Kezünkben tartjuk

Modern hit

A Biblia meglehetősen régi alkotás. Mint tudjuk, az Újszövetség közel kétezer éves, az Ószövetség pedig még ennél is régebbi, kezdete az i. e. 1900-ra tehető. Ábrahám és Jézus születése között 3×14, azaz 42 nemzedéknyi idő telt el. Természetes tehát, hogy a Biblia meglehetősen régi beszéd­stílus szerint, és az akkori kornak megfelelő ismeretek alapján írta le azokat a törvényeket, amelyek mind a mai napig igazgatják az életünket. Ez persze nem von le semmit a Biblia értékéből, de a modern ember számára sokszor érthetetlen nyelvezete számos embert elriaszt attól, hogy tanulmányozza a régi korban íródott szent könyveket. A Biblia modern nyelvjárásnak megfelelő átfogalmazására senki sem vállal­kozik, de nincs is rá szükség. A helyszín, a szituáció ugyanis megváltoztathatatlan, az ókor eseményeit lehetetlen az atomkorba áthelyezni. Szeren­csére az elmúlt évszázadok során a Biblia szelleme már kellőképpen belénk ivódott, a generációkon át tartó vallásos nevelés kiváltotta azt a hatást, amelyet Isten az alaptörvények átadása, és Jézus küldetése által kívánt elérni. Ezért a ma embere már más jellegű vallást igényel. Civilizált társadalmunk számára már magától értetődőek azok az erkölcsi és egészségügyi tilalmak, amelyekre az ókori népeket még meg kellett tanítani. Az atomkor emberét viszont egyre több olyan hatás éri, amellyel nem tud mit kezdeni. A régi törvények az új problé­mákra már nem adnak választ, új törvények pedig nem léteznek, így sehol sem tudja azokat elsajátítani.

Ezt felismerve nagyon valószínű, hogy a vallás néhány évtized múlva gyöke­resen át fog alakulni, a régi értékeket megtartva modern nyelven, modern isme­retekkel kiegé­szítve fogja az embereket a korunkhoz igazított erkölcsi törvé­nyekre, a korszellemnek megfelelő magatartásra oktatni. Feltételez­hető az is, hogy a jövőben a hit nem fog szorosan a templo­mokhoz kötődni. A felvilá­gosult ember nem külsőségekben lesz vallásos, hanem lélekben és tetteiben. Tudniillik nem attól lesz valaki igaz hívő, hogy állandóan a templomokat bújja, és „szent fazék” módjára fűnek-fának papol a hitről. Az ilyen emberek hitvallása Istenről nem más, mint szájgyakorlat. Ma még sokan vannak, akik „vizet prédikálnak, és bort isznak”; azaz térden állva ájtatoskodnak Isten előtt, a templom falain kívül viszont saját családtagjaikat is meg tudnák fojtani egy kanál vízben. Isten az álszenteskedőket megveti, számára igaz értéket csak a lélek mélyén rejlő és a csele­ke­detekben megnyilvánuló hit jelent. Az sem mindegy, hogy cselekede­teink milyen indíttatásúak. Nem kevés azoknak az embe­reknek a száma, akik csak azért tesznek jót vagy kerülik a rosszat, mert szolgalelkűek. Olyanok is akadnak, akik juta­lom­ként a Mennyországba szeretnének jutni, vagy egyszerűen gyávák, és félnek Isten bünteté­sétől. A maguk hasznát keresők, a meghunyászkodók imája abból áll, hogy égnek fordítják a szemüket, és kuncsorognak: „Uram segíts meg!” Ezután kenetes ábrázattal várják a mennyei erők támogatását, és a Paradicsomba való bebocsáttatást. Üdvözülésre azonban csak azok számíthatnak, akik minden­féle befolyás nélkül, önös érdekektől mentesen, meggyő­ződésből szolgálják az Urat.

Nem ritka jelenség a vakbuzgóság, amikor valaki a forma ketrecébe zárva mutogatja magát, mint igaz hívőt. Ez a hamis igyekezet csak arra jó, hogy a többieket elkápráztassa. Azt a benyomást akarja kelteni a környezetében, hogy ő példa­mutató buzgalommal teljesíti a szent kötelességeket, hiszen betart minden apró-cseprő formai részletet. Az alázatos hűség azonban sokszor csak álca, amely leplezi a hamisságot, a bűnös vágyakat és törekvéseket. Ez a folyamat egyébként nagyon hosszú múltra tekint vissza a keresztény egyházakban. A formarögzítésben már a zsidó farizeusok odáig ju­tottak, hogy szinte lépni sem tudtak anélkül, hogy ahhoz valami kapcsolódó törvényt hozzá ne ren­deljenek. Mindenféle általuk kitalált szabályzattal és részletekkel terhelték önmagukat s népüket ahelyett, hogy az igazi, szent törvények benső lényegét élték volna meg. Aki nem fért bele az általuk kreált formába, az ellen tűzzel-vassal küzdöttek. Rövidlátó­ságuk odáig ragadtatta őket, hogy magát a Megváltót is kiközösítették a zsidó gyülekezetből.

