Kezünkben tartjuk

Kiegészítések

Az I. fejezethez hasonlóan ebben a rovatban ismét a korábban tárgyalt témák kiegészítésére kerül sor. Az információ már akkor is érték volt, amikor még nem létezett információs társadalom. A gyors lábon járó hír képes volt csaták, uralkodók, sőt egész birodalmak sorsát eldönteni. Sokak számára a meggazdagodás lehetőségét teremtette meg. A legenda szerint Rothschild báró felfogadott egy magánfutárt, aki lélekszakadva vitte a hírt Waterloo-ból a doveri sziklákon várakozó báróhoz. Napóleon győzelmén vagy vereségén sok múlott a londoni tőzsdén. Miután a báró vágtató lován fél órával hamarabb ért Londonba, mint a hivatalos jelentés, óriásit „kaszált” a tőzsdén. Napóleon legyőzhetetlennek tűnt az angolok szemében is, így senki sem mert a vereségére spekulálni. Rothschild báró azonban a megszerzett információ birtokában semmit sem kockáztatott. Egész vagyonát befektette, és a többszörösét nyerte vissza.

Egyébként a tőzsde világában ma is attól függ a meggazdagodás vagy a tönkremenetel, hogy ki és mikor jut hozzá a dolgok menetét befolyásoló információhoz. A különbség csak annyi, hogy most nem órákon, hanem perceken múlik az események alakulása. Az igazán hasznos hírekhez azonban egyre nehezebb hozzájutni. Egyrészt azért, mert gondosan titkolják az avatatlan szemek és fülek elől. Másrészt amiatt, mert a szabadon hozzáférhető értékes hírek elvesznek az információtengerben. Az elmúlt évtizedek során olyan óriási tömegű információ halmozódott fel a médiában, és az ismeretek tárolására, továbbítására szakosodott intézményekben, melynek feldolgozására egy ember képtelen. Rendkívüli mértékben megnehezíti a válogatást az is, hogy egy-egy szenzációnak beállított hírről később bebizonyosodik, hogy vaklárma volt; miközben a valódi értéket hordozó információk a közöny, az érdektelenség mocsarában fuldokolnak. Senki sem figyel fel rájuk, nem kerülnek avatott szakértők szeme elé.

Ez a jelenség óriási károkat okoz a társadalomnak. Nem csak a fejlődést lassítja, hanem a fennmaradásunkat is megkérdőjelezi. Ennek az állapotnak a tarthatatlanságát felismerve a nyugati országokban egy új szakma kezd kibontakozni: az információvadász. Azt már megszoktuk, hogy léteznek fejvadászok, akik busás jutalék ellenében felkutatják, és megszerzik megbízóik számára a legmegfelelőbb szakembereket. Az információvadászok nem kémek. A szabadon hozzáférhető hírforrásokat (könyvtárakat, hírügynökségi jelentéseket, bankok, kutatóintézetek, termelő vállatok éves jelentéseit, valamint az internetes honlapokat) böngészik át, módszeresen. Egy szűk szakterületen specializálják magukat, így nem kerüli el a figyelmüket egyetlen jelentős hír, információmorzsa sem. Egyelőre nem nyugdíjas szakértők végzik ezt a munkát, hanem főállású specialisták, akik jól megélnek belőle.

Remélhetőleg a jövőben nem csak nekik és megbízóiknak válik hasznára ez a tevékenység, hanem az egész világnak. Különösen a környezetvédelem terén lenne szükség a közreműködésükre. Ezen a szakterületen ugyanis óriási mennyiségű hasznos információ hever parlagon, ami egy hozzáértőnek kész aranybánya, a világ számára pedig a túlélés lehetősége. Azért is szükség lenne információvadászokra, mert jelenlegi állapotukban a nyilvántartások használhatatlanok. A statisztikusok ugyanis ontják az adatokat életünk szinte minden megnyilvánulásról, de nincs aki rendszerezze őket. Így sokan panaszkodnak, hogy: „Fuldoklunk az adatokban, de nem találjuk az információt.” Hiányoznak azok a szakemberek, akik képesek felismerni az egyes adatok közötti összefüggéseket, akik ki tudják emelni az adattengerből a valóban fontos információkat. Az adatbányászat során összegyűlt ismerettömeg ijesztő káosza adatbázis-kezeléssel, szakértői rendszerek alkalmazásával tudásbázissá szelídíthető. Ennek módjáról már több szakkönyv is született. Ezek közül a legsikeresebb Pieter Adriaans – Dolf Zantige: Adatbányászat című műve.



Az I. fejezet végén szó esett a szponzorálás szükségességéről, az alkotók támogatásáról. Ez azonban még nem old meg minden problémát, mivel sok esetben nem csak az alkotó szorul segítségre, hanem maga az alkotás is. A feltalálók, felfedezők zöme ugyanis csapnivalóan rossz menedzser. Ötleteiket, szellemi eredményeiket képtelenek átültetni a gyakorlatba. Már pedig e nélkül a legragyogóbb alkotás is kárba vész, semmivé válik a befektetett sok munka, erőfeszítés. Ennek meg­akadályozása szintén a szponzorokra vár. Ezen a téren sem célravezető a szűkkeblűség. Ha azért nem támogatunk egy hasznos találmányt, mert nem akarjuk, hogy az alkotója a mi pénzünkön meggaz­dagodjon, tévúton járunk. A tudósok, feltalálók túlnyomó része nem azért dolgozik megszál­lottan, hogy meggazdagodjon vagy világhírűvé váljon, hanem azért, hogy elősegítse az emberiség fejlődését.

