GRÓf vay sándor munkái hetedik kötet gróf vay sándor a palatinus-huszárok

EGY RÉGI MAGYAR FŐÚR ÉS UDVARA.

Itt volt az Illésházy grófok családi fészke, azé a nemzetségé, melynek nyomaival már a XIII. században találkozunk, ha igaz az, hogy IV. Béla király nevelőjétől, Salamontól veszik leszármazásukat. De mások szerint s ezek közé tartozott a legutolsó Illésházy is, az Illés­házyak és az Eszterházyak egy közös őstől erednek s erre nézve a jelenleg Batthyány József gróf kezei közt levő Illésházy családi levéltárban állítólag döntő bizonyítékok vannak.

Bármint legyen is, annyi bizonyos, hogy 1594 óta 1838-ig, tehát teljes 254 évig az Illésházy grófok Trencsén és Liptó vármegye örökös főispánjai voltak, nyolc nemzedéken át, kezdve Illésházy István nádortól, kinek unokája Gábor főkamarásmester, dédunokája György fő­étekfogó-mester volt, ennek fia Miklós, a magyar udvari kancellári méltóságot viselte, József országbirói, János pedig titkos tanácsosi rangra emelkedett.

Csak négyszer szakadt meg rövid ideig a főispáni méltóság viselése az Illésházyak család­jában: 1604-ben a bécsi törvényszék által Illésházy Istvánra kimondott itélet következtében, melyet azonban az 1608: XXIII. t.-c. hatályon kívül helyezett; ezután 1680-ban, a mikor Lipót császár egy német főtisztet ültetett a főispáni székbe; 1785-ben II. József császárnak a magyar alkotmányt Ausztriába beolvasztani célzó uralkodása ideje alatt s végre 1823-ban, amikor szintén egy királyi biztos, báró Eötvös Ignác osztogatta parancsait a főispáni székből.

A híres főúri család többi tagjai közül Illésházy György a mohácsi ütközetben esett el, Miklós atyja, Ferenc, a párkányi csatában lelte hősi halálát, maga Miklós egyike volt II. Rákóczi Ferencz legelkeseredettebb ellenségeinek, ki nemcsak vagyonát áldozta, de életét is kockáz­tatta, midőn Trencsént mindaddig védelmezte Rákóczi ellen, míg ennek seregét tönkre nem tették. Végre Illésházy Gáspár volt az, kinek hazafias szolgálatai a trencséni rendeket arra bírták, hogy az Illésházyak címerének banderiális zászlójukba való fölvételét kérték; József pedig Mária Terézia ügyét támogatta oly hathatósan Pozsonyban, hogy nagyrészt neki köszönhető, hogy az egész nemzet fegyvert ragadott királynője mellett.

József fiának, gróf Illésházy János titkos tanácsos és kamarásnak Batthyány Szidónia gróf­nőtől hat gyermeke volt. A legifjabb fia, Ferenc, már 12 éves korában elhalt, a középső, Antal, a katonai pályára lépett, a legidősebb, István, Pozsonyban 1762-ben született s gyermekévei hátrahagyása után szülei rokonukhoz, gróf Esterházy Károly egri püspökhöz küldték, hogy az ő felvigyázata alatt kezdje meg tanulmányait. Három nővére közül a legidősebb gróf Cziráky Antalhoz, a híres országbíróhoz ment nőül, a második gróf Windischgrätz Ferencnek nyujtotta kezét, a legifjabb pedig gróf Teleki Ferenccel lépett házasságra.

István gróf nemsokára a Mária Terézia által alapított nagyszombati konviktusba jutott, ahonnan kitünően végzett gimnáziumi és bölcsészeti tanulmányai után a pesti egyetemre került, hol csakhamar kitünt szorgalmával és tehetségével, úgy hogy az összes jogtudományok tudora címével tért meg az apai házba.