A kereszténység kezdetén még volt némi értelmük a dogmáknak, mert a Római Birodalom bukását kísérő zavaros időkben megóvta az eszmerendszert a felhígulástól. Később azonban az egyházi vezetők sok vitás kérdésben egymással sem jutottak közös nevezőre, és éppen azt felejtették el, ami a hit lényege: az Istenhez fordulást. Egy idő után hitvitáik eldöntésében nem a Mindenhatótól kértek tanácsot, nem belőle merítkeztek, hogy megvilágítsa elméjüket, hanem elvesztek a liturgiák, a keretek, a formák között. Istennek szóló fohászaik során egyre inkább a formát élték meg, és nem a lényeget. Saját tekintélyüket, önnön szavukat megkér­dő­je­lezhetetlenné tették, így minden, amit kinyilvánítottak, az ő látásmódjukat, önös érdekeiket tükrözte vissza. A hitbéli dogmákhoz mind inkább hozzátapadt az egyházi méltóságok erőszakos törtetése, gőgje, benső énjük tökéletlensége. A középkorban már annyira belerögzültek saját dogmáikba, hogy elvesztették valódi hitüket, és már csak külsőségekben szolgálták az Urat. Ez a folyamat oda vezetett, hogy a szeretet és Isten nevében elítélték hittársaikat, ezreket idéztek az inkvizíció elé, megkínoztak és élve elégettek mindenkit, aki megingatta a formák mindenhatóságát.

Ilyen körülmények között törvényszerűnek mondható, hogy az addig egységes keresztény egyház bomlásnak indult. Az egyház­szakadás, a reformáció, kisegyházak ala­pítása és a new age mozgalom által propagált modern hitvallás mind arra figyelmeztetnek, hogy senki sem sajátíthatja ki magának a hitet. Ez az örök érték mindig újabb és újabb formát és keretet keres magának, hogy tartalmával a maga szintjén mindenkit éltethessen. A formák és előírások szaporodása, az egyes hittételek önkényes kiegészítése az évszázadok során mind bonyolultabbá tették a vallásgyakorlást. A komplikált és nehezen érthető téziseket tartalmazó tan azonban nem igazi vallás, hanem az egyházi szervezetek által kitalált elméleti okoskodás. Az isteni eredetű vallás egyszerű elvekből épül fel, hogy bárki könnyen megérthesse, és magáévá tehesse. A jelenlegi vallásokat papjaik olyan szövevényessé és nyakatekertté tették, hogy nem csoda, ha manapság alig akad hívük. Az emberiség túlnyomó részét tehát jelenleg a különféle egyházak fosztják meg a vallás igazi értelmétől, a hittől.

Kezdetben a vallás kereteinek megteremtése azt a célt szolgálta, hogy azok az egyszerű emberek is hozzá­férhessenek a hit lényegéhez, akik csak formákhoz kötötten képesek élni. A külsőségek segítették őket, hogy a tartalomból minél többet magukba emelhessenek. Korunk embere azonban a hitet már önmagában is képes megélni. Az ima lényege az Istenre hangolódás, és mindegy, hogy milyen külsőségek között hangzik el. Az Istenről mit sem tudó primitív dzsungellakók imái ugyanúgy eljutnak hozzá, mint a muszlimok napi ötszöri letérdelés során elküldött fohászai, ha előtte békét teremtenek a lelkükben, és nem éreznek gyűlöletet mások iránt. Mert nem a szavak, hanem a benső töltés az, ami meghallgatásra talál. Őszinte, szívből jövő imádság esetén a felszálló fohá­szokból, gondolatokból, sóhajokból felerősödve kiválik a lényeg, ami a legnagyobb távolságon is áthatol. Az átélés nélkül eldarált ima azonban süket fülekre talál, áhítat hiányában hatástalan marad.

Az imádság azért is fontos, mert az angyalok kéretlenül nem avatkoznak bele az életünkbe. Az őrangyalok megvédenek bennünket minden olyan veszedelemtől, ami nincs előírva a sorsunkban. A karma ellen nem tehetnek semmit, de a véletlen bajokat, baleseteket elhárítják a fejünk fölül. Önmagunktól szintén nem tudnak megvédeni minket, mivel mindenkinek jogában áll elrontani a saját életét. A számunkra biztosított minden irányú szabadság folytán nem csak előre, hanem visszafelé is fejlődhetünk. (Ha nekünk úgy jó. Az ostobaságaink következményeitől sem védenek meg minket, hogy tanuljunk belőlük.) Sorsunk jobbá tétele érdekében azonban sokat tehetnek. Ezt viszont kérni kell. Maguktól nem teszik meg. Azért sem, mert ok nélkül nem avatkozhatnak senkinek az életébe. Ha egy ateista úgy véli, hogy a saját erejéből is boldogul a világban, ennek kipróbálásában, megtapasztalásban nem zavarhatják meg. Akarata ellenére senkit sem rángathatnak előre a fejlődés útján. Ki kell nyilvánítanunk, hogy szükségünk van a segítségükre, nem bánjuk, sőt elvárjuk a közreműködésüket.