Ez az eset is azt bizonyítja, hogy mennyire beszűkült módon kezeljük a támogatásra szoruló embertársainkat. Azt hisszük, hogy amikor másokon segítünk, vele teszünk jót; holott valójában a világon segítünk, ami előbb-utóbb visszahat ránk is. Erre a Biblia is felhívja a figyelmünket. Jézus tanításait idézve: „Nem azért kell adakozni, hogy mások megszabaduljanak a szükségtől, ti meg bajba jussatok, hanem az egyenlőségért. Most az ő szükségüket a ti bőségetek enyhíti, hogy majd az ő bőségük nektek szolgáljon szükségetekben segítségül, és így a javak kiegyenlítődjenek.” Ha elősegítjük mások érvényesülését, kibontakozását, megteremtjük a lehetőségét annak, hogy rajtunk is segítsenek. A szerencse forgandó. Aki ma gazdag, holnap könnyen szegénnyé válhat. Egy szegény társadalomban azonban nincs, aki segítse a bajba jutottakat. Nem ártana tehát összefüggéseiben szemlélni a világot, és átértékelni a szponzori tevékenységet.

A rászorulók segítésével ugyanis nem másokon, hanem önmagunkon segítünk. Az ebből származó haszon végül nálunk csapódik le. Az igazán nagy embereket egyáltalán nem érdekli a pénz. Nem egy közülük el sem fogadja a felajánlott támogatást. Erre élő példa korunk matematikuszsenije, az orosz Perelman. Az 1966-ban született matematikus korunk száz legzseniálisabb tudósát tartalmazó listán a 9. helyen áll. Őt nemcsak a pénz hagyja hidegen, hanem a hírnév is. Kerüli a nyilvánosságot, nem vállal közszereplést. Szentpétervári otthonában is hiába keresnénk. Hol itt lakik, hol ott. Postaládája degeszre van tömve, mert azt sem üríti ki. A küldemények között több olyan értesítés is akad, mely szerint sürgősen vegyen át egy „legmagasabb kormányzati szintről érkezett táviratot”. Amikor végre megtalálták, az édesanyjánál lakott. Arcát sűrű, fekete szakáll övezte, középkék kötött sapkát, ezeréves, egyszerű dzsekit viselt, a cipőfűzője pedig kibomlott. És nagyon hosszúak, legalább három centiméteresek voltak a körmei. A közértből jövet megállt egy pillanatra. Ekkor kérdezte meg a riporter:

• 
  Hallotta-e, hogy a világ egyik legzseniálisabb emberének tartják?
  
• 
  Nem hallottam, nem vagyok zseni – válaszolta ingerülten.
  
• 
  Nem lehetne, hogy beszélgessen velünk egy kicsit? – kérdezte tovább a riporter.
  
• 
  Lehet, de nem most – mondta Perelman –, s becsukta előtte a kaput.
  

Ennek eredményeként 2010 márciusában neki ítélték a Millennium díjat. Külföldi matematikusok két év ellenőrzés után állapították meg, hogy „helyesnek tűnik” a Poin­ca­ré⁴⁰-probléma Perel­man által közzétett bizonyítása. A probléma egyike a hét „millenniumi” feladványnak, amelyek megoldásáért a bostoni Clay⁴¹ Matematikai Intézet 1-1 millió dollárt ajánlott fel. Ezek egyike a Poincaré-probléma, amelynek bizonyításával az orosz matematikus állt elő. Perelman nem kérkedett a megoldással, azt sem tartotta szükségesnek, hogy szakfolyóiratban publikálja. Egyszerűen föltette az Internetre az általa helyes megoldásnak vélt levezetést, hogy matematikuskollégái ellenőrizhessék azt. Végül igazolták. Őt azonban ez az elismerés nem izgatta. Sőt a megoldásért járó egymillió dolláros jutalmat is visszautasította. (Egyébként Perelmannak már több nemzetközi díjat odaítéltek, ő azonban nem jelent meg az átadóünnepségeken, és a pénzjutalmakat sem vette át.) Szomszédai „akusztikai terroristának” tartják, mert gyakran hallgat zenét, elképesztő hangosan.

Magyarországon is él egy hóbortos megjelenésű különc matematikus. Szemerédi Endre a kibernetika, ezen belül a gráfelmélet legismertebb szakértője. A matematikának ezt az ágát kissé leszólták a matematika más területének művelői mondván, hogy ehhez csak furfang kell, komolyabb tudás nélkül. Szemerédi akadémikus tételei azonban csattanós választ adtak nekik, melyeket néhány éve matematikai analízisben is felfedeztek. Azóta nincs olyan konferencia, ahol a főbb előadások ne Szemerédi Endre tételei közül forognának. Munkássága eredményeként 2008-ban neki ítélték a Rolf Schock-díjat. Ezt a nemzetközi elismerést ugyanúgy a Svéd Akadémia ítéli oda, mint a Nobel-díjat. Előtte az Amerikai Matematikai Társulat Leroy P. Steele díját kapta meg. Szemerédi Endre New Jersey állam Rutgers Egyetemének professzora. Fizetéséből jól megél, ezért a Magyar Tudományos Akadémia Rényi Alfréd Kutatóintézetében betöltött professzori állásáért nem vesz fel fizetést. Nincs rá szüksége. Rendkívül egyszerű, természetközeli életvitelt folytat. Gyakran kivonul az erdőbe, gondolkodni. Kitüntetései és világhírneve ellenére még ma is egy 15 éves kék orkándzsekiben jár. Hazafelé menet egy hajléktalanszálló előtt visz el az útja. Egy esős napon is felfelé baktatott, amikor egy fedélnélküli megállította, és jóindulatúan figyelmeztette, hogy ne menjen tovább, mert telt ház van.
Ezek az esetek is azt bizonyítják, hogy nem mi teszünk szívességet azzal, hogy a nagy szellemi teljesítményre képes embereket támogatjuk. Ők ugyanis többnyire fütyülnek a pénzünkre. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy milyen körülmények között élnek. Így sokszor nem elég rászánnunk magunkat a támogatásukra, hanem még rájuk is kell tukmálnunk a pénzünket a tudomány előrehaladása érdekében. A leendő szponzorok számára legnagyobb nehézséget a műszaki alkotások elbírálása jelenti. Különösen vonatkozik ez az ezoterikus felismerésekre. A közgondolkodás ezen a téren még meglehetősen beszűkült, ennélfogva sokan nem fogadják el a szubatomi energiarészecskéken alapuló ötletek, találmányok létjogosultságát. A paradigmaváltás azonban a küszöbön áll, elkerülhetetlenül be fog következni, ezért az elbírálók jól gondolják meg, hogy mit mondanak, mit írnak, és mit tesznek ezekben az ügyekben. Felelőtlen kijelentéseikkel és döntéseikkel könnyen elérhetik, hogy nevetség tárgyává válnak, az utókor évszázadokon át gúnyolódni fog rajtuk. Annak idején főleg az elektromosság hasznossága, és a mikrobák létezésének elfogadása jelentett gondot a társadalomnak. Ezen a téren a vezető politikusok és élenjáró tudósok is olyan kijelentésekre ragadtatták magukat, amelyek ma közröhej tárgyát képezik a médiában. Elrettentő példaként most lássunk néhány „gyöngyszemet” az emberi ostobaság megnyilvánulásaiból.