Előbb azonban még hosszabb külföldi utazást tett, meglátogatta Hollandiát, Németalföldet, Francia-, Olasz- és Németországot s tökéletesen elsajátította a latin, magyar, német, francia, szláv és olasz nyelveket, de különösen a két első nyelvben tünt ki folyékony, higgadt és kellemes előadásával, mely ha nem is elsőrendű, de mindig szívesen hallgatott szónokká tette.

Ez időben többször megfordult Bécsben is, és egy ily alkalommal történt, hogy Mária Terézia mindenható minisztere, Kaunitz, ebédre hívta a legmagasabb körökben kedvelt ifjú mágnást. Az ebéd alatt István gróf két szeretetreméltó ifjú hölgy között foglalt helyet, s miközben velök élénken társalgott, véletlenül feldöntötte az előtte álló pohár burgundit.

Kaunitz szemben ült, s észrevéve a szigorú udvari etikett elleni vétséget, ingerültségében nem tartóztathatta magát s gúnyosan szólt oda vendégéhez:

- Illésházy gróf, hol tanult ön enni?

A büszke magyar grófot elöntötte a harag, de erőt véve magán, finom gúnynyal vágott vissza:

- Olyan helyen, herceg, ahol az ebédlő-asztalt napjában kétszer terítik.

A durvaságáról ismert diplomata ajkába harapott, de asztalbontás után maga jegyezte meg egyik barátjának, egy magas állású uraságnak:

- Ma a fiatal gróftól erős leckét kaptam. Jövőben meg fogom jegyezni magamnak s udvaria­sabb leszek vendégeimhez.

Tanulmányai végeztével megnyílt Illésházy előtt a közpálya. Mindenek előtt az erdélyi Hora- és Kloska-féle lázadás elnyomására 1784-ben II. József császártól biztosul kiküldött Jankovich gróf mellé rendelték adlátusnak, ki mellett két évig oly buzgón szolgált s Erdélyben és Temesvárott oly fontos szolgálatokat teljesített, hogy a császár az alig 23 éves ifjút trieszti kormányszéki tanácsosnak akarta kinevezni, mely megtiszteltetést azonban Illésházy István visszautasította, mert mint magyar ember, épen nem rokonszenvezett József császár alkot­mányt tipró reformjaival.

Temesvári tartózkodása azonban súlyos betegséget vont maga után, mely miatt hetekig kellett nyomnia az ágyat s csak ifjúkori barátja, gróf Barkóczy Ferenc testvéri ápolásának köszönhette felgyógyulását. Hálából aztán, alig épült fel, Zemplénbe utazott s önfeláldozó barátja húgát, Terézt oltárhoz vezette.

Csöndes boldogságban élte Illésházy házassága mézesheteit az atyja által átadott trencsén­megyei Baánon. Neje két leánygyermekkel ajándékozta meg, kiknek halála után azonban felhőssé lett házaséletének ege csakhamar, úgy hogy a fiatal pár végre is a váláshoz folyamo­dott, erősen eltökélve, hogy soha se élnek többé együtt. A külszínt azonban megóvták, sőt a grófné később többször is fölkereste férjét dubnici kastélyában. A benső viszony azonban mind örökre vége szakadt kettejök közt.

E közben meghalt József császár, s a helyreállt alkotmányos életből Illésházy is sietett kivenni a maga részét. Mint trencséni követ volt jelen az 1790-91-iki országgyűlésen.

A nagy vagyonú, fényes nevű arisztokrata természetesen itt is csakhamar központja lőn az előkelő köröknek. Ünneplő sereg rajongta körül, mely tömjénezett neki, kegyét keresve. De Illésházy megvetette a hízelgőket, s a mily elismerő volt a valódi érdem iránt, ép oly kurtán viselkedett a dörgölődző stréberkedés tolakodásaival szemben; tanúja az a csattanós hang, melylyel a királyi tábla egy magas állású hivatalnokát letorkolta, kinek nem férhetett a fejébe, hogy a dúsgazdag főúr minden ékszer helyett egy egyszerű kis pecsétnyomó-gyűrűt viselt ujján, s azért egy estélyen mosolyogva mondta Illésházynak:

- Ha én a gazdag Illésházy gróf volnék, szégyelnek ily egyszerű, formátlan pecsétnyomó gyűrűt viselni.