A kérés azonban hiábavaló, ha nem érdemeljük meg a segítséget. Aki Isten segítségével akar előbbre jutni, annak Istenek tetsző életet kell élni, és fohászkodnia kell a jóindulatú szellemekhez. A szívből jövő ima, a pozitív célokat szolgáló kívánság előbb-utóbb meghallgatásra talál. Egyetlen fohász többnyire nem használ. Ahhoz, hogy az angyalok lássák az eltökéltségünket, szándékunk komolyságát, kitartóan kell imádkozni. A hőn óhajtott cél elérése érdekében türelmesnek kell lennünk. A fizikai világban sem kapunk meg mindent azonnal. Mindenért meg kell küzdeni, szenvedni. A túlvilágon sem szórják két kézzel az ajándékot. Ennek a szférának a segítségét is ki kell érdemelni. Csak a Sátán teljesíti azonnal a kívánságunkat, de abban nincs köszönet. Mindennapi tetteinkkel, viselkedésünkkel, Isten iránti elkötelezettségünkkel méltóvá kell válni a segítségnyújtásra, ami kitartó kérés, megszólítás esetén nem marad el.

Gyors segítség csak akkor érkezik az isteni szférától, ha másokért imádkozunk. A mások érdekében folytatott önzetlen ima tízszer olyan hatékony, mint amikor saját magunkért imádkozunk. Ez a cselekedet ugyanis a nagylelkűségnek egy olyan ritka megnyilvánulása, amit nagyra értékelnek a túlvilágon. Kevesen képesek olyan emberért könyörögni, akihez nem fűződik rokoni, baráti vagy valamilyen érdekkapcsolatuk. Ebben az elidegenedett világban senki sem törődik az embertársával, felebarátjával, így ez a fajta ima felértékelődött az angyalok és a fénylények szemében. Ilyenkor arra is ügyelnünk kell, hogy erről a közreműködésről később sem szerezhet tudomást az illető. Az általunk kieszközölt túlvilági segítséget nem válthatjuk „aprópénzre”. Soha, semmikor nem közölhetjük vele, hogy szerepünk volt a megsegítésében. Azért sem, mert erről nem szerezhetünk bizonyosságot. Ezekre a titkokra csak a túlvilágon derül fény.

Az imába való belemerülés, a révület sok rokon vonást mutat a meditációval. A jól imádkozó em­ber sokszor ugyanazt kapja, mint a meditáló: mennyei ener­giát, amellyel feltöl­tekezve meggyógyul a teste, és kívánságának megfelelően alakul a környezete. Ez a változás azáltal következik be, hogy a magunkba fogadott isteni energia megnöveli a hitünket, amely képes arra, hogy mozgó­sítsa a világunkban tevékeny­kedő jóakaratú erőket. Ezek a lények arra is képesek, hogy megvédjenek bennünket a gonosz erők felénk nyúló csáp­jaitól, és harmóniával eltöltve, boldoggá tegyenek minket. Miután az ima tudományos hatásmechanizmusát az ókori emberek nehezen értették volna meg, Isten a formák megteremtésével sietett a segítségükre. Kérésük meghallga­tásaként olyan feltételeket szabott, hogy azok teljesítése közben lélekben megtisztulva, és kellő áhítattal közelítettek a mennyek országához. Amikor valaki letérdel, és összekulcsolja a kezét vagy homlokával a földet érinti, vagyis meghajol annak hatalma előtt, akitől segítséget kér, az olyan alázatot él át ezáltal, ami elősegíti az imája célba juttatásához szükséges áhítat elérését.

Ám a formák lassan kiüresedtek, elveszítették tartalmi lényegüket, és azt a szellemiséget, ami eredetileg éltette őket. A rituálék megmaradtak ugyan mint vázak, de ezek már csak arra jók, hogy a forma börtönébe zár­ják a hívőket. Miközben a halottá vált liturgiákat erősítgetjük ebben a szűk ket­recben, eltűnik a vallás igazságtartalma, elmarad az isteni üzenet megszentelő­dése. Ilyen körülmények között érthető, hogy a templomba járás elvesztette spirituális értelmét, és közösségi eseménnyé vált. A gyülekezet tagjait nem a vallás mély értelme foglalkoztatja, hanem az, hogy vajon mit szólnak a ­többiek, ha nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően cselekszem. A hit sem képes már betölteni eredeti szerepét, mert napjainkra érzelgős ájtatosság lett belőle.

