kapcsolatban. Az együttes forgalom akkor - mai árfolyamon számolva - 3000 milliárd forint körül mozgott. Ez őrült sok pénz, ha csak azt vesszük, hogy a 2008-ban kezdődött válság alkalmával az Egyesült Államok átszámítva 8000 milliárd forintot költött a válság orvoslására. De ennél sokkal izgalmasabb, hogy milyen gyógyszerek voltak ezek:


Hatóanyag

Milliárd (dollár)

Milliárd (forint)

Atorvastatin

5,0

960,0

Esomeprasol

2,7

518,4

Lansoprasol

2,4

460,8

Simvastatin

2,3

441,6

Sertralin

1,9

364,8
1   2   3   4   5   6   7   8   9   ...   13


Verilənlər bazası müəlliflik hüququ ilə müdafiə olunur ©atelim.com 2016
rəhbərliyinə müraciət