A gróf megütődött az idomtalan bókon s méltó büszkeséggel válaszolt:

- Kedves uram, ez az egyszerű gyűrű nagy értékkel bír előttem, mert aki ezt viselte, ősöm, Illésházy István nádor volt, aki az ilyen urakat, mint ön, teljhatalmúlag felköttette.

Történeti tény ugyanis, hogy Illésházy nádor egy trencséni protonotariust felakasztatott, s csak ezután jelentette II. Mátyás királynak, hogy mit tett, s egyúttal királyi bocsánatát kérte. A fejedelem kedvencének és barátjának csak e pár szóval válaszolt:

- Ez egyszer megbocsátok neked, de máskor őrízkedj ily meggondolatlanságok elkövetésétől.

Úgy látszik azonban, a gróf még sem akart a fukarság színében tünni fel. Később ráadta magát nehány nagybecsű ékszer viselésére. Legalább az tünik ki egy nagyértékű rubingyűrűjéből, melybe az Illésházy címer van belevésve; s mely egy gyönyörű rokokó-órával együtt Illés­házy Gáspár idejéből, a legutóbbi időkig idősb Pongrácz Jenő gróf birtokában volt a bihar­megyei Nágy-Kágyán.

De térjünk vissza az Illésházyak utolsó sarja további élete folyásának ecsetelésére.

Elkövetkezett a francia háború s a közhangulat nyomása alatt Illésházy is kész volt a trencsén­megyei bandérium élére állani s azt mint ezredes minden fáradalmat és viszontagságot megosztva vezetni. Helyette öcscse, Antal gróf maradt vissza súlyos beteg atyja mellett, lemondva egyszersmind tiszti rangjáról is, mint boldog jegyese egy derék hölgynek gróf Bellrupt Évának. A végzet azonban nem engedte, hogy a házasság boldog révpartját elérje. Nem állhatott ellent vágyának, hogy még egyszer részt vegyen a harcban hű bajtársai oldalán. Utolszor akarta kivenni részét a harcok izgalmaiból, hogy aztán visszatérjen szeretett meny­asszonya mellé.

A végzet könyvében azonban más volt megírva. Antal grófot másnap, 1799 május 10-én, egy ellenséges golyó leterítette s nyomban kilehelte hős lelkét. Illésházy István egyedüli váromá­nyosa maradt a roppant családi javaknak.

Atyjának még azon évben bekövetkezett halála aztán teljesen urává tette a fejedelmi vagyon­nak. Állt pedig ez a trencséni, baáni, koseci uradalmakból Trencsénmegyében, a hamzsabégi uradalomból Fehérmegyében s a nagyszárvai uradalomból a Csallóközben. Ezen kívül őt illették Morvaországban a wsetini és brumowi uradalmak, több ház Trencsénben s négy ház és major Pozsonyban.

Nem kevésbbé nagy értékű volt a ritkaszép családi kincstár, közte egy több mázsát nyomó ezüstkészlet, páratlan fegyvergyűjtemény a török háborúk idejéből, nyergek, lószerszámok, drága kardok, handzsárok, tőrök, valamennyi drágakövekkel kirakva, valódi indiai pajzsok, íjjak és puzdrák, egy ritkaszép gyűjtemény drága török szőnyegekből, pompás elefántcsont-kelyhek és különböző régiségek és edények, teknősbékahéjból és gyöngyházból.

Pedig még ez mind nem volt minden. Mikor István gróf, atyja titkos szobájában, az ott álló vasszekrényeket fölnyittatta: sok ezer darab ezüst talléron kívül 600,000 darab fényes aranyat is talált összehalmozva.

- Nagy ég! mit tegyek ezzel a sok pénzzel! kiáltott fel állítólag Illésházy István a kápráztató kincshalmaz láttára.

A következmények megmutatták, hogy 35 év teljesen elegendő volt a mérhetetlennek látszó nagy vagyon fölemésztésére.