Meglehetősen groteszk megnyilvánulása a katolikus egyháznak a bűnbocsánat intézménye is. A bűnbe esett hívő elmegy a templomba, meggyónja bűneit, mire a pap Isten nevében megbocsát neki. „Mondj el tíz Miatyánkot, tíz Üdvözlégyet, adakozz bőkezűen az Úr házának, és bűneid alól felmentést nyersz!” Aztán a hívő nyugodtan folytathatja bűnös életét. Egy idő után, ha ismét sok van a rovásán, megint elmegy a templomba, meggyónja bűneit, meghallgatja a pap korholását, majd otthon elmormolja néhányszor a Miatyánkot, és az Üdvözlégy Máriát. Ezzel újra tisztára mosta a lelkét. Ez olyan, mint egy pénzbedobós automata. Meghatározott tarifáért a bűnök töröltetnek. Nem sokban különbözik a középkorban árusított „búcsúcédulától”. Akkor az is elég volt, ha a bűnös kinyitotta az erszényét, penitenciát nem róttak ki rá. Ez az egész nem más, mint bohóckodás. A mély megbánás, a rossz cselekedet jótettekkel való ellensúlyozása képes ugyan törölni a büntetést, de néhány imádság gyors elhadarása nem mentesít bennünket bűneink következményei alól.

Nem kevésbé ártalmas a bűnbeesés megítéléséhez való hozzáállásunk. A keresztény egyház tanításai szerint: „Tiltás nélkül nincsen bűn.” Ennek alapján a felvilágosítás, az erkölcsi prédikáció kifejezetten káros. Erről a visszás helyzetről szól az a klasszikus történet, amelyben a misszionárius erkölcsös életre tanítja a kannibálokat. Az egyik megkérdezi: „Mondd, ha nem tudom, hogy az emberevés bűn, akkor is bűnös lennék?” Erre a pap: „Ha nem tudod, hogy bűn, amit cselekszel, Isten előtt ártatlan vagy.” Kár, hogy nem így van. A túlvilágon is hasonló törvények uralkodnak, mint a mi világunkban. Eszerint: „A törvény nem tudása nem mentesít annak következményei alól.” Ezért is olyan fontos a felvilágosítás, az ezoterikus tanok, a transzcendentális világ megismerése. Nézzünk csak körül a világunkban, hogy mennyi szerencsétlen ember szenved körülöttünk. Mivel nincsenek tisztában a karma törvényeivel, sejtelmük sincs róla, hogy mi az oka balsorsuknak. Oktondi állat módjára szenvednek, holott ha tudatában lennének tettetik következményeinek, el is kerülhetnék a bajt.

Úgy látszik a katolikus egyház képtelen tanulni a hibáiból. Luther Márton idején a búcsúcédulák árusítása újabb egyházszakadáshoz vezetett. A görögkeleti egyház létrejötte után sorra születtek meg a reformeszméket valló keresztény egyházak. Megszűnt a katolikus egyház egyeduralma a nyugati világban. A bűnbocsánat jelenlegi intézménye pedig az ezoterikus eszméknek, a buddhista vallásnak nyitott utat Európában. A brahmanizmuson alapuló buddhizmus ugyanis nem terjeszt tév­eszméket. Nem vezeti félre az embereket, nem szaporítja a bűnlajstromukat alaptalan megbocsátásokkal. A vallás nagyban befolyásolja az emberek életfelfogását. Olyan az életünk, amilyen az életfilozófiánk. Amíg a kereszténység leplezi, a brahmanizmus felfedi az élet titkait. Ezért tartják sokan olyan vonzónak a keleti bölcsességet. Egyébként a buddhizmus valójában nem vallás, hanem egy olyan filozófia, amely arra int, hogy vállaljunk felelősséget az életünkért. A buddhista eszméket valló kínaiak azt mondják, hogy: „Az embert nem az ég pusztítja el; Magunkat öljük meg azzal, hogy az örök törvényeket áthágjuk.” Ebben a hozzáállásban nyoma sincs az isteni megbocsátásnak. Ez az élettapasztalatokon alapuló mondás egyértelműen arra utal, hogy minden bűnükért fizetni kell, senki sem menetesít bennünket tetteink következményei alól. Hiába „nyerünk” tehát bűnbocsánatot lelkünk földi gondozójától, az égi Atyát ez nem kötelezi semmire.

A jelek szerint hamarosan ezek a problémák is megszűnnek, mert mind kevesebben érzik szükségét annak, hogy templomba járjanak. A világsajtó keresztény egyházakat bíráló cikkeiből kiderül, hogy a nyugat-európai országokban a lakosság 4-5%-a jár csak templomba. Oroszországban ez az arány még ennél is kisebb, csupán 2%. Csak Németországban évente 300 ezren fordítanak hátat az egyháznak. Az újságírók már arról cikkeznek, hogy az európai templomok turistalátványossággá váltak, egy letűnt korszak emlékei. Egyre több ember fordít hátat a hitközségének függetlenül attól, hogy melyik társadalmi osztályba tartozik. Sokak számára a vallás már nem hit, hanem hovatartozás kérdése. Pedig a kereszténység a legfőbb világvallások közé tartozik. A világon 1,7 milliárd ember hisz Istenben és Jézus tanításaiban.