Kezdjük mindjárt egy témába vágó kijelentéssel, ami John Henry Newman⁴²-tól származik: „A fizika az anyaggal kezdődik és végződik, sohasem hágja át a szellem küszöbét.” Az ateista tudósok napjainkban is tapasztalható gőgjének legjellemzőbb története Laplace⁴³ esete, aki Napóleonnak aján­lotta könyve első kiadását. A császár így reagált a kötetre: „Monsieur Laplace! Azt mondták nekem, hogy a világegyetem rendszeréről írta ezt a hatalmas művet, de egyetlen egyszer sem említi meg benne a Teremtőt.” A kor leghíresebb francia tudósa nem jött zavarba, hanem fölényesen ezt vá­laszolta: „Nem volt szükségem létezésének feltételezésére.” A hitetlenség a fizikai törvények eseté­ben sem volt kisebb. Még a XIX. század matematikusai is arra a következtetésre jutottak, hogy a vonat nem haladhat gyorsabban 34 km/h sebességnél, mert a levegő annyira összesűrűsödik benne, hogy az utasok megfulladnak.

Száz éve sincs, hogy tekintélyes tudósok bebizonyították, hogy egy tárgy, amely nehezebb a levegőnél, sohasem lesz alkalmas repülésre. A repüléssel kapcsolatos kételyeket az első vitorlázó gépmadarak levegőbe emelkedése sem tudta eloszlatni. Foch francia marsall pl. így vélekedett erről a dologról 1911-ben: „A repülőgépek érdekes játékszerek, de sohasem lesz katonai jelentőségük.” (Rá két évre a Wright testvérek megépítették az első motoros, légcsavaros repülőgépet. Alig hogy elkezdték használni, kitört ez I. világháború, melyben fontos szerepet kaptak a katonai repülőgépek.) Ennél is nagyobb pesszimizmus nyilvánult meg az űrutazás esetében. Amikor a német Hermann Oberth 1917-ben megalkotta a rakétaelméletét, egy tudós kollegája még 1957-ben is így nyilatkozott róla: „Az asztronautika egy lépcsőfokon áll az asztrológiával.” Négy év múlva elindult az első szputnyik a világűrbe. Ami azt illeti a rakétakutatás atyja sem volt túl optimista az űrhajózás gyors megvalósíthatóságát illetően. „Rakétával a bolygóközi térbe” című könyvében azt vallotta, hogy az űrrepülés tervét valószínűleg röviddel az emberiség kihalása előtt lehet csak megvalósítani. A greenwichi⁴⁴ csillagvizsgáló igazgatója sir Harold Spencer Jones⁴⁵ 1957-ben kijelentette: „Az ember soha sem fogja a lábát a Holdra tenni.” 12 évvel később az Apollo-11 űrhajó leszállt a Holdra, és a legénysége ott hagyta lábnyomát kísérő égitestünk porában.

Korunkra vonatkozóan pontos jóslatok is születtek, de ezeket senki sem hitte el. Még a tudományos fantasztikus könyvek egykori terjesztői sem. 1863-ban Jules Verne⁴⁶ kiadója Pierre Jules Hestel⁴⁷ azzal utasította vissza az író Párizs a XX. században című könyvét, hogy. „Az ön próféciáit úgy sem fogja elhinni senki.” Pedig ez a regény több valósnak bizonyult jóslatot tartalmazott, mint az összes többi műve együttvéve. Megálmodta pl. az automobilt, az automatizált mozdonyt, az elektromos világítást, az Eiffel-torony megépítését, és a faxot. A „Párizs a XX. században” először 1994-ben jelent meg. Több mint 130 évig pihent egy páncélszekrényben elzárva. Jellemző Verne jóslatainak pontosságára, hogy az 1865-ben megjelent Utazás a Holdra című regényében megjövendölte, hogy a repülő járműveket alumíniumból fogják gyártani, az első rakéták fellövéséhez, a súlytalanság kipróbálásához pedig állatokat fogunk használni. A kilövés helyét Floridába helyezte, mindössze 134 mérföldre a jelenlegi amerikai kilövőállomástól, Cape Canaverel⁴⁸-től.