Nem csak a fiatalok ábrándulnak ki intézmé­nyesen a vallásukból, hanem az idősek is. Az angol The Guardian című újság megállapítása szerint: „Ahogy az idősek előrehaladnak a korban, úgy csökken az Istenbe vetett hitük.” Ez a megállapítás megdöbbenést okozott az egyházi vezetőkben is, mert eddig az öregeket tartották egyre fogyatkozó létszámú gyülekezetük oszlopos tagjainak. Svédországban ennél is rosszabb a helyzet. 1947-ben a lakosság 87%-a hitt Istenben, 2001-ben már csak 46%. Sokan azzal indokolják távolmaradásukat, hogy az egyházak nem tudnak segíteni napi problémáik megoldásában. A papok meg azt mondják, hogy ez nem az ő dolguk. Érdekes módon az irodalomban nem következett be ez a hanyatlás. Az utóbbi 20 évben a különböző regényekben, színdarabokban, tanulmányokban és a sajtóban többet írtak Jézusról, mint a megelőző 2000 évben összesen. Ez is azt jelzi, hogy az embereknek nem Is­tennel, a Megváltóval vagy a hittel van problé­májuk, hanem a hitterjesztés módjával. A keresz­tény egyházak begyöpösödött középkori hagyo­mányai, a megújulás hiánya idegeníti el az embere­ket a vallástól.

Mivel a történelmi egyházak nem tudnak, és nem is nagyon akarnak magyarázatot adni korunk rohamosan szaporodó kihívásaira, az emberek el­fordulnak a vallástól. Sokan nem tapasztalják, hogy szellemileg gazdagabbá vagy felvilágosul­tabbá válnának azzal, hogy templomba járnak. A kiábrándult hívők egy csoportja így nyilatkozott: „Egy idő után teljesen hidegen hagytak bennünket az üres szavak, a gépiesen végzett szertartások. Nem véletlen, hogy mind többen térnek át más hitre, válnak buddhistává vagy mohamedánná. Az afrikai-, ázsiai- és latin-amerikai országokban élők pedig tömegesen térnek vissza törzsi és kultikus hitrendszerükhöz. A kereszténység sokuk számára már csak lepel, amely mögött bálványimádás fo­lyik, sámánista szertartások zajlanak. Egy ausztrál napilap, a The Age kétségét fejezi ki amiatt, hogy ezek a pótmegoldások kielégítenék az emberek lelki szükségleteit. A keresztény egyházakról szó­ló beszámolójukat ezzel zárják: Ez lenne a meg­oldás? Nyilvánvalóan nem. A tarthatatlan helyzet láttán mind egyértelműbbé válik, hogy ezen a téren is radikális változtatásokra van szükség.

Az Istennel való kapcsolat helyreállítása érde­ké­ben a jövőben meg kell szabadulnunk a kiüresedett formáktól, és vagy újakat kell létrehozni he­lyettük, vagy tudatosítani kell az emberekben, hogy a saját templomát mindenki magában hordja, és ma már nincs szükség erre a támaszra. Új, mo­dern formák teremtése esetén viszont olyan kere­tet kell alkotni, amely racionális alapon élteti a lényeget, az Isten és ember közötti szent kapcsolatot, s mindenki számára segít azt belső természetében átélni. Jézus már kétezer évvel ezelőtt megjövendölte ennek a kornak az eljövetelét. A Biblia szerint így szólt a szamaritánus asszonyhoz. „Mondom néked asszony, eljön az idő, amikor az emberek Istent nem a templomokban fogják keresni, hanem a lelkükben és az igazságban imádják.” A harmadik évezred minden tekintet­ben meg fogja változtatni az emberek életét, de hitre mindig szükség lesz, és mindig lesznek, akik a hitet hivatásszerűen fogják tanítani, mert az emberi humánum nem terjed magától, azt terjeszteni kell. A vallásos tárgyú könyvek hangvétele is előre­láthatóan meg fog változni. A jelenlegi sokak által kenetteljesnek, hozsannázónak tartott stílus köz­érthetővé, kevésbé szenteskedővé válik, és egyre inkább tudományos alapon fogja megközelíteni a hitet. Univerzális ismereteink kiszélesedésével a tudás jobban elő fogja segíteni Isten tiszteletét, mint a hit. Ezt követően az emberek megszaba­dulnak téveszméiktől, dogmatikus nézeteiktől.

A vallás tehát nagy valószínűséggel nem fog megszűnni, csak az egyház szerepe és jellege változik meg. Az sem zárható ki, hogy az egyes vallások értékes tanait összegezve idővel létrejön egy egységes világvallás a Földön. Ez az ökumenikus vallás mentes lesz minden korábbi szertartástól, és tevékeny­ségét nem korlátozzák többé áthághatatlan vallási dogmák. Az emberiség a vallásnélküliségből haladt a fetisizmuson (egyes tárgyak bálványként való tisztelete), a totemizmuson (egyes növények és állatok tisztelete) át előbb a politeizmus (többistenhit), majd a monoteizmus (egyistenhit) felé. Most éppen a vallási fejlődés legmagasabb foka, a Mindenható általános elismerése előtt állunk. Az EGY tiszteletével megszűnik a Teremtő különféle neveken való említése, ami a világvallások egyesülését fogja eredményezni.

Ennek hatására valószínűleg megszűnnek a hitbéli ellentétek, és a Föld nem egy országában még ma is dúló vallásháborúk, mert az emberek rájönnek arra, hogy minden vallásnak egy közös istene van, és a hit lényege nem a vallásgyakorlat módjában keresendő. Mindnyájan ugyanahhoz az Istenhez imádkozunk, csak másképpen. Egyes egyházi csoportosu­lások szemellenzős önteltsége te­hát alaptalan. Egyik vallás sem alábbvaló a másiknál, mivel mindegyik ugyanannak az igazságnak a kifejezője. Minden vallás az Igazság része, a nagy egészből ragad ki részleteket. A vallásos hit lényegét a halálközeli élményt átélt személyek tudják a legpontosabban megfogalmazni, akik szerint: Isten felette áll minden vallás­nak, mert Isten maga a vallás. A religio sem vallást jelentett eredetileg, hanem kapcsolódást, az EGY-be való visszatérést.

Földünkön több ezer vallást, és vallási csoportosulást tartanak nyilván. Ezeknek hívei semmiben sem értenek egyet egymással, de abban igen, hogy csak egy Isten létezik. Az évezredek óta folytatott ellenségeskedés fő oka az, hogy ezt az istent mindegyik vallás másként nevezi. Pedig a nevének semmi jelentősége sincs, mert ugyanarról a személyről van szó. Miközben a keresztények vagy az iszlám hívei az egy igaz Istenről beszélnek, rá gondolnak. A vita, veszekedés, ellenségeskedés, erőszakos hittérítés arra vezethető vissza, hogy másként hívják. Az egyszerű hívő azt hiszi, hogy a másik vallásnak más istene van, mert nem úgy nevezik, mint az övét. Ez a nézeteltérés, feszültségforrás azonban könnyen feloldható. Hívjuk Istent mi is úgy, ahogy a Földön kívüli civilizációk: EGY-nek. A világot irányító különböző rendű és rangú istenek is ezt tanácsolják nekünk. Amikor kérni akarunk tőlük, azt mondják, hogy imáinkat ne hozzájuk, hanem a Mindenhatóhoz intézzük. Nem ő fog segíteni rajtunk, de hozzá kell fordulnunk. Az istenek és az angyalok ugyanis tisztában vannak azzal, hogy az univerzumot a Mindenható teremtette. Belőle származik minden, ami létezik. Ő a legtökéletesebb, a leghatalmasabb, így mindenki aki alatta áll, őt szolgálja. A galaxisokat, naprendszereket, élő bolygókat irányító fénylények, vagy ha úgy tetszik a szentlelkek is. A bennünket felügyelő fejlettebb civilizációk sem vitatják az EGY létét, és szükség esetén ők is hozzá fohászkodnak.

Nekünk is ezt kellene tennünk, és akkor egy csapásra megszűnnének a világban a vallási villongások, és közös egyetértésben tisztelnénk a legfőbb istent, a Mindenhatót. Ha nevet adnánk Istennek, azzal kinyilvánítanánk, hogy sok isten van, és közülük mi azt az egyet tekintjük teremtőnek. Ezzel azonban nem a Mindenhatót imádnánk, hanem egy alattvalóját, egy segítőjét, valamely fejlettebb civilizáció vezetőjét, aki annak idején eljött hozzánk, hogy terjessze a hitet a Földön. Ő azonban nem isten, még ha istennek szólíttatta is magát, mert mindenható isten csak egy van. Az EGY azonban nem képes minden ember ügyében személyesen eljárni, mert az univerzumban min. 125 milliárd galaxis, csillagrendszerenként legalább 200 milliárd csillag, és ötször ennyi bolygó van. A földönkívüliek szerint ebből a nagyságrendileg 10²³ (100 000 000 000 000 000 000 000) bolygóból több mint 70 millión élnek értelmes lények. Ha ők is annyian vannak mint mi, akkor a Mindenhatónak 500 000 000 000 000 000 ember életét kellene a nap minden percében figyelemmel kísérni.