Amikor Edison 1879-ben feltalálta a szénszálas izzólámpát, a gázművek részvényei egy éjszaka alatt leértékelődtek. Ennek ellenére a londoni parlament egy vizsgáló bizottság véleménye alapján ezt a nyilatkozatot tette közzé: „A házi csatlakoztatás az elektromos fényhez tiszta agyrém.” Lehet hogy Lord Kelvin is tagja volt a szakértőkből álló bizottságnak, mert a repülés lehetetlenségének bizonyításán kívül gyakran hangoztatta még, hogy: „A Röntgen-féle sugaraknak nincs jövője, és a rádió komolytalan dolog.” A kiváló fizikus ezzel a véleményével nem volt egyedül, mivel maga Heinrich (Rudolf) Hertz, az elektromágneses sugárzás elméletének kidolgozója is úgy vélekedett, hogy: „A távoli rádiókapcsolat megteremtése lehetetlen, mert ehhez kontinensnyi méretű reflektorok kellenek.” A számítógépeknek szintén nem jósoltak nagy jövőt. Az IBM cég alapítója, Thomas Watson is azt hangoztatta, hogy: „A világon soha nem lesz egyszerre öt számítógépnél többre szükség.” (Jelenleg csak személyi számítógépekből 500 milliót használnak szerte a világon. Csupán nyolc nagyságrendet tévedett.) Ken Olsen a Digital Equipment Corporation⁴⁹ alapítója azt bizonygatta a Világ Jövője Társaság konferenciáján, hogy a háztartásban semmi szükség sincs számítógépre. Mentségére legyen szólva, hogy később megváltoztatta a véleményét. Ő volt az első szakember, aki tudatosan törekedett arra, hogy a fejlesztések fő szempontja a számítógépek méretének csökkentése legyen.

A telefonnak sem jövendöltek sokkal nagyobb karriert. Amikor az egyik amerikai város polgármestere először hallott a telefonról, óriási lelkesedésben tört ki: „Már látom az időt, amikor minden városban lesz egy ilyen készülék.” Jelenleg majd minden családban van telefon. Sokszor nem is egy, hanem kettő, és az összevissza rohangáló családtagok zsebéből is kikandikál egy-egy mobiltelefon. 2011-ben a mobiltelefon-előfizetők száma világszerte meghaladta az 5 milliárdot. Ezek 60%-a internetezésre, médialejátszásra és fényképezésre is képes okostelefon. Ennek a szédítő karriernek a láttán nem is gondolnánk, hogy annak idején a telefon gyártását el sem akarták kezdeni. Amikor Graham Bell bemutatta találmányát a Western Union elnökének, W. Norton ezzel a megjegy­zéssel utasította vissza: „Mit kezdjünk ezzel a játékszerrel?” A konzervatív Anglia még kevésbé lelkesedett a telefon feltalálásáért. A Királyi Posta főmérnöke gőgösen kijelentette: „Lehet, hogy az amerikaiaknak szükségük van telefonra, de nekünk nincs. Nálunk van elég kifutófiú, akik házhoz viszik az üzeneteket.” Az angol kocsigyártók szövetségének elnöke pedig ekképpen vélekedett kollégái előtt az akkor feltalált autóról: „Nagy bolond az, aki azt gondolja, hogy ennek bármilyen kihatása lehet a lovas kocsik piacára.” Meggyőződése az óceán túlsó partján sem ment ritkaságszámba, mert a tömeggyártást elindító Henry Ford ügyvédje, H. Rackham, is azt tartotta az autóról, hogy: „A lónak van jövője, az autóra viszont senki sem fog emlékezni.”

Hasonlóan mulatságos eset, hogy 1931-ben a hangosfilm megjelenése után Charlie Chaplin ezt nyilatkozta a sajtónak: „Még 6 hónapot adok a szövegelőknek, de legfeljebb l évet. Aztán végük van.” D. F. Zanuck, a 20^th Century Fox⁵⁰ elnöke pedig így vélekedett a televízióról 1946-ban: „Elég lesz 6 hónap, hogy az emberek belefáradjanak ennek a televíziónak nevezett fadoboznak a nézésébe.” Sajnos nem így történt; Sokunk életét egyre inkább ennek a „fadoboznak” a kukkolása tölti ki. Ha már a kultúránál tartunk, a politikusok is számtalan ostoba nyilatkozatot tettek az elmúlt évtizedek során. Főleg a diktatúrák szerették bírálni az új művészi irányzatokat. Az 1950-es években ezt írta egy magyar újság az éppen kibontakozó rock zenéről: „Ez a zene a gazdag és a jólétben megcsömörlött amerikai fiatalok és az angol dandyk rákfenéje. Ügyetlenül összetákolt dalok, mely néhány visszatérő rímből, hangutánzásból, ördögi kádenciából és notóriusan ismétlődő dallamokból állnak.” Nem sok jövőt jósoltak neki.

Nem is olyan régen a Francia Tudományos Akadémia tagjai azt hangoztatták, hogy: „Égből hulló kövek pedig nincsenek.” Azóta a tudomány bebizonyította, hogy vannak, és ezek a meteorok. Ein­stein nevéhez is fűződik egy baklövés. „Az atomenergia az emberiség számára nem hasznosítható, mert nem tudjuk szabályozni.” Szűk­látó­körű­ség terén azonban Charles Duell⁵¹ amerikai gyáros viszi el a pálmát azzal az 1892-ben tett kijelen­tésével, mely szerint: „Mindent feltaláltunk már, amit fel lehetett találni.” Száz évvel ezelőtt a legtöbb tudós a fizikát lezárt tudománynak tekintette. Albert Michelson⁵² hozzátette még: „Ezek a törvények olyan szilárdan megalapozottak, hogy még annak a lehetősége is rendkívül csekély, hogy valaha kiegészítésre szorulnak.”