Emellett segítenie kell alacsonyabb rendű élet fejlődését. A földönkívüliek közlése szerint a tejút­rendszerben kb. ezer élettelen égitestre jut egy olyan csillag, amely életet hordoz, azaz valamelyik bolygóján kifejlődött az élet. Az élő bolygók közül csak minden kétezerötszázadikon alakul ki intelligens faj. Ezt az adatot az univerzumra vetítve a világegyetemben 40 trillió, azaz 40 000 000 000 000 000 (4 × 10¹⁶) élő bolygó van, vagyis olyan égitest, amelyen az élet valamilyen megnyilvánulása megfigyelhető. Ráadásul ott vannak a párhuzamos univerzumok, melyekből min. 12 van, de a számuk elérheti a 36-ot is. Ezekre legalább annyi figyelmet kell fordítani, mint ránk. Nyilvánvaló, hogy ez képtelenség. Ennek a feladatnak az eredményes ellátásához a Mindenhatónak segítőkre van szüksége. Az elvi irányítást a különböző szinteken álló fénylények látják el. Mi azonban velük nem találkozhatunk, mert láthatatlanok. Az általunk korábban látott istenek valójában nálunk fejlettebb civilizációk küldöttei voltak. Ők is a Mindenható segítői, és a Teremtő felhatalmazása alapján joguk volt magukat istennek neveztetni. Azt azonban sohasem kérték tőlünk, hogy őket imádjuk. Mindegyikük arra tanított bennünket, hogy az egy igaz Istenhez fohászkodjunk.

A zsidó népet irányító isten is azért nem volt hajlandó elárulni nevét Mózesnek, hogy az általa kiválasztott nép ne hozzá, hanem a legfőbb istenhez imádkozzon. Mi azzal követtük el a hibát, hogy mindenáron meg akartuk tudni a Mindenható nevét. Elődeink azzal érveltek, hogy ha nem ismerik valakinek a nevét, nem tudnak közeledni a viselőjéhez. Neki azonban nincs neve. Miután tovább erőltettük a megszólítását, elárulták, hogy a saját nyelvükön mit jelent a Mindenható. Mivel a hit terjesztését kontinensenként, földrajzi régióként más-más civilizáció végezte a Földön, nyilvánvaló, hogy más neveket mondtak nekünk. Igaz isten azonban csak egy van, ezért minden vallás meg volt győződve arról, hogy az övé a valódi. Ez még önmagában nem lett volna baj, de a legfőbb vallási vezetők híveik számára kötelezően előírták, hogy az általuk igaznak tartott hitet tűzzel-vassal terjesszék a más vallású „hittelen pogányok” között. Ez vezetett a katolikus egyház által Szentföldre indított keresztes hadjáratokhoz, Spanyolország mórok általi meghódításához, és Kelet-Európa török megszállásához. Ázsiában sem volt jobb a helyzet, mert ott is számos vallás vetélkedett a hívekért, a lelkek „megmentéséért”. Ennek során több száz millió ember életét oltották ki.

Mindez egy félreértés miatt történt. Évszázadokon át gyilkoltuk egymást értelmetlenül, sőt ma is ezt tesszük. Mindez elkerülhető lett volna, ha nem isten nevéhez ragaszkodunk, hanem annak kinyilvánításához, hogy csak egy igazi isten létezik. Ezzel más vallások hívei is mélyen egyetértettek volna. Az iszlám és a kereszténység esetében a kölcsönös megértést a közös alapok is elősegítik. Mind a muszlimok, mind a keresztények hisznek az első emberpár, Ádám és Éva isten általi teremtésében, és mindkét vallás hívei Ábrahámot tartják ősatyjuknak. A Biblia és a Korán tartalma is nagyon hasonló. Mindkét mű szeretetre, megértésre, példamutató életmódra ösztönzi híveit. Az ellentétek a későbbi vallásértelmezésből, és Isten eltérő nevéből adódtak. Az alsóbb rendű istenek imádata azért is veszélyes, mert sok közöttük a hamis isten. Ne feledjük, hogy Lucifer is isten. A pokol küldöttei, a mágia gyakorlói istenként imádják a Sátánt. Ők hozzá fohászkodnak, tőle remélnek segítséget. Az EGY azonban mindezen istenek felett áll, és megtartó képességéhez semmi kétség sem fér. Igaz szándékának, végtelen szeretetének fényes bizonyítéka az univerzum léte, sok millió civilizáció megteremtése, és fejlődési feltételeik biztosítása. Így nekünk is őt kell Urunknak tekintenünk, mert ő az, aki mindenek felett áll. A névvel pedig nem kell törődni. Azért sem, mert egyébként is számtalan neve lesz az Úrnak, mivel az „Egy” minden nyelven mást jelent. Ez is azt bizonyítja, hogy nem az elnevezésen van a lényeg, hanem azon, hogy nevének kiejtése során kire gondolunk.

A megreformált Szentírással együtt ki kellene adni egy bibliamagyarázatot is. Különösen az Ószövetség de az Újszövetség is te­le van olyan tanításokkal, amelyek ma már érthetetlenek. Példaként kiemelve egyet a XXI. század em­bere már nem tud mit kezdeni Mó­zesnek azzal az intelmével, hogy: „Ne főzd meg a gödölyét az ő anyja tejében!” Először is azt sem tudja, hogy mi az a gödölye. Ha veszi magának a fáradságot, és ki­nyo­mozza a kihalt szavak lexi­ko­nában, akkor sem lesz tőle oko­sabb. Arra gondol, hogy itt valami állatbarát rendelkezésről van szó. Mó­zes azonban nem az állatvédő egye­sü­let ókori elnöke volt. Ő egy pogány ri­tuálétól óvta a népét. A kecskegida any­jának tejében való megfőzése hozzá­tartozott az ókori né­pek termékenységi rítusához. Ak­koriban ez az intelem na­gyon is ak­tuális volt, hiszen Mózes távol­lé­tében az Isten által igaz hitre térített zsidó nép egy része is elkezdte imád­ni az aranyborjút. Ma már a bál­ványimádás is leegyszerűsödött. Ko­runk emberének nem kell lexikonokban kutatni egykori pogány szertartások után. A mi generációnkban szin­­te min­denki Mammont, a pénz istenét imád­ja.