A „Már mindent feltaláltunk!” nézet oly annyira általánossá vált, hogy az 1880-as években több francia tudós azzal a javaslattal fordult a parlamenthez, hogy szüntessék meg a szabadalmi hivatalt. Elvégre mi értelme van fenntartani egy költséges intézményt, amikor további szabadalmi bejelentésekre már nem lehet számítani. A híres osztrák fizikus, Ernst Mach 1913-ban így nyilatkozott: Nem hisztek az atomok létezésében. Miért, maga már látott olyat? Hiszem, ha látom. Épp úgy nem tudom elfogadni a relativitáselméletet, mint az atomok létezését és más efféle dogmákat. Olyanok is akadtak, akiknek az ostoba fennhéjázás az életükbe került. Rudolf Virchow⁵³ pl. oly ádázan támadta orvos­­kollégáját Robert Kochot, hogy nem habozott egy szelet lépfene-baktériumokkal megkent kenye­­ret megenni annak bizonyítására, hogy nem léteznek mikroorganizmusok. A „kis állatkák” eldöntötték a vitát a vehemens intrikus pechjére.

Sajnos ennek a hozzáállásnak ártatlan kismamák ezrei is áldozatul estek. Most már tudjuk, hogy a gyermekágyi láz kialakulásának oka a kórházi orvosok fertőzésveszélyről alkotott szemellenzős vélekedése volt. Semmelweis Ignác fertőtlenítésre ösztökélő javaslatát ezzel a megjegyzéssel utasították vissza: „Nem hiszek a baktériumokban, mivel sosem láttam őket.” Mellesleg ez a helyzet kísértetiesen hasonlít a jelenlegire. Korunk tudósai azért nem hisznek a szubatomi energiarészecskék létezésében, mert nem látják őket, jelenlegi eszközeikkel nem tudják kimutatni a létezésüket. Mindezek alapján nem véletlenül jelentette ki Max Planck, hogy: „A tudós nagysága ma még azon méretik meg, hogy mennyi ideig képes gátolni a tudomány fejlődését.” A józan észre, a belátásra sem lehet számítani. A tudomány berkeit alaposan ismerő Planck⁵⁴ szerint: „A tudományos viták nem úgy dőlnek el, hogy a helytelen nézeteket valló fél belátja a tévedését, hanem úgy, hogy kihal az a generáció, amely nem képes az új gondolatok befogadására.” Egyébként Max Planck tudomá­nyos pályafutása is csaknem kútba esett. A XIX. század végén egy professzor azt tanácsolta neki, hogy ne foglalkozzon az elméleti fizikával, mert a fizika tudománya le van zárva. Szerencsére nem fogadta meg a tanácsot, és a XX. század elején megalkotta a kvantumelméletet. Ezzel forradalmasította a fizikát. Egyébként a tudományos forradalmak akkor szoktak bekövetkezni, amikor vezető fizikusok elkezdik hangoztatni, hogy már nincs mit felfedezni a fizikában.

Korábban a drótnélküli információközlés, vagyis a rádiózás, televíziózás alapjainak megteremtése is hasonló veszélyben forgott. A XIX. század közepén egy kisfiút elvittek a szülei egy ismert fizi­kus professzorhoz, hogy segítsen a pályaválasztásban. Érdekli őt a tudomány és a zene is – mondták a tehetséges gyerek szülei. A nagy tudós ezt a tanácsot adta: „Legyen inkább zenész, mert a tudományban már minden lényeges dolgot felfedeztek.” A fiút Heinrich vagy másik keresztnevén Rudolf Hertznek hívták. Szerencsére ő sem fogadta meg a fizika akkori tudorának tanácsát. Pályafutása során bebizonyította az elektromágneses hullámok létezését, és meghatározta terjedésük alapvető törvényeit. Ezzel megnyílt az út a modern, egész világra kiterjedő hírközlés előtt. A hálás utókor pedig róla nevezete el a frekvencia mértékegységét. Így lett a rezgésszám alapegysége a Hertz (Hz).

Túlzónak bizonyult jövendölésekben sincs hiány. Már kacagni sem tudunk azon a jóslaton, mely szerint 1965-ben komoly tudósok azt állították, hogy 2000-ben az emberiség legfőbb problémája az unalom lesz. Annyi robot vesz majd körül bennünket, hogy senki sem fog dolgozni. Ezzel szemben manapság mindenki többet dolgozik, mint 40 évvel ezelőtt. Ennek ellenére rosszabbul élünk. A drága robotok helyet mi váltunk bérrabszolgákká, minimálbérért robotoló, jogfosztott páriákká. Az unalom pedig a legcsekélyebb mértékben sem fenyeget bennünket. Ebben a lőporfüstös, bombamerényletektől visszhangzó világban azt sem tudjuk hová bújjunk, hogy legalább az életünket megmentsük. Ha ez a tendencia tovább folytatódik, újabb 40 év múlva ősközösségi szintre fogunk visszasüllyedni. A futurológiai jóslatokkal ellentétben nem a csillagok irányába haladunk, hanem visszafelé fejlődünk, az állatvilág szintjére süllyedünk. Az „utolsó időkben” nem az foglalkoztatja az embereket, hogy mikor jutunk el legközelebbi csillagra, hanem az, hogy „megérem-e a holnapot?”



Az ezotéria által nyújtott fejlődési lehetőségek, megoldási módszerek közül legnagyobb érdeklődést a technikai vívmányok váltják ki. „Az ezotéria kiteljesedésé”-nek I. fejezetében ismertetett kro­novizor igen nagy népszerűségnek örvend. Ennek oka, a sokoldalú alkalmazhatósága. Különö­sen a bűnüldözés terén ígér sokat ez a készülék, amire itthon is nagy szükség lenne, mivel a rend­szer­váltás után csupán egy dologban értük utol a nyugati országokat: a bűncselekmények számában. Az utóbbi időben azonban a főváros egyes területein jelentős javulás m­u­tatkozott. Budapest bűnnel leg­inkább fertőzött területe a VIII. ke­rület. Sokan kétszer is meggondol­ták, hogy át merjenek-e vág­ni a Rá­kóczi téren. A rendőrség tehetet­lennek bizonyult, az önkormányzat úgy­szintén, a környé­ken lakók pe­dig már az idegroham szélén álltak.

Ennél is látványosabb ered­mény-nyel járt Monaco bekame­rázá­sa. A szomszédos országok polgárai mos­tanában „Big Brother” her­ceg­ség­ként emlegetik Monacót. Ber­nard Thibault főfelügyelő szerint ez a rosszmájúság az irigységre vezet­hető vissza. A hercegség határait jelző közúti tábla alá ugyanis nyugodtan kitehetnék a „bűnözésmentes övezet” feliratot. A Földközi-tenger menti miniállamban ismeretlen jelenség az utcai drogkereskedelem, a köztéri prostitúció vagy az Európa déli tájain előszeretettel alkalmazott, mopeddel végrehajtott „letépős” táskarablás. A betörések száma alig haladja meg a 20-at, s évente legfeljebb 10 autót lopnak el. Ilyen statisztikákról a francia rendőrök még álmodni sem mernek. A 20 lakóra méretezett börtönben elsősorban fehérgalléros, azaz pénzügyi csalásért, visszaélésért elítélt bűnözők ülnek. A helyi lapban bűnügyi híreket csak azon oldalon érdemes keresni, ahol Nizza vagy más környékbeli francia település eseményeiről tudósítanak. A monacói rendőrség vezetője szerint ez a valóban irigylésre méltó helyzet az ország bekamerázásának tudható be. Az első berendezések még a nyolcvanas évek elején jelentek meg, majd a folyamatos fejlesztések révén immár közel 250 „elektronikus szem” pásztázza éjjel-nappal a közterületet. Mindezt kiegészítik a magántulajdonú lakóépületekben, bankokban, üzletekben felszerelt és őrző-védő cégek által üzemeltetett kamerák, melyek képeibe a rendőrségnek is bepillantása van.

A legérdekesebb az, hogy ez az állandó megfigyelés a monacóiakat egyáltalán nem zavarja. Sőt, a felső tízezer, a szórakoztatóipar és a sport milliomos sztárjai is mind többen telepednek le ebben az országban. Nem csak az adómentesség vonzza őket, hanem annak tudata, hogy itt biztonságban vannak. Az utcai forgalmat 24 órán át figyelő kamerákat a monacóiak biztonságuk zálogának tekintik, amellyel megtanultak együtt élni. A polgárokat szoros felügyelet alatt tartó „Nagy Testvér” éppen úgy hozzátartozik Monaco imázsához, mint a Grimaldi család tagjainak pletykalapokban bőségesen tárgyalt magánélete. A monacói rendőrség épületének második emeletén működő megfigyelő központ leginkább egy tévéstúdióhoz hasonlít. Három műszakban hat-hat rendőrtiszt figyeli a falon egymás mellett sorakozó képernyőket. Ha a több mint hetven monitor valamelyikén gyanúsat észlelnek, a videojátékokból ismert botkormány segítségével azonnal „rázoomolnak” a kiszúrt személyre vagy járműre. A kamerák minőségére jellemző, hogy a rendszámok pillanatok alatt leolvashatóak velük. A monacói rendőröket forró drót köti össze a marseille-i és a nizzai kollegákkal. Így pil­lanatok alatt lenyomozhatják, hogy a gyanús gépkocsi vagy motor lopott-e. Az igazoltatott személy kamerával figyelt arcáról pedig percek alatt eldönthetik, hogy az illetőt körözik-e Franciaország­ban.

Az utcai igazoltatás egyébként is bevett gyakorlat Monacóban, akárcsak a hercegség fő közlekedési csomópontjain felvigyázó „posztos” rendőr. Az állandó közterületi jelenlétnek és a kamerás rendszernek nem csak megelőző, hanem, elrettentő szerepe is van. Az erődemonstrációval a monacói bankokat, kaszinókat vonzónak tartó bűnözőket akarják jobb belátásra téríteni. A hercegség biztonsági helyzetét ismerve nem is próbálkoznak semmiféle rablással. Azért sem, mert jól tudják, hogy riasztás esetén nem sok esélyük van a menekülésre. Az utakat igen gyorsan le tudják zárni, a tenger felől pedig egy őrhajó zárja el az illegális be- és kijutás lehetőségét. A polgári és személyiségi jogok védelmezői által „rendőrállamnak” tartott hercegség védelmi mechanizmusa nem olcsó mulatság. Egy új kamera beszerzése és felszerelése, az optikai kábelek kiépítése 38-53 ezer euróba kerül. Az éves karbantartás a beszerzési ár 10%-át teszi ki. A kis fejedelemség azonban gazdag állam, így megengedhetik maguknak a nyugalom luxusát. Az egy lakosra jutó bruttó hazai össztermék meghaladja a 24 ezer eurót, így a jövedelmükhöz képest nem kell túl nagy áldozatot hozniuk.

Költséges kiépítése ellenére a köztéri megfigyelés az egész világon rohamosan terjed. Az ok, a rendkívüli hatékonysága. A kamerás figyelőrendszer az 1970-es évek végén indult hódító útjára az ágazatban ma is éllovas Egyesült Államokból. New York városának Manhattan negyedében közel 2500 utcai kamera található. Az Amerikai Polgári Szabadságjogok Uniója (ACLU) aktivistái szerint a metropoliszban minden embert naponta átlagosan 75 különböző kamera rögzít. Ez azonban a sze­mélyiségi jogaikra közismerten nagy hangsúlyt fektető amerikaiakat is egyre kevésbé zavarja. A bűnözéstől való félelem, a szeptember 11. trauma és a televíziókat elöntő valóságshowk nyomán a közvélemény az Atlanti-óceán túlsó partján sem ágál már a folyamatos kamerás megfigyelés el­len.