Egyébként az univerzális vallás nem ide­gen tőlünk, már régóta vannak hívei itt a Földön is. Az iráni eredetű bahái¹⁰ vallás 1844 óta hirdeti a sokféle hiten keresztül meg­valósuló új egységes vallást. Lev Tolsz­toj a vallás legnag­yobb és legtisztább formájának nevezte. Az alapító neve után baháinak nevezett vallás nem szűkült le földrajzi ré­giókra, mint a kereszténység, az isz­lám vagy a budd­hizmus. Az egész világon vannak hí­vei. Az En­cy­clo­pedia Britannica szerint a keres­zténység után a bahái a leg­kiter­jed­tebb vallás a vilá­gon. A Föld 250 országában vannak jelen, és írá­sai­kat eddig 750 nyelvre for­dították le. Kis közösségeik több mint 110 ezer városban és faluban találhatók meg. Az Egyetemes Vallás hí­veinek nin­cse­nek papjaik, mert azt tartják, hogy korunk embe­re már képes felkutatni Isten ki­nyilatkoztatásait, és határoz­ni tud az élet dolgairól. Ennek szel­le­mében nem térítenek, senkit sem próbálnak meg rávenni arra, hogy a különféle istenek feletti EGY-et tisztelje. Az érdeklődőknek azt mondják, hogy az igazságot mindenki maga keresse. Az egyes vallásokon és felekezeteken felülemelkedve önállóan kell eljutni a Mindenhatóhoz.

A bahái hívők nem isznak alkoholt, és nem fogadnak el ado­mányokat kívülállóktól. Hisz­nek a túlvilágban, és a leg­na­gyobb e világi bajnak az elő­ítéletek által vezérelt gondol­ko­dást, cselekvést tartják. Más vallásokhoz képest a bahái a türelemről szól, és nem a ki­rekesztésről. Legfőbb erkölcsi értékük az előítélet-mentesség ember és ember között, a férfi és a nő egyenjogúsága. Temp­lomaikban nincsenek szer­tar­tá­sok. Imaházaik sincsenek, csu­pán az öt kontinensen építettek egy-egy szentélyt, ami azt szim­bolizálja, hogy az egész vilá­gon jelen vannak. Ezekbe a díszparkkal körülvett kupolás épületekbe bárki beléphet, senki elől nincsenek elzárva. Köte­le­ző liturgia helyett ki-ki a naponta elmondott imák, medi­táció, a böjt és az aktív társa­dalmi szolgálat révén kerül közvetlen kapcsolatba Istennel. A szkeptikusok szerint ennek a vallásnak az eszmerendszere nem más, mint vágyálom, hiú ábránd. Ennek ellenére senki sincs, aki ne szeretné, hogy meg­valósuljon.

Mint minden vallás, a bahái alapítói és kezdeti hívei is ál­landó üldöztetésnek voltak ki­té­ve. Először azt hirdették, hogy minden vallás alapja közös, hisz azok ugyanattól az istentől származnak. Ennélfogva elítél­ték a vallásháborút. Ezt még elnézték nekik a hatóságok, ám amikor azt kezdték el prédikálni, hogy minden ember egyenlőnek született, letartóztatták, bebörtönözték, megkínozták, majd nyilvánosan kivégezték őket. A vagyoni egyenlőség, a másokon gyakorolt hatalom megszűnésének már a gondolata is megbocsáthatatlan bűnnek számított az uralmon levők szemében, és a XIX. század közepén irtóhadjáratot folytattak ellenük. Ennek során több mint 20 ezer bahái hívőt gyilkoltak meg az inkvizíciót is megszégyenítő módszerességgel. A mártírok vére azonban ezúttal sem folyt hiába. Az Egyetemes Vallás nem szűnt meg, a bahái hit új erőre kapott, és ma már 7 millió hívük van világszerte. Az Egyetemes Vallás tanításai szerint el fog jönni a „megígért” aki egyesíti majd a világvallásokat. Isten küldötte a „rejtőzködő” a korábbi próféták (Ádám, Mózes Buddha, Zarathusztra, Jézus és Mohamed) munkáját folytatja. A bahái vallási alapítója Abdul Baha 1913-ban nálunk is járt, és azt nyilatkozta, hogy: „Budapest lesz az egyik központja Kelet és Nyugat egyesülésének, ebből a városból fog szétsugárzódni a világosság más helyek felé.”