Nagy-Britanniában az elmúlt három év alatt megnégyszereződött a figyelő kamerák száma. Jelenleg 4 millió ilyen készüléket üzemeltetnek a szigetországban, amellyel Monaco után Európa leg­jobban ellenőrzött államává váltak. Ennek a kiemelkedően magas megfigyelési aránynak az eléré­séhez nagyban hozzájárult, hogy a britek 90%-a támogatja kamerák nyilvános helyeken való felállítását. A londoni utcai kamerák már beszélni is tudnak. Ha valaki eldob egy cigarettacsikket, megszólal felette a hangosbeszélő, és felkéri, hogy vegye fel. Az illető először megdöbben, majd rendszerint engedelmeskedik a felszólításnak. Felveszi a csikket, és elviszi a legközelebbi szeméttartóba. Ausztriában a bekamerázási arány csupán 24%, nálunk pedig még ennél is alacsonyabb. Úgy látszik nekünk még több takargatnivalónk van, vagy rosszak a történelmi tapasztalataink a meg­figyelések terén. Franciaországban két Párizs környéki település szintén a videokamerás rendszert választotta. Az önkormányzat döntése azonban nem aratott osztatlan elismerést a 40 ezer lakosú településen. A személyiségi jogok védelmében fellépő magánszemélyeket és civil szervezeteket az egyik polgármester azzal intézte el: nem hajlandó időt vesztegetni idealistákkal folytatott tárgyalásra, amikor olyan prioritásról van szó, mint a közbiztonság. A város­atyák az önkormányzati tulajdonban levő lakóépületek bejáratainak, lép­cső­házainak videomegfigyelésével kí­ván véget vetni az emberek mo­lesztálásának, a fiatalkorú bandák rémuralmának.

A biztonságra törekvés a francia ingatlanpiacon is érezteti hatását. Egy luxus lakópark építői azzal hir­detik az általuk kínált háza­kat, hogy a területet 300 videoka­mera és infravörös behatolás­ér­zé­ke­lő véde­l­m­ezi. A környékbeli fal­vak­ban fel­há­bo­rod­va figyelik a feuda­lizmus ko­rát idéző épít­ke­zést, amely a helyiek sze­rint a gazdagokat egy jól védhető várkastélyba zárja el a szegény külvilágtól. A kamerás meg­figyelés és az abból eredő bizton­ságérzet iránt azonban már a kevés­bé jómódú körökben is mutatkozik igény. Toulouse egyik külvárosá­ban, az alsó középosztály számára épült lakóparkban a bejáratot és a lépcsőházakat pásztázó kamerák az alapfelszereléshez tartoznak. A la­kó­park kábeltévés-hálózatának egyik csatornája élőben közvetíti a képeket, vagyis a lakók a fotelből ellenőrizhetik, hogy ki csenget a kapubejárónál. Az itt élő gyermekes családok, nyugdíjasok normális, hétköznapi dolognak tekintik a kamerákat, amelyek egyáltalán nem zavarják a privát életüket. Becslések szerint a közel hatvanmilliós Franciaország köz- és magánterületein 1,3 millió zártláncú videokamera működik. Jelenleg a francia lakosság 10% él 24 órás nonstop megfigyelés alatt. Az Egyesült Államokban ez az arány 25%.
Ebből is látszik, hogy milyen óriási szerepe van a megfigyelő rendszerek létének, működésük tudatosodásának. Még ilyen kezdetleges, ember által alkotott tökéletlen kameralánc is csodákra képes a bűnözés visszaszorításában. Akkor mi várható egy olyan rendszertől, amely a Föld minden egyes pontját minden pillanatban figyeli, és minden megnyilvánulást rögzít, ami a bolygónkon történik. Az ily módon tárolt mozgóképek színesek és térhatásúak, a hang sztereó vagy inkább kvadrofon minőségű, és még a szagokat, ízeket is érezni lehet. Egy ilyen tökéletes adatrögzítő rendszerbe bekapcsolódva még azt is megtudhatjuk, amire nem vagyunk kíváncsiak. A Magasabb Intelligencia számítógépei annyi adatot gyűjtenek rólunk, amelynek a töredéke is elegendő lenne ahhoz, hogy bármely cselekedetünk, sőt még a gondolataink is bármikor rekonstruálhatók legyenek. A szubato­mi energiahullámok terjedésén alapuló megfigyelőrendszer elől elbújni sem lehet, mert éjszaka, sőt épületek, tárgyak takarásában is működik. Lehetetlen kikerülni, kijátszani. Életünk minden pillanata örök időkre rögzítve van.

Az adatgyűjtés, -rögzítés színvonala olyan magas, hogy egyelőre kihasználni sem tudjuk. Nincsenek olyan eszközeink, készülékeink, amelyekkel minden információt maradéktalanul át tudnánk venni. Jelenleg csak a képet és a hangot tudjuk feldolgozni, és azt is csak kétdimenziós, illetve mono formában. Ennek minősége azonban már így is olyan tökéletes, hogy a tévedés valószínűsége kizárt. Ennek a szolgáltatásnak az igénybevételével nem fordulhatnának elő olyan tévedések, mint a németországi „kolbászüldözés”. 2003. februárjában 1 helikopterrel és 10 rendőrautóval vettek üldözőbe egy gépkocsit az autósztrádán, mert egy arra haladó úgy látta, hogy lőfegyverrel babrálnak benne. Kiderült, hogy a telefonos riasztás vaklárma volt. A jármű piszkos ablakain át egy darab kol­bászt néztek pisztolynak. Ezek a nevetséges baklövések tovább rongálják a rendfenntartó testületek amúgy sem magas tekintélyét. Nem is szólva a téves riasztások okozta felesleges kiadásokról, ami súlyosbítja a szűkös költségvetésből eredő pénzügyi gondjaikat. Ennél a rendszernél viszont a hozzáférés semmibe sem kerül. Nem kell költenünk sem a megfigyelő rendszer kiépítésére, sem a hasz­nálatba vételére. Ingyen van, csak kapcsolatba kell lépni a rendszerrel. Ennek módja is adva van, a kronovizor már 30 éve a rendelkezésünkre áll. Ez a rendszer a hírszerzésben is előnyösen használható. Nincs szükség költséges besúgóhálózat kiépítésére, és veszélyes beépülésekre. Segítségével könnyen figyelemmel kísérhető a terrorszervezetek min­den szervezkedése, megmozdulása. Egyetlen probléma, hogy nem merjük használni.

Használatbavételének jogi akadályai is vannak. Emiatt a jelenlegi térmegfigyelő és átvilágító esz­közeinket sem tudjuk teljes mértékben kihasználni. Az első átvilágító eljárás a Röntgen-sugár volt, amelyet egészségkárosító hatásánál fogva csak csomagba rejtett fegyverek, robbanóanyagok felderítésre használtak. Az infravörös kisugárzáson alapuló hőfényképezés azonban veszélytelenül alkal­mazható embereknél is, mivel nem bocsát ki semmilyen sugarat. Ez a passzív eszköz az élő szervezetből kisugárzódó hőt érzékeli. Ugyancsak nem jelentenek veszélyt az egészségre a radarérzékelők. Ezek az aktív érzékelők mikrohullámokat bocsátanak ki, és a különböző anyagok által eltérő mértékben visszavert sugarakat képpé alakítják. A nagyfrekvenciás hullámok 20 cm vastag falon is képesek áthatolni, de a fémek leárnyékolják őket. Ez a tulajdonság azonban hasznos is lehet, mert alkalmazásával motozás nélkül is ellenőrizni tudják a mellette elhaladó személy ruházatának tartalmát; a zsebekbe rejtett vagy testre rögzített fémtárgyakat, fegyvert. Széleskörű elterjedését azonban akadályozza a jog. Amikor a rendőrség hőfényképezéssel felderített egy illegális marihuána-ter­mesztő laboratóriumot, az amerikai Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az akció törvénytelen volt, mivel megsértették vele a vádlott magánélethez való jogát. Jelenleg tehát az a helyzet, hogy otthonában, családi házának pincéjében, tetőterében bárki, bármilyen bűncselekményt folytathat. Akár a vi­lág megsemmisítését is előkészítheti, mert senki sem tehet ellene semmit. Személyiségi jogaira hivatkozva a törvény kiáll mellette, védelmet nyújt számára üzelmei zavartalan folytatásához.



Az „Ezoterikus körkép” VI. fejezetében szó esett arról, hogy Ábrahám idejében még személyesen adták át nekünk az „istenek” a fejlődésünkhöz szükséges ismereteket. Később már csak „küldemények” formájában segítettek bennünket (lásd VII. fejezetben). A közvetett felvilágosítás azonban mind a mai napig tart. Ugyanezt a módszert követték a modern kor „istenei”, a földönkívüliek. Néhány évtizeddel ezelőtt, amikor még meg kellett győzni az embereket a Földön kívüli civilizációk létéről, egymást érték az UFO-észlelések. A különböző típusú találkozások száma azonban fokozatosan csökkent. Minél közelebb kerülünk a megoldáshoz, az általuk használt technika felismeréséhez, annál kevésbé mutatkoznak előttünk. Miután már csak egy hajszál választ el bennünket a pa­radigmaváltástól, alig látni UFO-kat az égen. Ennek tudható be, hogy csaknem 50 évnyi tevékenykedés után beszüntette működését a Brit Repülő Csészealj Hivatal. Az ok: nincs mit megfigyel­ni. Fénykorában 1500 munkatársa volt ennek az intézménynek világszerte. Az 1950-es években he­ten­te legalább 30 jelzést kaptak azonosítatlan repülő tárgyakról; mára jó, ha havonta egyet. Az észlelések számának radikális csökkenése nem magyarázható az emberek érdeklődésének csökkenésével, mivel soha ne hittek annyian a földönkívüliek létezésében, mint manapság. Hasonló sorsra jutottak a szakfolyóiratok. Európában az elmúlt évek során megszűnt a francia, a lengyel, a szlovák, a román valamint az orosz UFO-s magazin, s komoly gondjaik vannak az olasz és német testvérlapoknak.

A rejtőzködő magatartás részét képezi az is, hogy a balesetet szenvedett, lezuhant járműveket nyomtalanul eltakarítják. Mire a szemtanúk és a hatóságok a helyszínre érkeznek, láthatatlan UFO-kon föléje repülve dematerializálják a roncsokat. A mostanában tapasztalható szigorú nyomeltakarítást feltehetően az is motiválja, hogy már kezdjük sejteni járműveik részegységeinek működési mechanizmusát, és nem akarják megkönnyíteni a helyzetünket. Az is lehet, hogy ezt a tevékenységet egy erre a feladatra specializálódott egység végzi. A Földön kívüli civilizációk között ugyanis olyanok is vannak, akiknek egyáltalán nem áll érdekükben a fejlődésünk. Semmiképpen nem szeretnénk, ha kilépnénk a kozmoszba, és harcba keverednénk velük. A harmadik típusú találkozásokból ismertté vált nyilatkozataik szerint legszívesebben elpusztítanának bennünket, de ezt a többi Földön kívüli civilizáció nem engedi meg nekik. Így most a láthatatlanná tett UFO-anyahajóikkal a bolygónk körül keringenek, és arra várnak, hogy elpusztítsuk önmagunkat, szabaddá tegyük számukra a Földet. Eközben állandó megfigyelés alatt tartanak bennünket, és minden lehetséges eszközzel akadályozzák a fejlődésünket.